A "" kifejezés eredménye:

Valahol lenn a sötét mélyben talán ádáz csata dúlt, de kint a hideg hajnal-ködben néma vakság leple takarta a tájat. Meleg kabátomba dideregve húztam vissza ködtől ázott nyakamat, s szívemben egy érzés hideg ujja érintett meg hirtelen. Nem kísértettek a földi világ rémképei, s lelkemben nem voltak már remények, sem forrongó terveim, csak régi társam, a vén magány...

Első esti óra hajnalán,
Gyászdalát zúgja már a nappal,
A rézből öntött harang oldalán
Vérpiros tündérrajzzal...

Ült a Vándor, tölgyfa árnyékában
Csillogó drágakő táncolt a nyakában
De ő nem törődött vele, csak a felhőket számlálta
Várta az időt mikor vége lesz a vártának
Hűs szellő...

Bolond a világ
Bolond az élet
Bolond szívvel
Bolondul élek.

Bolond reménnyel
Bolond vigasszal
Bolondul ringatlak
Bolond szavakkal ...

Feledésre vágyom,
de nincs esély,
A lelkemben tombol
még a szenvedély.

Az emlék- ültünk
a parton,
Minden szavad
simogatta arcom...

Pedig körülöttünk ott az élet. Csak körül kellene nézni, s hagyni, hogy megérintsen. Nem gondolkodni, nem szemlélni, nem darabokra törve vizsgálni, s kérészéletű elméleteket gyártani létezésére, de élni és átélni. Hagyni, hogy megszólítson bennünket. Hogy bennünk szólaljon meg. Ehhez persze büszkeségünket kellene feladni. Az észbe vetett vakhitet félretenni egy kicsit, s hagyni a szívet megszólalni...

Látlak,
de
nem érinthetlek,
mert üvegfal áll közöttünk,
üveg
amely nem törik,
ha te nem akarod.
Repülnél,
de nem birnak szárnyaid
valami...