1*1 Enter 1. fejezet - 1.

1. FEJEZET
(Újra Iskolában)

Ha szeptember vészesen közeledik, akkor mindenkinek, legyen gyerek vagy felnőtt, ugyanaz jut az eszébe: hamarosan újra itt az iskola, mindent körül ölelő unalmával vagy örömével együtt! Dolgozatok, felelések, kínos magyarázkodások, vicces történések, csupa olyan, amitől szívünk szerint megszabadulnánk, vagy legalábbis a füzet felett való görnyedést, felcserélnénk valami sokkal izgalmasabbra…
Emma sem tesz másként, mint az ország összes többi leendő diákja: pakol, rámol és előkotor.
- Lars, szállj ki a dobozból! Légy szíves, és ne szórakozz már azzal a halott mérgezett egérrel! Hé!

Lars, Emma cicája amolyan házi cica, eltorzult macskaszokásokkal! Mindennel képes volt játszani, mit számít, hogy halott-e az egér vagy sem, vagy a gazdi cipő fűzőjéről, esetleg kajamaradékról van szó; egyre megy! Akkora erőszakkal veti rá magát az ilyesfajta dolgokra, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja tessékelni az útból. Igazából senkitől sem ijedt meg, de ha Emma fenyegetően nézett rá bizony igencsak inába szállt a bátorsága, mint ezúttal is!
- Lars! Sicc, sicc! Menj máshova egerészni! Tünés!
Ennyi elég is volt, a cica suta lábait kapkodva lehajtott buksival, távozott. Emma pedig végre hozzáfért a hőn áhított dobozhoz, amelyben tanszerei sorakoztak. A por eléggé rájuk telepedett már, de – gondolta – azért még használható állapotban vannak, és elindult vele a padlásról lefelé. Először a doboz esett, aztán ő. Nem is akármilyen pózban ért földet Lars orra előtt!
A lány arcáról sugárzott a fájdalom érzet, amit térdének koppanása okozott!
- Hé macsek ne nézz így rám, te is bukdácsoltál kiscica korodban! Nem tehetek róla, hogy ekkora vagyok.

A cica egy halk és nem túl együtt érző nyávogással, s mérges farok rángatással jelezte, hogy vette az adást! Ahogy a lány kilépett az udvarra, észrevette hogy apja állatai kiszabadultak, a fellelt doboz ismét a földre hullott, s nagy rohanásba kezdett, majd berontott a konyhába.
- Apa! Huligán és Gömböc kiszöktek!
Hebegte, szuszogva. Apja éppen evett, amikor rárontott! Megtörölte a száját, felkelt és nyújtózott egyet.
- Már megint az a két lökött ló, mondtam már, hogy adjuk el őket. Csak a bajnak vannak itt!
A nagy ember szavai nem voltak igazán komolyak, bár már sokszor felvetette a témát, valamiért az mindig feledésbe merült.
- Emma hozol nekik enni? Másképp úgysem nyugszanak meg.
Utasította dologra a lányát, akinek semmi kifogása sem volt a póni-becsalós módszer ellen.
- Hogyne!

A két rakoncátlan póni csak úgy vágtázott az alig ötven méteres távon, amit magukénak tudtak. A lány apukája, Anti bácsi tudta a dolgát, hogyan kell rávenni a két rosszcsontot, hogy az istálló ajtó felé vegyék az irányt. A hátuk mögött támadott, és azok ijedtükben ágaskodva álltak ellen, de mindhiába, ha menni kell, hát menni kell!
Pár perc múlva már kattant is az istálló ajtaja. Előtte még Emma berámolta a szénát és a tápot a tanya többi lakójának. Nos, igen volt itt még kacsa, pici pelyhes, pár gyöngyi, az egyik törött lábú, és egy nagy hatalmas véreb is, Max, egy palota pincsi. Ő és Lars voltak a család fekete bárányai, a macska, aki gyengén látó és kövér, ezért nem tud egeret fogni, és Max a kutya, aki nem bír ugatni egy régi téli megfázása miatt! Ahogy kezdett sötétedni, mindenki megtalálta a helyét, Emma öccse Márk is hazaért végre, együtt ültek le a konyhában beszélgetni, és ki-ki vacsorázni. A csendet a lány törte meg.
- Márk, milyen volt a tegnap esti buli, ami ma estig tartott?
- Semmi különös, kiszórakoztam magam a haverokkal!
Mondta, flegmán és ásítozva.

Márk nagy hóhányó volt, szerette az őrült bulikat, és ez az őrület meg is volt engedve neki - tartson csak valaki vissza egy kamaszt!
- Az jó! Én, ma megkaptam az egész leírást, tudod a jegyzetek ügyében, és úgy döntöttem elvállalom! Úgyhogy el kell, hogy viselj egy darabig.
- Ó, akkor azért van az a pókhálós doboz az ajtóban! Csak nem író lesz a nővérkémből?
Anti bácsi hamar közbe szólt, az elhatározásról ő is most hallott először, s meg is lepte.
- Kislányom, ugye tisztában vagy vele hogy egy tanév hosszú idő!
- Persze, tudom és érzem, hogy lenne kedvem hozzá, nem a pénz miatt, na jó az is benne van a dologban, de… menni akarok.
- Igen? Annyi kedved van neked iskolapadba ülni, mint felkelni nekem reggelente, ezekhez a szőrös házi szörnyetegekhez! Sok munka van velük!

Anti bácsi arcára kiült a fáradtság, unta már a tanyasi világot, a vele járó megterhelést, az állandósuló fárasztó munkákat. Emmát soha sem akarta a gondjaival terhelni, de mostanra elérkezettnek látta az időt. Arckifejezése és a mondatainak hangsúlya szomorúvá tette a lányt.
- Tudom, de Anya bízta ránk őket, fájna tőlük megválni!
- Csak azért vannak még itt, máskülönben már rég szélnek eresztettem volna őket! Visszatérve arra a munkára, tényleg jól meggondoltad?
Apja kérdő, s reménykedő tekintete egyre nagyobb hazugságokra késztette.
- Hogyne, tényleg szeretném, meg amit tanulnék az is érdekelne!
- Mikor kezdesz?
- Már holnap. Ma határoztam el ezt az egészet, már fel is hívtam a megbízómat, Egon urat, örült hogy vállalom!
Még Emma lelkesedni próbált addig Apja arcáról valami teljesen mást lehetett, leolvasni…
- Mennyit fizet az a Szépfiú, és miről kellene írnod? Én nem tudok semmit!
- Apa! Nem Szépfiú, hanem Egon, kinőtt ő már abból a korból, hogy Szépfiúnak lehessen nevezni! Jaj!
Emma fülig érő szájjal mosolygott Apja durcás tekintetén.
- Jól fizet, és csak el kell vegyülnöm a diákok között, egy tanéven át! Azt akarja, hogy a kiközösítésről írjak, ami a visszahúzódó, fogyatékkal élő kamaszokat éri egy közepesen modern iskolában! Pont oda megyek, ahová Márk is jár.
Öccse már harmadik éve jár ebbe a suliba, a taníttatását a Papa fizette, ha mást nem is, a lány úgy gondolta legalább ő is beszáll majd a költségvetésbe, csekély jövedelem ide vagy oda.
- És ez szerinted jó?

Mélyen belenézett a lánya szemébe. Tudta mikor hazudik, még a gondolatát is. Mégis most az egyszer Emma állta a szemkontaktus minden egyes zavarba ejtő mozzanatát. S hirtelen előtörtek belőle a szavak.
- Én is voltam diák, és nem árt még egy szakma, nem? Egon a tanulmányokat is fizeti, és csak fél év, jó egy picit több! De, jó üzlet, szerintem. Nappalis lennék, bár néha délután is ott kellene lennem, de ez még belefér! Nem a világ végére megyek, ne ess már ennyire kétségbe!
A lány arcára mosoly varázsolódott, mintha tényleg lelkes lenne, apja erre a látványra szintén elmosolyodott, és áldását adta a kutatásos tanulásra! Az eddig halkan eszegető Márk sem tétlenkedett máris kifundált egy gúnyos kérdést.
- És mégis hogy fogsz majd elvegyülni? Zsákot húzol a fejedre, vagy fának öltözöl?
- Szemtelen malac, majd adok én neked!
Ha öccséről volt szó a lány mindig elnézőbb volt, mint kellett volna, de most a nyomába eredt. A fából készült nagymama korabeli székek csak úgy nyikorogtak a konyha padlóján. Egészen a nagyszobáig üldözte, kergette a kanapén innen és túl, de sehogyan sem bírt rajta kifogni, így hát visszament a konyhába, összepakolt, elővette a pókhálós dobozt, rendbe rakta a tartalmát. Mire végzett, késő este lett. A Papa, és Márk mereven a tévé képernyőjét bámulva kívántak jó éjt.

Pár perc múlva szétszéledve tértek nyugalomra - kivéve Emmát. Letelepedett szobája ablaka mellé, a jó puha ágyikójára, ölébe vette édesanyja utolsó levelét, s újra meg újra átolvasta. Gondolatai messze jártak. Az égre nézett, s magában e mondatokat próbálta továbbítani.
„Remélem jól döntöttem, nem akarok tévedni, Anya ugye jól döntöttem? Melyik a jobb írni, tanulni vagy keményen dolgozni? Részemről inkább tanulok is, de… mindegy szükségünk van a pénzre…
Biztos te is láttad hogy Gömböcék ma kiszabadultak. A te lovaid, erősek és nem tudják, mit csinálnak! Bocsánat nem sértésnek szántam, tényleg! Ígérd, meg hogy vigyázol rájuk, ma éjjel is, mint mindig öcsire, Apára és rám is! Ok? Jó éjt!”
Ahhoz képest, hogy Emma már betöltötte a 21-et, elég naiv volt, vagy inkább még gyerek, irtózott a felnőttek világától, a felelősségtől. Talán ezért is vágyik most még egy pici haladékra, még mielőtt teljesen önállóvá kell válnia. Igaz sokan már a komolyságot várnák tőle. Ő mégis gyerek maradt, de az idő nem áll meg, és holnap új korszak kezdődik az életében, egy olyan, amit soha nem felejt el!

***

Másnap reggel korán kelt az egész család, még alig virradt rá a tanyára, Lars már ott ült a küszöbön, s várakozó ülésben, nyávogva várta a reggelit. Emma nagyot nyújtózkodott az ablakon beszűrődő fényben. Hálóinge a derekáig gyűrődött, nyugtalan éjszakája volt. Léptei a fürdőszoba felé vezettek, a színekből itt nem volt hiány, minden tagnak, más-más színű törölközője van, Emmának speciel rózsaszín, kis szívecskével a sarkában. Nem szereti a rózsaszín dolgokat, de a nagyit a világért sem sértené meg ilyen apróság miatt, meg aztán, ez úgyis a fürdőben marad! Reggelente minden ember arca gyűrött, egy lányé főleg. Legalábbis ő így érzi, vörös haja tiszta kócos, a nagy kerek szemeit most csak résnyire tudta kinyitni, és még a csempe is hideg meztelen talpának. A csapból hosszú percekig jéghideg víz folyik, ami bár frissítő, most mégsem esne jól, ezért bevárja inkább még a hűs víz langyosba vált, egy-egy pillantás a tükörbe, jobb is, ha nem szán erre több időt… Az ébredés után, jöhetett az ünneplő felöltése, a nagyszobában már Márk is ott virít, rég puccba vágta magát, a Papa meg munkás nadrágban.

Kettejüket takaros kis buszjárat vitte be a sulihoz, ami nem volt valami közel, egy csendes fákkal körülvett tisztás közepén állt, nagy zöld épület tele ablakokkal! Ahogy a busz egyre közeledett az iskola felé, Emma torkában gombóc növekedett. A látvány elragadta, pedig járt már iskolába, de az sokkal szürkébb és piszkosabb terepen volt. Itt, ahová a szem ellát zöldellő fű és viháncoló tizenévesek. Fekete, lapos talpú cipőjével lépett a fűre, fekete nadrágja fedte hosszú lábait, kicsit melege is volt benne. A szokásos fehér blúz nyakig begombolva, kezében pedig az életet adó papír, amire osztálya adatai vannak felírva. Ment a tömeg után, és ahogy belépett az ajtón, hatalmas betontenger tárult a szeme elé, a falak fehérek, a csempék zöldes árnyalatúak, elsőre olyan akár egy kórház; és az a sok ember! A tegnapi kérdések most komolyan elkezdték foglalkoztatni.
„Vajon milyen az osztály, és egyáltalán hol van?”
Egy egyenruhás fiatalember húzta ki a bajból, pici volt és vicces, de legalább a kért információt megadta.
- Segíthetek?
Kérdezte a srác, viruló arccal.
- Igen! Az 5/a osztályt keresem.
- Menj ki az ajtón, ott a hátsó udvar, ők lesznek azok azzal a nagydarab fazonnal, már ha a Tivadar tanár úr az ofid?
- Ő lesz az! Kösz!
A lány tehát elindult a szinte teljesen eltorlaszolt ajtón kifelé, a nagy dulakodásban még a nadrágja is elszakadt, ennek ellenére magabiztos léptekkel közeledett az osztálya felé. Üdvözölte az osztályfőnököt egy jó napottal. A többieknek pedig sziasztok-ot köszönt, lelkesen.
- Cső!
Jött a válasz egy rágózó egyéntől.

Fuj! Húzta félre a száját Emma, miközben végig nézte a rágó útját. Nem bírta menő fazonokat… Alig álltak még a sorban, ez volt a vigasz. Lesz ez még jobb is, gondolta. Nem lett! Amíg csak pasik érkeztek, a helyzet változatlan maradt. Nincs más megoldás, irány hátra gubbasztani. Az első benyomás nem sikerült valami fényesre, a türelme már nagyon fogytán volt, de hamar megtört a jég, miután lányok is érkeztek. Persze barátnők, a nyarat elemezgető „mély” beszélgetésekből rögtön kitűnt. Az ilyesfajta kapcsolatot örök érvényűnek érezte: ha két vagy több lány közt az első években barátság köttetik azt egy új, nem bonthatja fel! „Minek is jöttem ide!” Szörnyen érezte magát, mégis belátta, ha barátnősködne, mindenképp elszólná magát arról, hogy miért is van itt tulajdonképpen! Izgalmában már a blúzát huzigálta, és az osztálytársak profilból nyújtott arckifejezését vizsgálgatta. Az idő őrült lassan telt, és ami azt illeti senki sem vett igazán tudomást a jelenlétéről.
- Még tíz perc!
Száján ez a mondat bizony hangosan csusszant ki. A háta mögött álló egyik lány válasszal is illette.
- Ne is mond!
Emma megfordult és elmosolyodott.
- Bocsi! Nem akarok bolondnak tűnni, de már nem bírom a várakozást! Szia, Tündér Emma vagyok!
Már nyújtották is egymás felé a kezüket.
- Én meg Temesvári Gréta! Te új vagy itt!

A leányzó arca meglehetősen barátságos volt. Hosszú derékig erő szőkés barna haja szép zöldes macskaszemekkel párosult, amik huncutságát kitűnően sugallták.
- Igen az öcsém a suli másik részlegébe jár, én pedig ide szeretnék, remélem valami hasznosat tanulni!
- Biztosan. Ha szereted a természetet, nem lesz gondod.
A lány mondata olyan lelkes volt hogy még Emma kedve is megjött tőle. Ettől a perctől kezdve egészen az évnyitó végéig egymás mellett álltak, és megpróbáltak a lehető leghalkabban kommunikálni.
- Az első óránk szerintem ofi lesz, Tivadar tanár úrral. Már nem valami fiatal, nyugdíj előtt van egy évvel. Innen láthatod a szép kopaszodó fejét, de gondolom már észrevetted. Ne ijedj meg tőle, kicsit szigorú, sokat kérdez, de egyébként jó fej az öreg!
Gréta igyekezett a lehető legpozitívabban bevezetni Emmát a suli világába, de az izgalma hol alább hagyott, hol fel erősödött.
- A többiek?
Kérdezte aggódó tekintettel.
- Jó fejek!
- Akkor semmi gond!

Az évnyitó után, elindultak megkeresni az osztálytermet, ami a nyáron lett kimeszelve. Első látásra kicsinek tűnt, egyszemélyes ülőhelyekkel. Erre azért volt szükség, mert az igazgató határozottan meg volt győződve, hogy így a diákok figyelmét nem vonhatja el egy padtárs. Köztes megoldásként mutatkozott, hogy Gréta az Emma melletti padba ül. Az első két ülőhelyet ők foglalták el. Innentől, ismételten csak duruzsoltak, az első óráig. Mígnem megkezdődött és eljött a szokásos beavatás ideje. A kérdező: Tivadar Tanár úr, és aki válaszol: Emma.
- Te ki vagy és honnan jöttél?
A tanár tekintete valóban szigorú volt.
- Tündér Emma vagyok, egy tanyán lakom innen olyan 50 km-re!
Az arcokon meglepettség látszott, a lány már hozzá szokott, ugyanis a neve nem éppen szokványos.
- Szüleiddel laksz együtt?
A nagy kövér szemek, ijesztően hatnak Emmára, remeg és vörösödik. Pedig, tulajdonképpen ezek csak átlagos kérdések.
- Apukámmal és az öcsémmel! Az Édesanyám, sajnos 18 éves koromban meghalt!
Hangja a mondat végére teljesen lehalkult, arca elsápadt.
- Sajnálom!
Mondta a tanár együttérzően. Majd folytatta.
- Hogy, hogy 21 évesen jöttél ide? Te leszel itt a legöregebb, rajtam kívül persze…
- Talán, mert most jött meg a kedvem a szakmához!
Vágta rá Emma.
- Értem. Remélem szeretni, fogod ezt a helyet!

Megszeppenve ült le ismét, és agyában egyre csak az kattogott, vajon, hogy bírja majd ki ezt az egy évet. „Bár az ofi aranyos, na meg ijesztő, de mi van a többiekkel, vajon elfogadnak?” Mire vége lett az órának, valahogy mégis lehiggadt. Szokatlan volt újra iskolában! Lépcsőről lépcsőre karba font kézzel lépkedett, le egészen a földszintig, körbe. A földszinthez képest az osztályterem, emeletnyi távolságra volt.

A tanári, tele volt emberekkel, csupa fekete-fehér ruhás emberkékkel, akiknek a szemében még látszik a lelkesedés! Suli, buli, haverok! Emma ezzel szemben, rájuk nézve egykori önmagát ismerte fel, most viszont magára nézve, egy egyedülálló, boldog, és mégis szomorú lányt látott! Vicces az embernek, 21 évesen már arról agyalnia, hogy milyen magányos. Valamit ebben az esetben nagyon el kellett szúrnia, minden téren… az okos tapasztalt emberek nevetnének, de aki ezt átéli, korántsem tartja a dolgot olyan mosolyogtatónak. Ahogy így elmerült a gondolataiban, egyenesen nekiment egy csókolózó szerelmes párnak. Zavarban érezte magát, és torkából csak egy harsány „bocs”-ra futotta! Az ilyen vagy ehhez hasonló szerelmes jelenetektől még rosszabbul érezte magát. „Alig 15!” - gondolta. De igazából ez egy csöppet sem számít, látta be, hiszen a szerelem nincs korhoz kötve, és egyébként is ilyenkor a legszebb és a legártatlanabb. Könnyed és szabad… Mire lezárta a végtelenbe nyúló elmélkedést, vissza is ért a terembe. Gréta épp a sminkes doboz üvegfalát leste, másik kezében a szempillaspirállal, ami egy diáklánynak elengedhetetlen kelléke, már ha elmélet szerint életben akar maradni. Emma utálta a sminket, az összes létező fajtáját, mert bár szépít, de mintha csak álarcot kölcsönözne magának az ember, önmaga elhomályosításával. Kis pirosító ide, kis pirosító oda, és kész is a lehengerlő tekintetű Gréta. Ezt még Emma sem tudná megcáfolni, az osztály hímneműi pedig ácsingózva hevernek a lábai előtt, és ostromolják a „jobbnál jobb” ajánlatokkal. Smink nélkül vagy azzal, de a frissen megismert leányzó, úgy tűnt, kitűnően irányítja az eseményeket.

A következő osztályfőnöki óra az év fontos eseményeinek megbeszélésével telt. Volt itt minden mi szem szájnak ingere, felelések, vizsgák, de szórakozásképpen bulik is, vagy például a suli híres eseménye: a Diákgála. Emma szeme ezt hallva rögtön felcsillant. Régi vágya már, hogy egyszer színpadra léphessen: Később már talán úgysem lehet, régen meg nem volt elég bátorsága hozzá. Hány 16 éves mondhatja el magáról, hogy nem kellett kényszeríteni egy- egy szereplésre? Csekély lehet a számuk, akar a fene mások előtt kínosan leégni… Mégis, ahogy az ember feje felett elillan az idő, bánja már, amiért akkoriban nem volt egy kicsit lelkesebb. Ami olyankor nevetéssel elmúlik, egy unokáknak is mesélhető örök emlék marad.
Az órák pedig? Nincs olyan sok! Bár nem egyszerűek. A fránya angol és a rég nem látott számítógép gondolata rémisztőek, és azok a Kínaian hangzó szakmai tantárgy nevek…

***

Furcsa módon a szüneteket leszámítva, viszonylagos csönd uralkodott az osztályban, bár az is igaz, hogy húsz főnek nehézkes egy hatszor hat négyzetméteres tanteremben feltűnés nélkül cseverészni. Az osztályfőnök meg nem tűnik éppen annak a zsivajgástűrő embernek – sokkal inkább tekintélyt parancsoló és kimért. Tipikus ellentéte az aranyos nyugdíjváró öregúrnak.
A nap lassan a végéhez közeledett. Emma elköszönt a többiektől, és miután bevárta az öccsét, közösen indultak el a buszmegállóhoz.
- Szia Nővérkém! Ti is most végeztetek?
Kérdezte Márk, hozzá mérten szokatlan, komoly hangon.
- Most! Hihetetlen ez a suli, olyan akár egy labirintus!
A lány megállapítása Márknak nem sokat jelentett, inkább kíváncsiskodni kezdett.
- Na és, az ofi?
- Elviselhető! Bár kicsit szigorúnak tűnik.
Még a lány arcán sziklaszilárd meggyőződés, Márk arcán harsány vigyor jelent meg.
- Kicsit szigorú?! A többiek szerint ő a suli legszadistább tanára, az igazgató után. Én meg örültem, hogy te kaptad!
- Ó, te aljas!
Ordította a lány, és kezeivel szorongatni kezdte öccse vékonyka nyakát. Mire megérkezett a busz, már mindketten csak nevettek az egészen.

Mikorra hazaértek, forró ebéd várta őket. Nem olyan mintha egy női kéz készítette volna, de ehető, és a délelőtti nyüzsgés után jól is esett. A két ”gyerek” egyszerre nyomott puszit a papa arcára, az egyik jobbról, a másik balról. A papa meg odaadóan tűrte, kötényben, fakanállal a kezében.
- Szia Apa!
Mondták szinte egyszerre.
- Sziasztok! Kész van apátok specialitása!
Fülig érő mosoly díszítette a papa arcát, és várta a nagy megrökönyödést, ehelyett Márk találgatni kezdett.
- Marha pörkölt?
- Nem!
Válaszolta a szakács, szomorodó tekintettel. Ezután Emma próbált tippelni egyet.
Hmm, akkor biztosan pipi husi?
- Nem! Gyerekek! Inkább nézzétek meg!
Noszogatta Emmáékat közelebb a fazékhoz.
- Á, pacal! Tudod Apa csak azért nem tudjuk, hogy mi a specialitásod, mert olyan sok mindent, olyan jól el tudsz készíteni!
Ezt a mondatot dicséretnek szánta, és persze jó is volt mögé elbújni, mert se, neki se Márknak fogalma sem volt róla hogy ez az étel a Papa specialitása.
Az Ebéd hosszú ideig jó hangulatban telt, minden baki ellenére. Kibeszélték az iskola első napját A Papa régóta egyedül itthon töltött első napját, és még az ebéd finomságát is.
- Keresett a Szépfiú!
Szakította félbe Emma ebédjét a Papa.
- Oké! Majd visszahívom.
Válaszolt a lány farkas szemet nézve egy púposan megrakott kanállal.
- Aztán mond meg neki, hogy hívjon vissza, mert nem akarom a saját számlánkat terhelni!
A Papa arca most jócskán eltorzult, és a hangulata is rossz lett!
- Apa! Azért mert Anya régen majdnem beleszeretett, ismétlem majdnem, még nem kell utálnod!
- Nem utálom, csak irritál az a nagy ló feje, telefonon keresztül meg a rekedt dohányos hangja!

Anti bácsi is, mint a többi férfi valamikor nagy hódítónak számított, Márkék édesanyjának udvarolt nagyon sokáig, mígnem a „Szépfiú ”, Mr. Tökéletes le nem akarta csapni a kezéről, valami nagyon alaposan kifundált „okos” hazugsággal. Azóta is haragszik rá, annak ellenére is, hogy a vőlegény és férj végül is ő lett! S most ő Emma főnöke. Jelenleg egy nagyon menő újságnál dolgozik, és mellesleg kisebb könyveket is kiad, forgalmaz. Ahová pedig ő nem jut be, oda bejuttat másokat.
- Jó, megyek és felhívom a mobilon!
Letette a kanalát, bevonult a nagyszobába és már tárcsázott is, a telefon kicsengett, majd fel is vették.
- Jó napot! Emma vagyok!
A vonal másik végén, az ismerős, Papa által ledegradált rekedt férfihang válaszolt.
- Halló! Milyen volt az első napod? Minden papír stimmelt?
- Igen!
- Beszélt valakivel a suliból?
- Tivadarral beszéltem, elmondtam neki 1-2 részletet! Amikor készen vagy, eljöhetsz a suliból, ha akarsz, de szerintem, kell ez az idő… nincs vesztenivalód! A hónap végén a rendelkezésedre bocsátok még kb. 30000ft-ot, ha kell még, szólj! A felmerülő költségekre! Aztán találkozunk, ha készen lesz az első pár oldal! Jó, lesz így?

A férfi olyan gyorsan hadarta el ezt az egészet, hogy Emma alig győzte követni! De a lényeges dolgokat megértette, és válaszával próbálta megnyugtatni Egon urat.
- Rendben, bármi van, úgyis hívom! Még egy kérdés! Miért pont engem választott?
- Erre csak röviden válaszolok, szerintem te vagy erre a legalkalmasabb, mert kitűnően illesz egy suliba és egyébként is nyugis vagy, és kíváncsi is, ami nem elhanyagolható az én szempontomból! Ennyi! Kielégítő a válaszom? A pénzt a számládra küldöm. Sok sikert! Szia!
- Viszonthallásra!
Kinyomta a telefonját és pár másodpercig csak bámult maga elé. „Mi, az hogy nyugis?”
Érdekes rossz érzés járta át, elég galád tevékenységnek fog hódolni az elkövetkezendő hónapokban. Hallgatózik, ami már önmagában is csúnya, de azt még le is írja és mások bánatát el is terjeszti, mindezt azért, hogy később, ha valaki majd az ő sorait olvassa, megértse mennyire rossz is az, ha az emberek csúfolódását kell hallgatnunk és elviselnünk…
A beszélgetés után jöhet a mosogatás, meg egy-két kósza vízfolt a pólóján. Megetette Larsot a kis maradékkal, aztán a szobájában összehajigálta a cuccait egy rég nem használt hátizsákba, ami hamarosan a sarokban kötött ki, készen a másnapi indulásra.

Egész délután az állatok körül lebzselt, minden szabad óráját velük töltötte egészen eddig a napig. Két év telt el az életéből, mindig ugyanezzel. Nem járt sehova, senkivel, még Márkkal sem. Azt is elfelejtette, hogy emberek is vannak a világon, a boltosokon és a közeli ismerősökön kívül. Most is inkább dögönyözte a kutyát, vagy figyelte mi is zajlik pontosan a hátsó udvar kapirgálói között…
Amikor újra meglátogatta a nagyszobát, apja könyvel a kezében már mélyen aludt, ilyenkor sokkal békésebbnek tűnt, mint általában, betakargatta majd ő is nyugovóra tért.

***

Az iskola második napja kis késéssel indult, de aztán…
Emma a buszt épphogy elérte, teljesen szét volt zuhanva, ahogy végre bevágódott az ajtón, rohant fel az osztályterembe. Gréta már javában belemélyedt a társalgásba, amiből ő sem akart kimaradni. Ledobta a táskáját a székére, és megtámaszkodott a pad sarkán. Nem sokáig ácsorgott így, mikor Gréta észrevette azonnal invitálta.
- Szia Emma! Gyere és dumcsizz velünk!

Belement. Amint viszont az óra elütötte a nyolcat mindenki levágódott a helyére. Ez is csak a suli szigorának köszönhető. Dobogó tollak, de amúgy síri csend várta a tanárt, elsőre egy tanárnőt, Lujza nénit, ő tanítja majd a szakmai tantárgyak kisebb, nőiesebb részét. Alacsony, vékonyka asszonyság, annál nagyobb hanggal. Az egész óra körmöléssel és beszélgetéssel telt, már így beugrónak is megtöltöttek vagy két oldalt. Emma szépen tudott írni, ez családi vonás volt, mert még az amúgy köztudottan macskakaparás írású férfitagok is olvasható, és szép íves betűket tudtak produkálni, ha esetleg tollat ragadtak valamilyen megfontolásból. Rendszerint csak bevásárló cetlin… Eleinte nagyon ódzkodott a tanulástól, egy szót sem bírt felfogni, az óra végére viszont meglepődve tapasztalta hogy pozitívan csalódott. Ez a tanárnő remekül magyaráz és még a humort sem mellőzi. Majdnem tökéletes.

Hogy is lehetne másként, minthogy a következő óra angol, szintén egy tanárnővel. Nézzük csak, nem olyan, mint az előző, bár ő is szigorú, fiatal, kissé lenéző, szemtelen és konok, valamint tagadhatatlanul maximalista. Röviden szólva, úgy kezeli az osztályt, mintha nem is venné őket ember számba - olyan akár egy hárpia. Emma egész nap csak elemezgetett, diáktársait is. Tudta hogy ez nem szép dolog, de muszáj, meg kell ismerkednie a környezetével, más részt, egy-egy fürkésző nézés után biztosra vette, hogy mások is ezt művelik vele. Már a sokadik szünetben, az egész csapat irányt vett lefelé. A lánynak fogalma sem volt arról hová is kell majd mennie, az órarendben az állt: Info. Legegyszerűbbnek a birkacsordás vonulást tartotta. Ez egészen a földszintig tartott, egy eldugott terem bejáratáig. Bekukkantva, számtalan hófehér gép, vibráló monitorokkal. Egy pár tanuló ült csak bent, úgy 12.-esek lehettek - de nem Márk osztálya -, egy komor barna hajú, barna szemű tanárral. Emma rögtön Grétához fordult.
- Ő lesz a tanárunk?
A kérdést Gréta ferde pillantással díjazta.
- Nem, ő Gabi!

A válasz nem volt egyértelmű és ingerült is, ezért nem is faggatózott tovább, úgyis kiderül ki az. Pár perc múlva egymást lökdösve jutottak be a terembe. Le is ült a legszimpatikusabb géphez, jó hátra. Többnyire csak arra emlékezett korábbról, hogy hogyan kell bekapcsolni, de mostanság még ezt a tudását se kellett felelevenítenie. Írásai során sem tartott rá igényt, Egon gépelt le mindent, amire szüksége volt. Miközben az egérrel pakolgatta arrébb az ikonokat, becsengettek. A hátra lévő perceket játékkal próbálta elütni, magában pedig a tanár lustaságát szidta. „ Na, ez a suli se különb a réginél, a tanárok itt is késnek, vagy nem jönnek be az órára! Ennyi erővel akár nézelődhetnék is egy kicsit!”

De mire kigondolta, suhanó árny formájában megjelent az Informatika tanár. A kezében lévő hatalmas kupac iratot ledobta az asztalra, és máris elkezdte a mondókáját.
- Sziasztok Fjodor Erik vagyok, én fogom tanítani ezt a tantárgyat, gondolom feltűnt, az informatikát!
Magas kék szemű, fekete hajú férfi, sötét öltönyben, hozzá nem illő kék nyakkendővel, a kezében egy csörgő kulcscsomóval - szemlélte végig a tanár urat. Nem volt éppen rossz látvány, még az egér is mozdulatlanul állt meg a kezében, vagy inkább remegve, rég volt már rá férfi ilyen hatással. De a szája be nem áll, és a tananyag ismertetése… ajjaj lesz mit megtanulni.

***

A napok gyorsan teltek, és hetekké duzzadtak. Mindenki kezdett ismerőssé válni, a helyek is, melyek állandó résztvevőivé lettek napjainak. A folyosó, a tantermek előterei, az eldugott zugok. Ezek a helyek jelentették a menedéket, s a történetgyűjtés központjait. Eddig csak aprócska dolgok akadtak a horgára, mint szerelmi bánat, elhullott kis állatok után való sírdogálás. Jegyzetei így nagyon lassan haladtak, már kezdte azt hinni, ami jó és szép de valószínűleg egy oltári nagy kamu, hogy itt minden tökéletes. Még nem egyik nap megismerkedett egy lánnyal. Véletlen botlott bele a folyosón.

Eleinte nagyon visszahúzódónak és nehezen megközelíthetőnek mutatta magát, de ahogy Emma finoman közeledett felé, ő úgy lett egyre szókimondóbb, és közvetlenebb. Elmondta, hogy autista, és mások mennyire megvetik őt ezért, bár emellett az életét szépnek és kiegyensúlyozottnak látta, de a valóság a kiszolgáltatottsággal forrt össze. Az osztálya ki nem állhatta, javarészt a naivsága miatt, ami önmagában még nem baj, de amint a sokirányú piszkálódást nem tudta kivédeni, magába fordult, védelmét pedig csupán az osztályfőnöke biztosította. Kéréseinek, hogy hagyják rá a dolgokat, mégsem tett mindenki eleget. Ez a lány most itt sírt jogosan félve attól, hogy soha senki sem fogadja el olyannak, amilyen. Emma is csak tanáccsal tudott szolgálni. A lány iszonyú beszédes volt, ha megeredt a nyelve, rengeteg igazságtalanságról le tudta húzni a leplet.

Az életet és embertársaikat ennyi idősen kezelik a diákok általában a legkritikusabban. A céltáblaság nem jó, de ha akarjuk, átformálhatjuk akár még a hasznunkra is. Úgy tűnik története kezdetét vette. Nem jó szájízzel fogott hozzá mégis legalább tíz oldalt írt egyedül erről a kiközösítési formáról. Ilyenkor a lelke egy ici-pici zuga összeforrt a szenvedő alanyéval. Emma nem tudta a lány nevét. Nem is volt lényeges, egyszerűen Anonimina lett belőle. Régen vele is megtettek mindenfélét, és nem kellett ahhoz autistának lenni, hogy rosszul essen, még akár a viccből kimondott rossz szó is. És az oka sok minden lehet: a külső, amin az ember változtathat, ha akar; a belső, ami már nagyobb kihívás, de ha tényleg bennünk van a hiba, érdemes megoldást keresni. Fiatalon egy ember sem tudja miért bánt meg másokat, még gyakrabban talán észre sem veszi. Néha pedig önmagát próbálja meggyőzni, arról hogy ő soha sem esik majd bele hasonló hibába…aztán ha ki esik a száján az a gonosz mondat, az valakinek egy életen át tartó kínos emlék lehet.
I
lyenkor a lányt mindig rossz érzés fogta el, de a témát ő választotta, terheit viselnie kellett! Önmagát is, már kitapasztalta, ha maga alatt van egy helyre, bizton menekülhet, egy lépcsőfordulóba, itt aztán csend uralkodott, na nem ő volt az egyetlen, aki ezt a helyet már felfedezte, de most nincs itt senki sem, hogy megzavarja. Letargikus életképei csak ilyenkor rohanták meg, a saját majdnem tökéletes életéből. Témája ezúttal a szerelem. Világéletében peches volt ilyen ügyekben, átverte egy srác, nem is kicsit, ekkor először és utoljára volt szerelmes, már ha ezt lehet annak nevezni, alig 17 évesen.

A szakítást követő randik sorra befulladtak. Akadt cigiző törpe, irritáló cigi szaggal, és nem éppen kebelbarát, menő kétméteres, aki nyakfájást okoz, a legutolsó a majdnem igazi, épp csak a nevét felejtette el mostanra, de abban a srácban volt valami, ami képes lett volna megtartani, a hiba nem is benne, hanem a lányban volt, az hogy tanyasi… ezt kár is részletezni. Néha éjelente, arról álmodott, az élet kegyes és elhozza majd a herceget. De ezt a világot nem az andalító szerelemre találták ki, nem egy tanyasi libának, sem egy irkáló nőnek, és ő épp ezért van még mindig egyedül! Hiába a Papa odaadó szeretete, vagy az öcs bolondozása, csak az a férfi hiányzik az életéből, aki a szíve szerelmes rekeszét betölti.