1*1 Enter 2. fejezet - 1.

2. FEJEZET
(A gála előtt)

Reggel korán kelt elvégezte a tanya körüli teendőket, súrolt fazekakat, szuper meló gyanánt, megállapította, hogy nincs a világnak olyan súrolószere, ami az odaégett gusztustalan sárgás-barnás zsírfoltokat nyomtalanul eltüntetné, mert mire az sikerülne, a zománc is lejön. Később leült tanulni, utána lejátszotta még egyszer képzeletben a koreográfiát. A táncpartner Tamás is telefonált végre, jelezte hogy már nem beteg, és itt az ideje a komoly próbának
- Végre! Már alig van próbánk, muszáj legalább párszor gyakorolnunk, ha már elvállaltad, legalább légy ott!
Szólt az egyértelmű parancs! Tamásnak nem volt ideje ellent mondani, sem megcáfolni az elvállalással kapcsolatos téves információt.
- Világos, ott leszek! Ne húzd fel magad!

Beérve az iskolába Tomi már az ajtó előtt várta fagyoskodva, az orráról is pici vízcsepp alakú jégcsapok lógtak. Átöltözés után indulhatott a próba. Emma azt várta, hogy talán majd Tamás közelsége is kivált belőle valamit, ha az a valami kicsit is hasonlít majd az Erik mellett érzett valamire, akkor ez a valami feltehetően általános és magyarázható az egyedüllét fogalmával! Mindenkire kiterjed, és merőben ártalmatlan érzés… itt viszont se izgalom, sem izzadó tenyér, sem csókolási kényszer érzet nem játszott szerepet, sőt éppen ez az érzés hiányzott a tánc teljességéhez.
- Most már csak azt kellene meg tanulnunk, mert másként úgysem fog menni, hogy kimutassuk azt, amit egy… egy szerelmes pár érez egymás iránt. Érted?
- Jó ez így! Nem akarok túl sok feltűnést!
Mondta Tamás és már el is viharzott az öltözőbe.

Nem volt más ő is elvonult öltözködni, majd órára, amit szinte végig átaludt, úgy idézőjelesen. Szörnyen unalmas angol óra volt, a „Hárpia” óráiról ritkásan lehetett ezt elmondani, ha mégis sikerült azt elérni, hogy ne feleljen senki, ne legyen dolgozat, külön felelők se essenek áldozatul a pók asszony haragjának, akkor maradt a nyelvtan tanulása, lassan, aprólékosan, rém unalmasan, idegtépően. Na és az a feladathalmaz, ami rázúdult elvette a kedvét minden fajta nyelvtanulástól. A szünet szinte megváltásként érte, irány sétálni és meglátogatni a mosdót. Szeretett egyedül sétálgatni, bár néha borzasztó értelmetlennek érezte, munkán kívül persze. Ha rájött a kedv, a hangulat meglódult a lépcsőn lefelé, vagy felfelé és a szünet idejében fel alá járkált. Most is, járkált volna, értelmetlen vagy sem de most járkált volna, azonban még mielőtt leért a földszintre egyik ismerőse megállította. A lány kezében egy mappa volt tele papírokkal. Már mondta is mi a probléma.

- Szia! Nem nagy gond, ha ezt most odaadom, és te levinnéd a tanárnak annak, a hogy is hívjáknak… Fjodor tanár úrnak, tudom, hogy itt a terme de mennem kell a vonathoz, mindjárt lekésem! Légyszi!
- Jó, oké! Beadom neki!
- Kösz, még egyszer!
Még látta a lány rohanását a korlátnak támaszkodva azt figyelte, azután azon töprengett vajon kire sózza rá e nemes feladatot, gyorsan tudatosult nála hogy senkire, mert ideje már nincsen még egy embert bevonni a dologba, és éppenséggel hülyét sem kellene magából csinálnia, így irányt vett a nevelői felé, tudakozódva, hogy tanára nincs bent, elment a terméhez, már eredetileg is ide kellett volna. Az ajtó, résnyire kinyitva, fél testével hajolt csak be. Jól sejtette ott ült egyedül és éppen, minő meglepetés, a képernyőt bámulta nagy kék szemeivel. Beljebb lépett az ajtófélfának támaszkodott, és várta hátha Erik észre veszi, úgy is lett az első felkukkantás még elsiklott de a második már célba talált.
- Szia Emma! Engem keresel?
Nézése lelkes volt, a szemei meg alma pirosak, mosómedveként dörzsölgette őket.
- Igen, Klaudia küldte a mappát, szóval itt vannak, illetve van! Nem ért rá hogy beadja.
- Értem, ideadod?
Szemrebbenésnyire, de egymáshoz ért a kezük, és Emma már megint érezte azt a bizonyos „nem etikus” borzongást, amit a tánc közben, mialatt foghatta a kezét. Erik láthatóan észre sem vette, sem az érintést, sem a lány halványuló tekintetét.
- Megérkezett a párod?
Válasz nem érkezett ezért tovább kísérletezett.
- Tánc? Tamás?

Emmának csak most esett le a kérdés értelme, szörnyen el volt foglalva a milliónyi asztalon heverő, kis cukorkás papírral, amiktől még a billentyűzet jobb oldala is hemzsegett.
- Igen, meggyógyult kivételesen ma próbáltunk is!
- Szurkolok nektek! Az én csapatom is szorgalmasan gyakorol!
Arcán büszkeség látszott, majd a nézése átment valamiféle gyengéd nézésbe, olyanba, amitől egy Emma féle diáklány szinte már-már olvadni kezd. A gyengéd nézés, pedig hasonló minőségű mondat foszlányokba torkollott.
- Ha figyelsz, mondhatok valamit?
Fel kelt az asztalától, megigazította félre csúszott nyakkendőjét és szembe állt Emmával, aki egyszerűen bólintott, jelezve, hogy figyel. Erik olyan közel ment hozzá amennyire lehetett és a kerekülő szemeit kémlelte.
- Köszönöm a táncot, magam sem értettem, de jó érzés volt… olyan rég táncoltam már, és…
- Ahhoz képest egész jól táncol a tanár úr!
Vágott közbe, elrekedő hangon, ahogy Erik torzuló arc kifejezését látta „Jesszus, de egy elfuserált mondat volt ez!„ Még mielőtt mentő mondattal kihúzhatta volna magát, megjelent Gabi, a másik oktató is, s a párbeszédnek vége szakadt
- Erik, kész van az ajtókra a felirat?
Kérdezte Gabi még mielőtt benézve, észrevette volna a lányt is.
- Szia… sztok!
- Persze, máris adom!

Erik lelkes volt, a munkáját illetően látszott rajta a megelégedettség. Ez alatt az idő alatt, a lány lépkedni kezdett az ajtó felé, elment Gabi mellett, és halk köszönést ejtett, ami szomorú volt és elégedetlen, mert nincs meg a párbeszéd vége. A távolból még hallotta: Szia!
A teremben tovább zajlottak az események.
- Tulajdonképpen ki ez a lány?
- Ő? Ő, az egyik tanítványom, most utolsó éves, csak behozta a mappát, amit kértem!
Tekintete zavart lett, igyekezett, minden irányba nézni csak Gabi szemébe ne kelljen. Gabi meg kaján vigyorral, megjegyezte.
- Te nem így szoktál nézni a tanítványaidra!
Majd nevetni kezdett. Szerencsére, mert a tanár úr már megijedt, hogy látszata van az álmatlanul eltöltött éjszakáknak.
Emma már megint késésben volt, de még Lujza néni órájának a kezdete előtt beért, s bevágódott az ülő helyére.
- Merre jártál? Kerestek!
Szólt rá Gréta.
- Miért?
- A telefonod, rezgett.
- O, Ó!
Már nyúlt is a táskájába, Márk hívta, visszacsörgette, de az nem vette fel. Ezért egy jól irányzott mozdulattal visszaejtette a mobilját a táskájába.
- Szóval merre voltál?
Faggatózott tovább Gréta.
- Lent, leadtam Klaudia mappáját.
- Akkor miért vagy ilyen piros?
- Rohantam felfelé… nagyon! Tudod az a sok lépcső, meg minden…

Hála az égnek ekkor megjelent a tanárnő és nem volt szükség további, okfejtésre. Hazudni sosem tudott valami jól, és ez nem egyedül az apjával szemben volt jellemző.
Egész órán azon az apró semmiséget tükröző érintésen és mondatvég nélküli mondaton gondolkodott, ami arcán a vörös pírt okozta! „Most mi van, érzek iránta valamit? Nem az nem lehet! Így csak az ostoba diáklányok viselkednek, nem én. Soha nem szoktam ennyire remegni egy férfi közelségétől sem… Senki sem lenne ilyen őrült… soha!” Tudtán kívül már hangosan mondta: ELÉG! Mindenki a lányra szegezte a figyelmét!
- Tessék?
Kérdezte a tanárnő.
- Semmi, csak hangosan gondolkodtam, elnézést!

Emma lapított, ittléte óta ez volt az első hangosabb megnyilvánulása, ami nem a tananyagról szólt. Amúgy meg tényleg nem ártana csendben lennie, a sok igazolatlan mellé már nem hiányzik egy fegyelmezés is, ahhoz azért még kellene magát törnie egy kicsit, hisz egész tanév alatt meg se mukkant. Érdekes lehetett, egy lány, aki nem szemtelen, nem ordibál, nem csinál szinte semmit, de rendszeresen elodázza a tanórákat. Hát nem ez a jellemző.
- Uh, de hülye vagy!
Súgta mellette, Gréta.
- Lassan bedilizek, és mindennek az a lökött ürge az oka.
Csak pusmogott maga elé.
- Ki?
- Senki! Csak mondtam valamit.
- Szerelem? Hmm?
- Neem! ”Á, dehogy, pont most van hormon túltengésem…”, gondolta miközben igyekezett ezt a nemet a lehető legőszintébben előadni.
- „Még egy ilyen húzás és végem van.”

***

A szünetben ismét arra lett figyelmes, hogy a telefonja folyamatosan rezeg, felvette!
- Szia Márk! Tessék!
- Ígérd meg, nem ijedsz meg! Apát ma bevitték a műtőbe, mert rosszul lett! Az orvos úgygondolta nem vár tovább!
Emma hirtelen azt sem tudta hol van, akkora fájdalom nehezedett a lelkére, erre semmi esetre sem számított. A gyomra összeszorult, a légzése szaggatottá vált.
- Rosszul lett vagy nagyobb a baj? Máris megyek!
- Ne! Szerintem várd meg a suli végét, én itt vagyok! Úgysem tudunk semmit sem tenni, a műtét még eltart egy darabig.
- De…
- Emma, fogd már fel nem teszel semmit azzal, ha idejössz!
Márk erős és megrökönyítő szavai, erős kínok ellenére, de maradásra bírták.
- Ha végzek, indulok!
Érezte, ahogy szépen lassan lenyugszik. Szemei viszont akkora rettegést tükröztek, mintha már az apján semmi és senki sem segítene. A legrosszabb az a tehetetlenség érzet, ami össze-vissza cincálja a lelkét.
- Emma, mi baj?
Kérdezte Gréta, észrevéve osztálytárs nője halkulását.
- Az Apám nincs valami jól.
- Sajnálom!

Gréta jobbnak látta, ha odébbáll, mert minél többet kérdezne, annál többet rontana a helyzeten. A lány csak ült és mereven nézett maga elé, egész órán. Eszébe jutottak a gyerekkori emlékei, apja gyógyító szavai, a vele eltöltött idő minden egyes perce. Egyfolytában az órát figyelte, de az idő most is ólomlábakon járt. Néha úgy érezte inkább, feláll és elkéredzkedik, de utána Márk szavai jutottak az eszébe, és az előtte indulásra kész lábait ismét kinyújtotta, hogy még véletlen felindulásból se kísérletezzen, a kórházlátogatással. Félt attól, hogy visszaesik a depresszióba, amit anyja halála okozott, és annyi éven át elnyomott magában. A kórház látványa és a helyzetek ismétlődése, csak visszavetné oda, ahonnan fáradtságos munkával feltornázta magát.

Mikor aztán elindulhatott végre a kórházba, a megszokottnál is gyorsabban kapkodta össze a dolgait. A visszafojtott könnyek egyre erősebben mardosták a lelkét, még végül utat törtek maguknak. Így rohant lefelé, kifelé az iskola buszmegállójába, a könnyfátyoltól alig látott valamit, azt sem tudta mikor megy busza. Futott és futott, még egyenesen Erik kocsijának szélvédőjén nem találta magát. Szerencsére az ütés kisebb volt, mint az ijedelem. Erik hirtelen kiugrott az autóból, odalépett a lányhoz, aki mint egy béka, úgy volt kiterülve a síkos betonúton, és tekintetével rögtön vizsgálgatni kezdte nem esett e komoly baja.
- Sajnálom, ne haragudj nem volt szándékos!

A sötétben alig látott valamit, csak amikor felsegítette, akkor vette észre, hogy a lány sír, s akit elütött az nem más, mint az ő táncos lábú diákja! A haja, a kabátja, az arca tiszta hó lett. Erik ügyetlen kezeivel igyekezett lesepreni róla a havat, ahogy keze az arcához ért, mozdulatai lelassultak. A hó vízcseppekké olvadt a tenyerében, óvatosan letörölte őket, és az idő közben előbukkanó újabb vízcseppeket is.
- Emma! Mi a baj… Ugye nem… mid fáj?
- Semmi bajom, és nem fáj semmim!
Hűvös volt és elutasító, igazából szerencsétlenül érezte magát ebben a lehetetlen helyzetben, megint sírva. Felállt, lerázta magáról a maradék havat, és morcosan gombolkozott összébb, mert azt bent elfelejtette, és a hideg hótól még inkább didergett keze, lába.
- De igen, valamid fáj!
- Mennem kell!

Nem úszta meg ennyivel, Erik hirtelen magához rántotta már amennyire ez sikerülhetett, kezével megemelte a lány állát és szemébe nézve érthetően ezt mondta:
- Nem tudom, miért sírsz, és lehet semmi közöm hozzá, de tudni akarom, mint a… barátod, mert az vagyok… ugye? Úgy hogy ki vele!
Emma remegett a hidegtől is, de talán jobban attól a bosszantó közelségtől, ami most abszolút nem hiányzott, vagy mégis…
- Hol kezdjem?
Szipogta, és finoman tolta el a férfi kezét az állától.
- Talán az elején, de előbb ki kell találnunk, hogy ezt itt vagy valahol máshol, beszéljük, meg mert ide fagyok a placcra! Mit szólnál, ha beülnénk egy közeli kávézóba?
Eriknek tipikusan randi érzete támadt, ezért gyorsan hozzá is tette.
- Szigorúan, tanár-diák alapon.
- Az apámat most műtik a kórházban, ott akarok lenni, amikor kihozzák!
A férfi számára érthetővé váltak a könnyek.
- Akkor beviszlek!
- Nem! Az már túl sok lenne, a tanár úrnak is biztos dolga van!
- Nincs dolgom, ráérek. Na gyere, nyomás!
Emma kissé vonakodva fogadta az ajánlatot, mert ugyan sötét volt, azért az osztálytársai figyelmét felkeltette a kocsinál beszélgető két alak.
- Na jó tanár úr, tisztázzunk valamit! Nem vagyok most túl jó társaság! Hisztis vagyok, idegesítő, és sírós… Kell ez magának?
- Nem számít, szeretnélek meghallgatni!
Erik kinyitotta előtte az imént őt elgázoló kocsi ajtaját, majd ő is bevágódott, és már szóra is bírta, az éppen feszengő Emmát.
- Nos, miért lettek ezek a szemek ilyen püffedtek? Szóval…

Közben elindultak a kórház irányába. Emma nagy nehezen rászánta magát a beszédre.
- Az apám rákos, ezért volt rosszul a szalagavatón is nem régen derült ki, most is bent van, vagyis még mindig a műtőben, híreket meg nem kaptam róla már, több mint 1 órája. Előtte felhívott az öcsém és azt mondta, hogy apa rosszul lett és azonnal műteni kellett. Ne értsen félre csak most jött ki feszültség, ami eddig a lelkemet nyomta, és addig nem hagy nyugodni, amíg nem tudom, meg mi van vele - hogy jól van-e.
Akaratlanul ismét eleredtek a könnyei.
- Bocsánat!
- Semmi baj, sírj csak nyugodtan, nem bűn az! Sajnálom, nem tudtam, hogy ekkora a baj!
- Ugyan már! Maga a tanárom, ezt tudnia sem kellene.
- Igen, én a tanárod vagyok, és mellesleg a barátod is!
Erik igaz végig az utat figyelte, hogy ma este már senkit ne üssön el, most viszont ránézett és kezét a kezébe vette, jó erősen megszorította, mintegy az együttérzés jeleként.
- És, ha már itt tartunk, tegezhetnél is, mert nagyon zavar, ha ilyenkor lemagáznak.
Emma szemei bár előtte a patakzó könnyeitől kínaiasra változtak, ebben a minutumban kikerekedtek.
- Nem kértem hogy a barátom legyen! Sem azt hogy hozzám érjen, sem azt hogy segítsen, semmit sem kértem, épp ezért lemagázhatom, ha nekem úgy tetszik! Szóval, miért ne magázhatnám?

Daccal és dühvel kezdődött mondata szépen váltott át tisztelettudóbb stílusba. Ő, a diák, hogy is képzeli hogy, felelősségre vonhatja feljebbvalóját.
- Túl idősnek és annál komolyabbnak érezlek, mint a többieket! De ha azt akarod, nem kell tegezned.
Erik mondata, mellőzte a különösebb dallamokat, monoton volt és semmit mondó. Ami Emmát arra késztette, hogy ne mondjon inkább semmit. Mert Erik előző mondatai is csak arra voltak jók, hogy furcsa képzeteket ébresszenek a lelkében.
Nem sokkal később beértek végre a kórházba, Erik fel is kísérte! Emma pedig Márkot kereste, de sehol sem látta. A legközelebbi nővérkét azonnal lerohanta, és el is kezdte faggatni…
- Még kb. fél óra, ne aggódjon, hosszú volt a műtét de sikerült stabilizálni az állapotát. Nincs semmi baj!
Mondta a nővér megnyugtatóan.
- Hála az égnek! Nem tudja, hol van az a magas barna srác, aki itt volt!
- Ő, azt mondta, majd hívja! Az apját a műtét után felviszik az intenzívre, sajnos ott nem látogathatja meg. Talán majd egy pár nap múlva!
- Legalább megvárhatom, amíg kihozzák?
- Természetesen, a doktor úr is a rendelkezésére áll!
- Köszönöm!

A lányt akkora megkönnyebbülés érte mintha valami őrületes lidércnyomástól szabadult volna meg. Visszasétált Erikhez. Séta közben látta, ahogy a férfi gondosan összehajtogatja, a levetett kabátját. És leteszi az egyik szabad ülőhelyre, várakozásra készen.
- Mit mondtak?
- Még fél óra és kihozzák, nem tudom, hogy bírom ki. Állítólag jól van, de nem láthatom majd csak később. Majd beszélek az orvossal.
- Ki bírod, majd én itt leszek veled!
Hihetetlenül jól esett a lelkének az a törődés, amit a férfi nyújtott számára. Annak ellenére ,mégis, bántó gondolatokkal küzdött Márk miatt.” Mit csinálhat ilyenkor? Akkor jár a legjobban, ha otthon van a nagyival…”
- Hallod? Itt leszek veled, ha kellek? Kellek?
Ez a mondat már dallamosabbnak bizonyult, de mégis mit válaszoljon erre a kérdésre.
- Már tényleg sokat tett… tettél értem! Érdekes ezt így kimondani.
- Nekem meg ugyanaz hallani! Emma, nézz rám!
Vonta maga felé az arcát.
- Kellek? Én szívesen maradok!
Az egész fertőtlenítőtől illatozó folyosót áthatotta ez a feszengés, Emma igent is mondott volna meg nemet is.
„Miért kérdezel ilyen… ilyen… lökött kérdéseket. Hát nem tudod a kiázott szemeimből kiolvasni, hogy kellesz…”
Levegő visszafojtva, ácsorogtak mind a ketten. Mikorra kilehelte a szavakat, a hangját is felturbózta egy kicsit, nehogy Erik úgy érezze, hogy a jelenlététől bárki is elolvadna, főleg ő, akár percekre is.
- Igen, jó lenne, ha maradnál, legalább nem lennék egyedül.
- Maradok!
Lágy mosolyában mindent eloszlató, egyetértés volt.

Mintha egy kapu nyílt volna ki ebben a szerencsétlen pillanatban két ember között, egy újabb lépcsőfokkal kisebb lenne a távolság. Hamar eltelt a félóra, kávézással, rövidke mondat váltásokkal s végre kinyílt a műtő ajtó, csak szempillantásra látta apját, el is tolták. Lerohanta az orvost, látszott rajta hogy kimerült, a homloka vízcseppektől fényes a lány mégsem hagyta pihenni. Aggódó, izgága kérdéseit aligha tudta volna magába fojtani. Az orvos, szinte, csupa jó hírrel szolgált, beleértve a legközelebbi apja, lánya találkozót is. Emma örömében hatalmasat ugrott.
- Jól van az Apukám!
Kiabálta. Erik vele együtt örülve, ölelte át a most már boldogságtól könnyező lányt.
Ebben az ölelésben benne volt minden. Boldog volt, nem ismétlődik meg ugyanaz, ami évekkel ezelőtt történt és nincs is egyedül sem, örömében sem bánatában. Az öröm által kiváltott hangok elcsendesedtek, és maradt a hirtelen jött kínos csend van, érzés. Egyikőjük erre a másikuk arra vonta el a karjait.
A lány elengedte a férfit, a férfi pedig a lányt, a szempárokból zavart lehetett érezni!
- Indulhatunk?
Vetette fel Erik a lehetőséget.
- Igen, megteszed, hogy kiraksz a legközelebbi buszmegállónál!
- Messze laksz?
- Nem annyira! 10- re otthon leszek.
- Megnyugodtál?
- Megnyugodtam, igaz még remegek. Úgy féltem…
- Biztos ne vigyelek haza?
- Igen, így is sokkal tartozom!
Közösen álltak be, rövid kocsikázás után a buszmegállóba. Szörnyen hideg volt, Emma fázó kezeit, zsebre vágta, Erik pedig karba fonta őket, lezseren bámészkodott, nem látszott rajta hogy türelmetlen lenne.

Pillanatok alatt támadt újra meg újra csend köztük. Emmából vegyes érzelmeket váltott ki ez a szokatlan helyzet. Zavarát azzal kísérli meg leküzdeni, hogy a padkán maradt hó törmelékeket a lábával arrébb rugdossa, vagy egy plakátot vesz közelebbről szemügyre. Néha rá-rá néz Erikre, aki visszafelé hasonló módon, játszik, és figyeli, hátha egy apró mondatocska kicsúszik a lány száján, de nem Emma újra csak a már 20-szor elolvasott plakátot nézi meg még egyszer és még egyszer… törvényszerűen.
Szégyelli a gyávaságát, de fogalma sincs, mit mondjon. Köszönje meg újra a segítséget, vagy ne, vagy beszéljen az apjáról, vagy traktálja, azzal hogy milyen ideges a közelében. Egyiket sem tartja túl jó ötletnek.
- Látod, mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj! Én az ilyeneket mindig megérzem.

A lány, erre a mondatra elszakadt imádott plakátjától, és ismét a férfi felé fordult, de többre nem méltatta, mint egy haloványka mosoly.
- Tényleg, ezt is meg azt is, hogy nem akarsz rám figyelni.
Folytatta.
- Akarok rád figyelni, de minek? Jön a buszom!
Emma közömbös, és flegma mondatára, Erik hasonló flegmasággal kérdezett vissza.
- Mi, az hogy minek?
- Majd az órán figyelek rád! Jó éjszakát! Még egyszer Kösz!
Játékos mosoly jelent meg az arcán. A busz az orra előtt állt be. Fél lábbal már fent volt, amikor Erik mondatait hallotta.
- Az jó lenne, olyankor se figyelsz! Vigyázz magadra! Holnap találkozunk!
Emma fejében furcsán hangzott, ez a pár szó gubancolat. De, ugyanakkor ő is csak ennyit tudott még a buszról leszólni.
- Holnap találkozunk!

Leült a busz egyik kedvesebbnek látszó ülőhelyére, és onnan intett, a lent éppen slusszkulcsot keresgélő elütőjének. Jót nevetett magában, ő lehet csak ekkora béna kacsa, hogy pont vele ütteti el magát, hányan irigyelték volna ezekért a percekért, és hányan vetnék kútba is magukat, azért hogy annak a kocsinak a szélvédőjén pattanhassanak a férfi karjaiba. Röhejes, neki ez összejött, de bár ne most… de ha nem, akkor mi lett volna, jól esett neki hogy volt mellette valaki, támogatta az amúgy rozoga szívét. Talán csak az éj sötétje válthatja ezt ki, de most elégedett.

„Ha nincs baj az ember jól meg van egyedül, a bajban meg társra vágyik. Néha, egy baráti gesztus, egy véletlen elejtett megjegyzés, egy csendes perc varázsa is csodákra képes. Család, avagy családtag nélkül, barátok nélkül, az életünk sivár és hangtalan.”

Folyt. köv.