1*1 Enter 1. fejezet - 2.

Ahogy a hetek teltek Emma nem csak a rossz eseményekre figyelt fel, hanem arra is, hogy a suli fekete hajú, kék szemű, magas tanára, az osztály lányait egy cseppet sem hagyja hidegen, és sajnos ő is közéjük sorolhatta magát. Akár hányszor prezentál valami okos dolgot, vagy vicceset, de legfőképpen akkor, amikor az életről beszél, ki lehet érezni a hangjából valamit, amit Emma minden áron meg szeretne fejteni, tudni szeretné mi is rejlik a mosoly, vagy a megmagyarázhatatlanul komor arckifejezés mögött. Igaz, semmi köze hozzá! És ő maga sem érti az egészet. „Erik, agglegény, jelenleg az utolsó kalandja is véget ért, kora kb. : 26, legszebb testrésze: a szeme” Jegyzetel Emma és közben a számítógépnél üldögélő tanár urat, figyeli, akinek a szeme fel-alá szaladgál a monitoron. Praktikus a hátsó padban üldögélni, senki sem látja, hogy mit csinálsz pontosan, ezért gondtalanul lehet akár dolgozni is. Esetleg hülyeségekkel elütni az időt, jegyzetelgetni, vagy csak bámulni előre.

Ült már végig Informatika órákat, de Eriket még egyszer sem vette ennyire szemügyre, mint most, akár valami 16 éves. „Miért néz ki ilyen jól? Nekem is valami hasonló fazon kellene!”
Emma annyira elmélyedt az ábrándjaiban, hogy Erik mosolyogva nézve rá, megjegyezte figyelmetlenségét.
- Hé, Emma kisasszony! Hol jár az esze?
A lány teljes vörösségében pompázott, és kibökött valamit.
- A tananyagon!
Tudatosult, hogy ez elől nem lehet menekülni, ő is belezúgott a tanár úr, féle típusba. Ez, így ahogy van még mindig olyan, mintha még mindig 16 éves lenne, és korlátlanul álmodozhatna arról, amit nem neki szántak. Következmények nélkül, így nem kell senki komoly kapcsolatra, az ostoba képzelgések kiváltják a valóságot!

Ez az ötlet is csak az ő fejéből pattanhatott ki. Jó menekülési forma, de a terve hamar csődbe ment, estére rájött hogy tulajdonképpen, semmi értelme. A fejben lezajló dolgok, kézzel megfoghatatlanok, a párunk kezét sem foghatjuk meg, illetve igen, elméletben, de nem érezzük a teste melegét, az a csók sem csattan el a valóságban, és az összes férfira nem jellemző jó tulajdonságot is rá lehet ruházni egy képzelet béli személyre, aztán lehet pirulni, ha véletlenül kiderül hogy nagyon mellémentünk a valóságnak. Jobbnak látta inkább diszkóba menni, és annyira nem is kellene átlagosnak lennie. A fürdőszoba tükör előtt állva igyekezett magát erre rávenni. Haját kiengedte, kék szemeit megpróbálta látványosabbá tenni, fekete szemceruzával. A bőre mindig is világos volt, a nap alig fogott rajta valamit, semmi szüksége nem volt alapozásra, kicsit megcsipkedte az arcát, s ennyi, ami a sminket illeti. Felvett valami nagyon visszafogott ruhát; kebles leányzó lévén, mindig rejtegette bájait, ezen is változtatni szeretett volna, azt hitte változtatott is, de még mindig csak annyit hogy semmi változás ne látszódjon. Akár tanár bácsi, akár nem, neki is kell egy társ. Hát, irány bevetésre.

Legjobb alkalom ez a hétvégi mulatozás lesz, bent a városi diszkóban. Voltak szép fazonok, főleg nála fiatalabbak. Egyetlen férfi keltette fel a figyelmét, első ránézésre jó fejnek nézett ki, viszont gyorsan kiesett, mint potenciális jelölt, félreérthetetlen ágyba-vonszolási kísérleteivel. Egész éjjel gondosan elkerülte, azután bölcs megállapítást téve rájött, hogy az igazit nem itt fogja megtalálni; ezek utánzatok, akiknek csak a nő, mint testi kielégülési forrás kell - mint préda… Még mit nem, majd pont, szenvedjen a férfi, és pont.
Ez a filozófia egy pár plusz csalódástól már megmentette. A teste nem eladó, holmi nyáladzó, felgerjedt férfiaknak. Ennek is megvan a maga oka, szeretett táncolni, az meg nem megy némi kis riszálás nélkül, a mellek meg egyeseknél enzim-elválasztást indítanak… ha ez a perc eljön jobb a távozás, haza!

***

Emma megszerette az iskolát, a diákokat, még a munkáját is, bár néhány esetben ő is papírkái hősévé válhatott volna. Reggel még nem olyan izgalmas az élet, mint délután, délutánra mindenkiben leülepszenek bizonyos elvárások önmagukkal szemben. Az eddigi hallgatózások zöme kellő feltűnés nélkül zajlott. Kivéve a mostanit, a lányt mindössze egy nagy méretű fa akadályozta meg céljai elérésében, valami cédrusféle, ami kitartóan szurkálta a tüskéivel. A gondot okozó levelet inkább a fejére tette, gondolva, arra hogy ez által közelebb kerül a téma forrásához, a lépés csak ott lett elhibázva, hogy egy patka is szerepet vállalt, és ciki nem ciki, Emma bezuhant az üresség kellős közepére, a beszélgető pár orra elé. Örülten dühös, na meg zavarodott, és nem is egészen normális!
- Hello. Én, megcsúsztam.
Vélemény nem érkezett, csak röhögcsélés, és félre nem érthető pillantások. Még jó, hogy csak páran látták. Felvette a füzetét, és kihúzta magát, majd elsétált, a látótérből kikerülve rohanni kezdett, de belül már ki is nevette saját magát. ”Ekkora égést, szánalmas beesni egy páfrány alá. Legközelebb valami mást választok, mondjuk fenyőt, az divatosabb. Legalább aki, sírt annak jobb kedve lett.”

A nap legcikibb szituációja után, örömmel tapasztalta hogy nem jön több, ennél rosszabb úgysem lehet, a pech nem válogat, őt pedig kitüntetett személyként rendszeresen megtalálja. A következő lépcsőfok a füzete teljes megsemmisítése volt, a tollát ripityára törte és végül ráadásként otthon kiborította a család tagjait a takarítási mániájával.
Amilyen hatással ez rá volt, előbb a poklot választotta volna. Ezt a napi pechsorozatot betudta a véletlenek közé, még sincs mindig péntek13! Még akkor sem, ha nem is az van. Ráadásul szépen lassan itt a szörnyű hideg is, de a karácsonnyal együtt.

***

Ha máskor nem is annyira, most zajlik az élet a Tündér tanyán, ahol nincsenek tündérek csak az elkeseredett Emma lány, főz és takarít, pakolgatja a tányérokat, megterít, és szomorú hogy még mindig egyedül van ezen a szép napon is, mikor összejön a család, és kínos magyarázni, a nagyinak is, meg a keresztszülőknek is. Magyarázni azt, amit nem lehet, vagyis lehetne, de nem célszerű, úgyis belebonyolódna a lelke amúgy végtelen egyszerű össze-visszaságába. Karácsony reggelétől egészen az ebédig ezek az előképek uralják elméjét, oda is meg vissza is. Mire a vendégek megérkeznek már felbőszült vad bikaként, készülődik a majd őt érő kérdésáradatra, a csirke alkatrészekbe sokkal mélyebben szúrja bele a villát, a tányérokat erélyesebben teszi le az asztalra, a kelleténél tízszer többet iszik, csak azért, mert így néha kiszabadulhat a mosdóba, holott még semmi sem történt, és senki semmi az ő intim szféráját zavaró dolgot nem kérdezett. De mint azt már elég sokan tudjuk, ami késik, nem múlik, s az ebéd legváratlanabb pillanatában lecsap az a bizonyos kérdéstömeg.

- Emma, neked mikor lesz már barátod? Egyáltalán van udvarló jelölted? Márk már hónapok óta együtt van a kis Lizával, nézd meg milyen aranyosak!
A keresztapja ennél cinikusabb hangon elő sem hozhatta volna, e szép szókapcsolatokat.
Emma nem tehet róla, de ilyenkor a népszerűség érzete az egekbe szökik, és iszonyú kellemetlennek érez minden pillanatot. Ráadásul a nagyszobában trécselő Márk és a kis Liza látványa is borzolja a kedélyeit, mindig örül, ha őket együtt látja, kivéve most. Sarokba szorítva érzi magát, mindemellett még ott vannak a kíváncsi arcok is, mintha erre a kérdésre létezne a válasz, amit mindenki hallani akar. Emma arca egyszerre átcsap színesbe meg morcosba, és egy kicsit a hangereje is megmutatkozik.
- Márk férfi, ő választ, én nő vagyok, engem valaki másnak kell választania! Mit vártok, mit mondjak, nem nagyon vergődnek a kérők az ajtóm előtt!
Még a kinti amúgy sem fényes idő is teljesen elborult, a lány meg ugyanígy, inkább felállt, a villáját bele vágta a tányérjába és kivonult a konyhából. Tudta hogy máskor ez az egész abszolút nem érdekli, ekkora reakcióra nem is számított, de most szívesen csapta magára az ajtót, és tépkedte meg a legközelebbi párnát, ami a szobájában a keze ügyébe akadt, levezetve az aznapi feszültséget. A konyhában folytatódott a nagy beszélgetés, némi csend után a papa kínos percei következnek.
- Még mindig ilyen gyerekes a keresztlányom?
Faggatózik Emma keresztapja. A tekintete meg olyan gonoszul ítélkező, akár rá is lehetne írni a homlokára a testvére nevelési szokásairól alkotott véleményét!
- Nem viseli túl jól ujjabban a fiatalemberes témákat! Beszélgessünk inkább, arról hogy milyen a város új lakónegyedében lakni, a tanyasi élet úgyis dög unalom…

„Szeretet ünnepe, ajándékok, egy kupac félbe maradt iromány, a tanulás sem megy valami fényesen, anya is hiányzik, még mindig hiányzik, a többiek is. És amúgy is minek kellene még egy plusz gond a fejemre, elég volt már abból a sok undok hazugságból, inkább maradok magam mintsem még egyszer, át kelljen élnem, azt a sok megalázó percet, amikor közlik, hogy találtak egy nálamnál sokkal jobbat. Apropó ez akár újévi fogadalom lehetne, egész évben nem leszek szerelmes, etetem majd a fiúkákat, már ha egyetlen jelentkező is akad, akit a kispadra küldhetek, jól végzem majd a munkámat, meg ilyenek…”.A fogadalmak nem ártalmasak, gondolja, de mielőtt a vendégek elmennek bocsánatot kell kérnie, tényleg nem volt szép a hirtelen felindulása.

Kint nagy pelyhekben hull a hó, ritka ez épp karácsonykor. Lassan besötétedik, pedig még csak 4 óra van. A vendégek elmennek, a lány is elköszön tőlük, kissé piros pozsgásan ugyan, de mindenki mosollyal távozik.
Este végre sor kerülhet a szokásos fa környéki ücsörgésre, itt ülnek mind a hárman. A karácsonyfa gyönyörű, Lars pedig játszik a legalsó villogó égővel. Néha a karmait és a nyelvét is igénybe veszi, ezért Márk az odábbtessékelésével foglalatoskodik egy darabig, nehogy egy sült macskával is dolgozni kelljen. Ki ásna neki gödröt, ebbe a fagyos földbe? Épp ezért Emma előbb apját ajándékozta meg, ő az az ember, akinek felettébb nehéz ajándékot venni, mert semmilyen körülmények közt sem hajlandó azt rendeltetésszerűen használni, a tavaly kapott ágytakaróját is lópokrócnak használja. Most viszont, remélhetőleg ezt az ajándékot, kénytelen lesz saját feladatára fordítani, hajvágót kap, gyönyörűen becsomagolva.

A csomagolást azonnal leszaggatta, beterítve a fa alját a darabjaival, örömmel veszi kezébe az ajándékát, boldogságtól sugárzik az arca, Emma meg örül, hogy végre megtalálta a megfelelőt. Ekkor azonban, kíméletlenül jön az, amitől félt.
- Köszönöm! Nagyon szép, de nem gondoltad hogy én ezt használni fogom, jó nekem az olló is, már legalább hatvan éve azt használom, majd Max, nyáron mindig melege van…
„Ó, erre nem gondoltam!”
Ezért még szomorú is lehetne, de nevetésbe folytja a szomorúságát. Most Márk jön. Fradi sálat kap, hiába ami Fradi, az Márknak jöhet. Emma újra odafordult apjához, most rajta van a sor, ő kap ajándékot, de előtte bocsánatért kell esedeznie.
- Apa, ugye nem haragszol rám?
- Miért kellene haragudnom?
- Mert olyan csúnyán kirohantam az ebédről!
Emma szánakozó kerek szemeivel meredt az apjára, aki ennek nem tudott ellenállni.
- Nem haragszom! Sohasem bírtam a keresztapád stílusát. Úgyhogy vedd úgy, mintha semmi sem történt volna! Különben is Szenteste van! Viszont te se haragudj meg, de témába vágó ajándékot kapsz tőlem!

A Papa elővett a zsebéből egy borítékot, még a félhomályban is látszott hogy nem mai darab!
- Ezt még Anyád írta, mikor annyi idős volt, mint te. Igazából egy leírás, arról, hogyan is jöttünk mi össze. Remélem, örülsz!
- Kösz Apa! Nagyon örülök neki!
Annyira boldog lett hogy örömében a papa nyakába ugrott!
- Szeretlek!
- Én is téged kincsem!
Szent este ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna, mint ez a levél, kibontva, már kopott betűk kacsintottak vissza rá, egy régi szép szerelem története, néhány alapszabállyal…

***

A karácsonyi szünet után pár nappal, már Márk szalagavatóját tervezgette a család.
- Kis suli, kis banzáj, de legyen meg a módja!
Mondta Emma túl az anyagi szemrevételezésen.
- Közel kéthavi fizetésed nővérkém!
Vágott közbe Márk gunyorosan.
- De megéri, csak most láthatlak, a kis barátnőddel, öltönyben táncolni!
Vigyorgott.
- Neked is volt! Te is vicces voltál!
Védte az érdekeit a srác.
- És tudod a táncot?
- Nana, én macsó ne tudnám! Viccelsz?
Gőze se volt igazán róla.

Egy hét múlva Emma is táncra adta a fejét, az osztálytársával. Tivadar tanár úr végre bejelentette hogy a szalagavató után egy hónappal diákgála, szereplők kellenek. Körülnézve a teremben, még a lélegzete is elállt a csapatnak. Sehol egy vállalkozó szellem! A lány keze rögtön felkerült, még a társáé csak kényszerrel. Annyira még mindig nem tudott beilleszkedni, hogy a srácok is elfogadják, valószínűleg ez mit sem fog változni az elkövetkezendő fél évben. De valahogy Tamás volt az egyetlen, akivel napi három szónál többet is képes volt váltani, így azt is tudta, hogy nem haragszik meg a hirtelen akciói miatt.
- Akkor ti akartok… táncolni?
Kérdezte Tivadar tanár úr, a hozzá megszokott, komoly hangon, a szemüveg alól körül pásztázva a terepet.
- Igen!
Válaszolta a lány, a közelében ülő Tamás száját befogva, aki szemlátomást nem örült a szerencsének.
- Hol akartok gyakorolni? A tornateremben, vagy itt?
- A tornaterem jó lesz, mikor?
A tanár kövér ujjai, igen hamar végig csusszantak az órarenden.
- Akár mától, délelőttönként van egy-egy lyukas óra, úgy keddenként 11-től!
- Jó!

Emmával madarat lehetett volna fogatni, büszke volt magára, a semminél ez is több, végre elég bátor, és nem fél a kihívástól…
Az egész osztály harsogni kezdett, az ő véleményük ki sem lett kérve, bár mint utóbb kiderült, nem is éltek volna vele. Tamás szó nélkül kullogott ki az óra végén a teremből. Ő az a tipikus srác, aki minden hülyülésben benne van, többek közt ebben is. De azért valami hangot adhatna neki valaki, mert egyébként meg végtelenül csöndes, és jó kiállású, táncos férfiember. A gyakorlás a szalagavató miatt odébb csúszott, azonban gyorsan eldőlt milyen produkcióval állnak majd ki a színpadra. Emma ilyen szempontból nagyon céltudatos lett, a fene sem érti mi ütött belé.

***

A szalagavató estéjén, mindenki izgatott volt, főleg az ünnepelt. Hajat zseléz, spréz, fogat mos, kicsinosítja magát! Emma is végre sminkel, szokás szerint szoknya helyett, gatyát húz, meg egy többet mutató csinos toppot! Jó meleg szövet kabátba bújik, mert kint nagyon hideg van. A Papa kocsijával mennek a nagyi kíséretében.
Rengeteg ember állt már a szalagavató helyszínének bejáratánál, az elsőbbség az övék. Emma, életében először sikerült sütijét viszik a szalagavatóra, meg rengeteg szendvics alapanyagot. A lánynak csak annyi tűnt fel hogy Márk már el is tűnt az öltözőbe, a Papa meg helyet keres a nagyinak! Nem igazán látszott rajta a lelkesedés, arca sápadt és beesett, olyan, mint aki beteg! De magára próbálta erőltetni a vidámságot, mert belül bár az, kívül ez alig látszik.

A rendezvény nagyon hosszú volt, nevek osztályok, merev figyelés, fájó fenék.
A lány akárhogyan is palástolta, egy szempárt kutatott igazán a nagy tömegben, azét, aki talán észreveszi, hogy ő is itt van. A legrosszabb csak akkor lett, amikor már eszébe jutott, hogy a tévében milyen jól működik a mellbedobás, némi csábossággal vegyítve, lépéseit a szünetben a szabad térre vette. Kihúzta magát és alig magas sarkú cipőjében elindult a lépcsőn lefelé. Nem az történt amit várt, megbotolva esett egy lépcsőfokkal lejjebb, és ezt a pillanatot Erik tanár úr tekintete is elkapta, Emma meg észre vette. Iszonyú égésnek érezte, de mivel a tanár úr mosollyal nyugtázta az esetlen próbálkozást ő is így tett. Aztán inkább lassított leérve, fel pillantott még egyszer, a magányosan üldögélő Erikre, szomorúság féle ült az arcán, és furcsa módon Emma a tekintetét állandóan magán érezte függetlenül attól mi is a valóság.
„Miért szomorú? Nincs rá oka.”

Egy kör után vissza is ült a helyére, elővette ismét a fényképezőgépet, és várta Márkot meg a táncot. Szuperul sikerült. Ahhoz mérten, hogy az öccséről van szó, ez igazán kiemelkedő teljesítmény.
A táncok után (Keringő, Tangó, Rock) fényképezés vette kezdetét, mint ahogy ez a szalagavatókon általában szokás. Emma nem szerette, ha fotózták, most mégis rá bólintott a közös fotókra, de utána becsömörlött a fehér menyasszonyi ruhák látványától. A Papa is rosszul lett, de ő valami egészen mástól, még sápadtabb lett, mint eddig, már majdnem elszédült mire Emma kisegítette a mosdóhoz. Szörnyen megijedt, azt sem tudta mit tegyen.
- Apa, jól vagy?
- Nem hiszem, de az öcsédnek ne szólj semmit!
Kapkodta a levegőt.

Még a Papa bement a mosdóba, felvette a kabátját és kiment friss levegőt szívni, bent mostanra olyan fülledté vált a levegő, mint egy szaunában, de igazából ez volt a legkisebb problémája. Szemeiben könnyek gyülekeztek, a levegő talán majd segít, gondolta. Legnagyobb meglepetésére, egy férfi árnyéka jelent meg mellette.
- Te is menekülsz?
Kérdezte egy ismerős hang.
- Nem, inkább… - Tétovázott. - De, menekülök.
Közben letörölte arcáról a könnyeket. S, ahogy a fény a férfi arcára vetődött, Emma meglátta titkos ábrándját, Eriket. Arca meglepettséggel telt meg.
- A tanár úr mitől menekül?
Kérdezte meg, érezhető gyávasággal az elgondolkodott férfitól.
- A szerelmesek látványától, a szalagavatótól, nincs itt senki, aki le tudná kötni a figyelmemet.
- Érdekes, én is ezt érzem, bár az öcsém szalagavatója van, és örülnöm kellene, örülök is, de a magány aggaszt inkább, vagyis azóta, az hogy az apukám rosszul van, és nekem most is mellette kellene lennem, ahelyett, hogy önnel diskurálok.

Emma nagyon dühös lett magára, a lábai olyan gyengék és erőtlenek. A férfi látványa még a józan ítélőképességét is elveszi. Ahogy kacér szemén, megtörik a lámpák fénye, arca minden egyes ránca szinte mosolyog, még annak ellenére is, hogy szomorú, és Emmát ez vonzza, mint a mágnes.
- Apukád rosszul van? Segíthetek?
- Nem! A mosdóban van! Mármint beteg, de véletlenül sem akarom fárasztani! Csak most úgy megijedtem, rossz érzésem van, nem szokott ilyet csinálni, mármint rosszul lenni! Édesanyámat már elveszítettem, őt még nagyon sokáig nem akarom! Ugye érti, mit akarok mondani?
Erik annyira szánakozóan nézett rá, és mivel más ötlete nem támadt…
- Hé, Emma kisasszony! Nem lesz baj, az életben minden megoldódik. Meglásd!
A keze gyengéden siklott végig a lány könnyes jéghideg arcán. Olyan jó érzéssel töltötte el, Erik kezének meleg érintése, hogy szüksége volt minden erejére a távozáshoz. Hirtelen mozdulatokkal törölte le a könnyeit és varázsolt élettel telibb arckifejezést magának.
- Most mennem kell! Bocsánat, amiért ilyen… Köszönöm hogy meghallgatott tanár úr!
- Menj csak. Megértelek! Biztosan nem lesz baj…
A férfi nézése és hangja olyan megnyugtató volt. Búcsúzóul még ránézett, és kezével már nyitotta is kifelé a bejárati ajtót! Apja már kint ült valamivel jobb színben.
- Jobban vagy? Szerintem jobb lesz, ha elindulunk haza. Tudsz vezetni?
Vetette fel a lehetőséget.
- Persze hogy tudok! Itt hagyjuk az öcsédet?
- Amilyen okos biztosan hazatalál, most úgyis Lizával van elfoglalva, aranyosan táncolnak! Tényleg, a nagyi?

A nagyi térdén dobolgatva, várta az elveszetteket. Erik is bejött a kinti hidegről, s mikor végre értelmes elfoglaltságot talált volna magának, meglátta Emmát, ahogy a nagyival, és apjával távoznak, szemével egészen eltűnésükig kísérte őket. Érdekes érzések támadtak a lelkében. De ahelyett hogy elmélkedett volna rajtuk, elhessegette még a gondolatát is, hogy bárki iránt is érzelmeket tápláljon. Büszkesége még a belső hangjait sem engedte szóhoz jutni. Ő, Fjodor Erik, a magas titokzatos tanár úr, személyisége határozott, indokolatlanul nem enged semmilyen csábításnak, megjelenése bár vonzó, hideg, mint a jég, a legkisebb félreérthető közeledést is meneküléssel nyugtázza. Ez a diákokkal szemben érthető, diáklány ügyben minden etika kérdése, igen, még a hormon túltengéses tinédzserek lerázása is, de az iskolán kívüli élet sem jobb a számára. A munka leköti az idejét reggeltől estig, s ha valakiért a jégpáncél alatt mégis megdobban a szíve, azt a magányban felszedett tulajdonságaival riasztja el. A négy fal közt eltöltött idő is inkább tanulással telik, több és még több információt gyűjtésével. Inkább, mint hogy agytekervényeit holmi elszúrt randik boncolgatásával töltse tele, amik egyéjszakás kalandokban végződnek, még a legjobb esetben is…

***

Ahogy végre haza értek, Emma fekvőhelyet biztosított a nagyinak, aki nagyon elfáradt. Idősként már ritkásan mozdult ki, de ha igen, akkor szalagavatókra vagy ballagásra, megnyugtató volt számára a tudat hogy már Márk unokája is belép a felnőttek sorába, s ő mindezt ilyen szépen éli meg.
Gyors tűz gyújtás után a lány ismét a Papa mellett termett.
- Jobban vagy?
- Mondtam már hogy igen, ne aggódjatok miattam! Nincs semmi bajom!
- Miért tagadod le, már hetek óta látom, hogy nem vagy jól! El kell menned orvoshoz és punktum! Hétfő délelőtt elkísérlek!
Vette a hangerőt magasabbra Emma.
- Már voltam!
A lány csak értetlenül nézett maga elé, szájára nehezen jöttek a szavak, érezte a közelgő rossz híreket.
- Nem akartam elmondani, legalább az öcséd bulijáig, de az orvosok szerint hasnyálmirigy-rákom van. Ne ijedj meg, még időben észre vették! Jövő héten már nem egyszerűen orvoshoz, hanem a kórházba megyek, a Mama meg itt marad, amíg haza nem engednek! Nem mintha nem lennétek már felnőttek, de nem akarom, hogy a tudtomon kívül minden féle vetkőző partit rendezzetek a házban. Ha a Mama belemegy, lehet! Haragszol, mert nem mondtam el?

Emmát sokkolták az imént hallottak, minden eszébe jutott, ami egy fiatal elmének eszébe juthat.
- Nem, nem haragszom, csak azt nem értem miért nem vettem észre…, mégis mit mondtak?
- Muszáj ezt most elmondanom? Legyen annyi elég, hogy most nincs nagy baj, és egy műtét megment minden további szövődménytől!
- Jaj, Apa!
Apja, és lánya egymás nyakába borulva ölelték át egymást.
- Tudod, akkor lennék rád büszke, ha megírnád azt a valamit, jól tanulnál, még ha nem is tudsz majd vele elhelyezkedni, és nem hanyagolnád el a szerelmi életedet sem, vigyáznál itt mindenkire!
- Ugyan, ne mondj már nekem ilyeneket te itt vagy és itt leszel 20 év múlva is, mert az a műtét segít.
- Szerintem is, lehet, hogy műtét nélkül még 20 évig is élnék, de műtéttel ez jelentősen lecsökken. Amilyenek a mai kórházak!
- Ne mondj ilyet! Ahová lehet, én elkísérlek…

A Papa nem tudott ellenkezni, beleegyezően bólintott és aludni küldte Emmát. Az éjszakája rengeteg civódással telt. Csak forgolódott, a fejében minden összekavarodott, a plafont nézte, megfordulva az asztali lámpát, de akárhogy is tűnődött, ugyanazt állapította meg.
„Szerencsétlen balfék csaj vagyok! Még a saját apám betegségét is képtelen vagyok észrevenni…”

Másnapra Márk is megtudott mindent. A következő hét pedig újabb fejleményeket hozott. A Papa a befekvés reggelére hihetetlenül elkeseredett. Csak azt lehetett látni, hogy fel s alá járkál. Szemeivel mindent jó alaposan végig pásztáz, mintha most járna a házában utoljára. Emma viszont a sok baj ellenére, kitűnő teljesítménnyel titkolta félelmét, hátha apja is megnyugszik… Beérve a kórházba a legjobb kórtermet választották, habár ettől függetlenül elég nyomasztó volt itt lenniük. Órákat töltöttek beszélgetéssel, ma még a sulit is kihagyta, növelve ezzel az amúgy sem kicsi számú igazolatlan óráit, de mégiscsak jobb itt lenni és biztonságban tudni az apját, mint történetek után lófrálni órákat, vagy bambán tanulni. Érdekes volt aznap hazamennie, mert ezúttal a nagyi várta.
- Szia! Apád hogy viselte a…?
A nagyi hangja akadozott.
- A körülményekhez képest jól, de tudod milyen!
- Kincsem segíthetek valamit?
- Ugyan nagyi majd Márk segít!
- A nagyi amíg apa távol lesz, végig nálunk marad, ő sem lesz egyedül, meg mi sem!
E mondat Márknak szólt immár a nagyszobában.
- Segítened kell, legalább a baromfikat lásd el!
- Apa mikor jön haza?
A fiú arca komolyra formálódott, látszott rajta hogy tényleg megijedt.
- Olyan, 2-3 hét múlva!
- Segítek, tied Gömböc és Huligán, én vállalom a többit!

Márk már rángatta is kifelé! Hideg volt és sötétedett, de most az állatoké az elsőbbség!
Mikor este ismét nyugovóra tért, hasonlóan álmatlanul töltötte az éjszakát. Apja miatt kezdett megnyugodni, jó kezekben tudta bent a kórházban, minden ellenszenves megnyilvánulás ellenére. Most Erik járt a fejében, és az a pár perc, amit vele töltött kettesben. Semmi különös nem történt, csak annyi, hogy egy kicsit belelátott a férfi valódi életébe, és világossá vált Erik, mint férfi, és nem, mint tanár, szabad. Ez a szó gyanús is lett a számára. „Egy ilyen ember nem lehet egyedül, vagy épp a barátnője nem volt jelen, s félreértettem a mondanivalóját. Az is lehet, hogy menyasszonya van. Á, hülye vagyok, mit agyalok ilyen ostoba marhaságokon, és még a Papa is… Mindegy hogy van e menyasszonya, vagy sem csak legyen igaza! Tudom nem lesz baj, semmi baj! Haza jön és jól lesz… Az egyetlen módja a feszültség levezetésnek, ha holnaptól táncolunk! Ez az!”

A lány örült hogy megoldotta a problémát, ha csak egy-két órára is. Felhívta Tamást, akinek a
hangjában ezúttal sem „dúlt” a lelkesedés a 11 órás üdvözlés után. Kis vonakodás, és álmos ásítás után, elfogadta a felajánlást, másnap meg is tartották az első próbát.
A zenét a lány választotta, a tánclépéseket pedig közösen találták ki. Szép szerelmes dalt választott, gondolva a közelgő Valentin-napra, egy érzelmes tánccal kombinálva. Nem volt nehéz, aki otthon klipeket néz bármit eltanulhat. Ez a két óra nagyon gyorsan elszaladt, a viszonyításhoz képest, merthogy Emma szerint vontatott volt az egész. Lehet nem jó táncpartnert választott, vagy ő túl béna az ilyesmihez. A kérdés nem lényeges, kétségtelenül Tamás az osztály legjobb táncolója, viszont a legszótlanabb srác a föld tetején, mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. Sokkal szórakoztatóbb lehetne a táncóra, ha legalább, nevetnének, mesélnének, vagy úgy dumálnának, mint az osztálytársak általában. Nos ez nekik nem fog menni…

Sportcipőből, melegítőből való átöltözés után irány az első óra, informatika. Kicsit késve vágódtak be az ajtón.
Erik meglátva őket rögtön kérdőre vonta a későket.
- Hol voltatok?
- Így, keddenként próbálunk a diákgálára. Elözönlötték a tornatermet a fiatalabbak, úgyhogy mostanra tudtunk átöltözni. Ugye nem kapunk igazolatlant?
Szuszogta. A tanár ellenben figyelmen kívül hagyta a kérdést, és bazsalyogva egy új mondatba kezdett.
- Az osztályom is tánccal készül, vagy tizenöten!
Dicsekedett
- Mi csak ketten!
Pakolta le a ruháit a lány.
Amellett, hogy látszólag, Erik nem igazán figyelt Emma mondataira, azért volt, ami beivódott az agyába. Például a próba helyszíne, illetve az is, hogy ne felejtse majd az osztályát értesíteni a várható ellenfelekről…
A lány ülőhelyén fújta ki magát, mindennel meg volt elégedve, egy valami mégis aggasztani kezdte.
„Már csak pár próba. Meg tudjuk mi ezt tanulni?”
Hátradőlve, ránézett Tomira, s elégedetten elmosolyodott.
„Képesek!”

Eriket ezen az órán fura mód figyelembe sem vette! Nem zakatolt úgy a szíve, mint máskor, és teljes közömbösséggel fordult a férfi felé, ha esetleg kérdése akadt. Rájött, arra is, hogy a tanári kedves gesztusokat nem kell összezutyulnia semmi más érzelemmel, mondjuk egy tizenöt éveshez méltó lelkesedéssel, mert a múlt heti az 100%- ig az volt; tanári gesztus, az ő részéről meg buta, lábremegtető lelkesedés…
Sok, kisebb mosoly látszott az arcán mind amiatt, hogy ügyes bajos apró zűrjeit a tánc jelentősen feloldja. A hét többi napját is így töltötte, látogatta apját a kórházban, takarított és főzött az otthoniakra, a jegyzetek lapjai meg csak teltek és teltek, már majdnem félig készen volt vele. Egon úr is örült, tetszett neki a lány fogalmazása, mindennemű előzetes aggodalma ellenére.

A lányt egyszerre több történet is megragadta, a külsejük miatt szenvedő lányoké. Ez két okból lehetséges:
1, Mert testsúly-problémákkal küszködnek, sokszor nem is maguk akarnak fogyókúrába fogni, hanem a tévéből sugárzott sok vékony lányos, „hapsival vagyok, ezt nézd meg” fotók, vagy filmek láttára, esetleg a túl beképzelt szépfiúk, folyosón, jól beszólok, „ Túl kövér vagy!” mondatra, voksolnak a kínzó fogyókúrára.
2, nem érzik jól magukat a bőrükben.

Itt van még az esetlen és csendes srácok félrepakolása, ezt egyszerűbben is lehet értelmezni. Ha valaki szemüveges vagy fogszabályzós, esetleg túl nagyok a fülei, órákig lehet piszkálni gusztustalan kifejezésekkel, így lehet találni a folyosón kóborló, elveszett lelkeket. Egy visszahúzódó személlyel mindig könnyebb kikezdeni, mint egy bátor, szókimondó, rezzenésre is kardot ragadó diáktárssal. Az első években nagy probléma minden diák számára: leküzdeni az idősebbek által nyújtott „élvezeti szerek” támadását. Aki ezen a rostán fenn akad, az biztos lehet benne, hogy idővel cigizni, inni, és a legrosszabb esetben minden valószínűséggel drogozni fog. Viszont, ha átmegy a rostán, akkor nagyon leesik majd a népszerűsége. Elveszít minden menő barátot, és néha egyedül megy majd haza a suli után, de tutira veheti, hogy ő lesz a tanárok kedvence, a szülei kedvence. Nem fog hányni az átbulizott éjszakák után, és nem is kell majd detoxikálóba mennie, nem keveredik bajba… a köztes megoldás a legjobb.

Vagy ott van egyszerűen „csak” egy betegség, ami megkeseríti a mindennapjaikat, ilyen például, a lány által megismert testvérpár is. Az egyikőjük pigment-hiányos, és a testét fehér foltok fedik, a másikójuk fél oldala pedig csak nehézségek árán engedelmeskedik, de nem bírnák elviselni, ha emiatt különcként kezelnék őket. Hisz ők teljesen normálisak. Ugyanolyanok, mint egészséges embertársaik, de amikor Emma megnézi a testvérek után forduló tekinteteket, a félrehúzott ajkakat, az osztálytársak mozgásutánzását, a szíve szakad meg, amit szintén senki sem akar, sem gúnyt sem szánalmat… Bátrak! Gondolja Emma, és csak ír és ír. Néha késő estig, nyitott szobaajtó mellett, hogy a kályha melege, átjárja az ő szobáját is, ne csak a nagyszobát. Pici asztali lámpával világítja meg a füzete lapjait, és írja le a fejében összezsúfolódott gondolatokat. Hébe-hóba horkantások zavarják meg, a nagyi szuszogása, kint pedig a lovak nyerítenek, a macskák üldözik egymást, vagy az ablak melletti fáról hullnak le jégdarabok. Jobb ez így mintha síri csend uralkodna a házon. Mégis összerezzen a hirtelen jött zajoktól. Amint lefekszik, mély álomba zuhan, amire szabályszerűen kényszeríti magát, hosszú órákra…

***
A következő héten, kedden a délutáni órák előtt Emma elindult végre a várva várt táncpróbára, amit saját magának tartott, ezúttal egyedül. Betette kedvenc CD-jét, elindította a gálára szánt számot, s kezdődhetett a tánc. Előtte már kipucolta a lelkét mindennemű rút gondolattól, családi gondok, munka, vagy dolgozatok.

Az első mozdulat volt a legnehezebb, újra táncba kezdeni. Öt botladozással teli perc múlva már ment minden, mint a karikacsapás, a mozdulatok egymást követték. Hosszú szoknyát viselt, mely minden forgásra kis harangot képezve felemelkedett, ha pedig lassú rész következett a parkettát súrolta. Teste minden mozdulatban, ívben megfeszült. Kipirult arcára kiült a gondolat, vajon milyen érzés lesz majd ugyanez annyi ember előtt, ott a színpadon, de erre a gondolatra semmi megfogható érzés nem válaszolt. Lehetetlennek sokkal jobban érezte magát, fel-felvillant előtte az a bizonyos egetrengető perc mikor, guillotine-ba tette a nyakát önként és dalolva, de bánta, amikor az egyensúlya megingott, és alig bírt megállni a cipőtől és zoknitól megfosztott talpain. Még jó hogy padlófűtés van, máskülönben a hideggel is meg kellene birkóznia, és ami azt illeti, ők ketten nem éppen kebelbarátok. Az idő csak telt, ő pedig észre sem vette, hogy már régesrégen órán kellene ülnie - még egy forgás vagy egy újabb mozdulat…

Az első óra már javában tartott és Erik gyors naplóragadás után a hiányzókról kezdett érdeklődni, nem kellett túl sokáig találgatnia, hogy kik hiányoznak már megint. Tamás az egyik, ő már a hétfőt is kivette szabadnapnak, de Emma. „Hol tekereg ez a lány már megint?” dobta be a kérdést a köztudatba. Gréta, hamar rávágta, hogy szerinte tánc van. Ezt felfogva, eszébe jutott a múlt órai elszólása, rögtön tudta hol keresse a lányt. Felírta a hiányzókat, ott volt a kék tinta nyoma a napló következő szép fehér üres rublikájában is, de ahelyett hogy írt volna, mindenkit meglepve felpattant és csak ennyit mondott: „Én tudom hol van, mindjárt megkeresem!” - ahelyett hogy elküldött volna valakit. Határozott léptekkel indult el a kinti tornaterem felé, nem számítva arra, hogy a lány még táncol, és ráadásul egyedül van. Mielőtt belépett a terembe, mint példamutató tanár bácsi levetette a cipőjét, bár tudta nem lesz elég meggyőző, Miki egeres zoknijában, de neki akkor is menni fog meggyőzni majd a lányt, arról hogy egy kis gála miatt nincs értelme lógni.

De csak az első lépés volt magabiztos, aztán meglátta az ő tanítványát, a talpig érő szoknyácskájában, arra a számára lagymatag zenére táncolni, s elfelejtett beljebb lépni. Megállt és figyelte mi történik, a zene már a vége felé jár, a mozdulatok itt váltak a legszenvedélyesebbé. Vicces is volt a látvány így fiú nélkül, a levegőben lebegő kezek, a maguknak pontos helyet keresgélő pucér lábak… a férfi viszont nem egészen erre koncentrált, hanem a finom édes apró mozdulatokra, amik őt is elragadták. Ekkor hirtelen csend lett, lejárt a zene és a táncolónk is ránézett végre az órájára, megijedve tapasztalta hogy késésben van, el akart indulni, s amikor a CD-lejátszó felé lépett volna Tanára ott állt az orra előtt bosszúsan nézve rá, amiből Emma érezte, hogy ezúttal kapni fog a fejére.
- Miért nem jössz órára?
Kérdezte Erik, olyan erővel hogy azt még az angoltanárnő is megirigyelhette volna.
- Csak belemerültem… a… táncba. Nem néztem meg az órámat, azt hittem jön a másik osztály… én.

Hebegte, levegőt alig mert venni annyira megszeppent, nem értett semmit. Informatika tanár a tornateremben… ez új. A zene közben újra indult, a Repeat gombnak köszönhetően, a legrosszabbkor. Hirtelen oda nyúlt a kikapcsolás gombhoz, de Erik megakadályozta, hogy el is érje, férfias kezével ragadta meg a lány csuklóját. Alig hogy feleszmélt a váratlan érintésből, egy váratlan kérdés érte.
- Hogy is van ez a tánc? Megtanítanál? Mármint felkérhetlek én, téged?
Mielőtt még bármit is gondolhatott vagy mondhatott volna már egymás mellett lépdeltek, a zene ritmusára majd ugyanígy gabalyodtak egymásba, egy-két aprócska instrukciót leszámítva mintha mindig is együtt táncolták volna ezt a darabot.
- A kérés alapján azt hittem nem tud táncolni! Látom tévedtem.
- Én is azt hittem, hogy nem tudok táncolni!

Ahogy egyre gyorsult a zene úgy lett egyre gyorsabb a forgás is mely aztán végképp egymáshoz préselte őket, olyannyira hogy az már szinte túl közelinek is hatott, Emma egész teste merő remegés, férfit nem engedett még magához ennyire közel, és a két őt fürkésző kék szem is csak nehezít a helyzeten. Egymás szemeiben elveszve táncoltak. Ott volt valaki olyasvalakinek a karjaiban, közel, nagyon közel a szájához érezve a leheletét minden egyes szívdobbanását, akit nem is ismer, s szíve szerint megcsókolta volna, de ez nem a megfelelő alkalom és nem a megfelelő személy, illetve ő tanár, gondolta. Nem tudva, hogy Erik is valami hasonlót érez, sőt talán még nála is jobban. Sóvárgó tekintetük, lassuló mozdulataik másról árulkodtak, mint ami valójában történt.
- Ez a szám vége, itt jön… egy térdre borulás…
Erik ebben a pillanatban, elengedte, forró keze után a tornaterem levegője hűvös, és rideg volt. Komolyan parancsolt rá.
- Irány a tanterem!
Az órából alig volt negyed óra hátra, és még át is kellett öltöznie.
- Egy pillanat és megyek, de így nem dugom ki az orromat a hidegre, mert elég vicces lennék!
Bazsalygott.
- Nem, nem lennél vicces, szép lennél…
Mondta Erik, lágy hangon közben huncut mosolyával az arcán figyelte a reakcióját. S folytatta
- Ok, értem, akkor öltözz át és gyere be még mielőtt, kicsengetnek és még valami, sajnálnám, ha most emiatt még egy igazolatlant összeszednél! Nem írtalak be, de többet ilyet ne csinálj, mert…
- Mert mi lesz?
Kérdezett vissza Emma szemtelenül.
- Ó, a hiányzásod! Tudod, hogy nem bírom a lógást!
Tényleg így van, ha volt tanár a földön, aki pikkelt a lógásért, akkor az ő volt. Emma azonban már fele annyira sem vette komolyan, mint eddig.
- Tudom! Amúgy tetszik a Miki egeres zoknija!
- Hé, az anyukámtól kaptam, még mindig azt hiszi, hogy gyerek vagyok!
- Tetszik!

Ment a lány, hátat fordítva, vidám mosollyal az arcán, abban az állítólag vicces szoknyájában, még Erik ott állt a tornaterem bejáratától pár méterre földbe gyökerezett lábakkal, fejében az épp csak felbukkanó gondolattal! „Mit tettem, meg akartam csókolni a saját diákomat.” Ezzel a mondattal karöltve tért vissza a tanterembe, leizzadva zavartan, még mielőtt bárki is kérdést szegezhetett volna hozzá, már kezdte is diktálni a tananyagot, a játékba, illetve az internetes szörfölésben résztvevők legkisebb örömére. A mondatok közepette megérkezett az elveszett is, ártatlan szemeivel nézett a többiekre.
- Szia! Ülj le, épp a Word-öt vesszük!
Bármit is érzett eddig most minden szerelmetes érzete szertefoszlott, más volt a tornateremben, igaz ott is megláthatták volna őket, és más most itt lenni is. Nem sokkal később ki is csengettek. A tanár úr, teljesen közömbösen köszönt el tőle, mintha az a tánc semmit sem jelentett volna a számára. Még csak rá sem nézett.

Este hazafelé menet még a gondolatai is mintha ellenséges haramiák lettek volna. Akart gondolni az apjára, az öccsére, aki már hetek óta egy szót sem tanul az érettségire, vagy akart gondolni a nagyira, hogy is viseli a városhoz szokottságában a tanya nyomasztó csendjét. Bármire, de a férfira abszolút nem, mégis hajthatta, magában az ismert szöveget, egy perc nem telt el, anélkül hogy ne jutott volna eszébe valamelyik esetlenebb mozdulat, megjegyzés vagy érintés. Ezt a feszültséget csak egy nagy vacsi oldhatta fel benne, mely álomba is ringatta, nem úgy, mint a tanár urat, forgolódott az ágyában keresztben és hosszában is, nem tudva miért. Beletelt némi időbe mire rájött, a tánc és a lány közelsége jár még mindig a fejében. Most is érezte a remegését, érezte a teste melegét, és azt is, hogy milyen ostobaságnak tűnik ez az egész. Lakása mind a négy helyiségét körbejárta, kezébe vett egy újságot, de összefolytak előtte a szavak. Nézett tévét, már a gépe előtt is szobrozott órákat, mire hajnali kettőkor ájultan zuhant az eredetileg is megvetetlen ágyába. Altató versikeként elszambázta magában, a körülményeket, egyedül van hónapok óta, nincs kutyája se macskája, a teknősét meg nem lehet simogatni…a dózis egyértelmű, a legszebben kifejezve is: társhiánya van. Ez az oka mindennek…

Másnap futólag találkoztak. Amíg Emma beszélgetett osztálytársával, a tanár elsuhant mellette, pusztán röpke pillantást vetve rá, köszönés nélkül. Olyan volt, mintha futóversenyzőnek készülne, és a folyosó lenne a gyakorlópályája. Erik tudta, ha bármivel is utal a tetszésére, könnyen elindíthat valamit, amit nem kellene, egyrészt mi köze Emmához, azon kívül, hogy a diákja, másrészt, ha van is köze hozzá, az csupán annyi, hogy felkérte egy táncra, és a tánc túl jól sikerült, ennyi!

Emma ellenben csalódott lett. „ Ezek a hapsik már csak ilyenek! Hapsik?” Bazsalygott magában. „Hisz ő egy felnőtt férfi, nem is kavarna egy kis buta csitrivel… de azért igazán köszönhetne! Na lám épp csak ennyire illemtudó, leveszi a cipőjét a tornateremben, mutogatja a Miki egeres zokniját, szépen mosolyog, csillog a szeme, közel enged magához, de köszönni nem tud… én meg bolond vagyok, hogy ez érdekel!”
S szidta tovább magát, amiért ilyen naiv. Még a beszélgetés is felborult emiatt.
- Hol jársz? Emma!
- Itt vagyok csak kicsit… Mond!
- Megtanultad a házit?