Évszakok

TAVASZ
Éled a természet. Ahogy beszívom a friss tavaszi levegőt, az illatok kavalkádja szinte teljesen elkábít. Az élet illatát érezni mindenütt. Szinte hallom, ahogy a simogató melegben a magok burka megreped, s a friss, nedves földből az ég felé fordítják apró arcukat a virágok.
Kimegyek a kertbe, s leheveredek egy csendes zugba, ahol senki és semmi nem zavar. Jobbról a tyúkudvar barátságos kárálása, kapirgálása hallatszik, a hátam mögött hatalmas orgonaerdő zárja el a külvilágot. Az utca szeme elől a ház hatalmas tömbje bújtat el, előttem pedig a kert harsogó zöldje. Végigpillantok kis birodalmomon, s a varázs tovább fokozódik. Magához ölel a természet.

Ahogy elnyúlok pokrócon, az egyre erősebb napsütés mind jobban elbágyaszt. Álom és ébrenlét határán egyensúlyozok. A zajok már tompábbak, a fények már nem vakítanak, s egyszer csak megélem a pillanatot. Megállt az idő. Egészen különös. Hirtelen mintha megsokszorozódnának érzékszerveim. Már nem csupán nézek és hallgatódzom, de már látok és hallok is. Kinyílik a világ. Én vagyok a selymes pázsit és a növekvő virág, a susogó fenyő s a lágy tavaszi szellő, a csivitelő kisveréb s a rá vadászó macska, az a kis felhőpamacs ott a nap előtt, s a mögüle előbukkanó napsugár, mely jólesően melegíti sápadt bőrömet.
Nincsenek határok. Sehol sem. Tökéletes a nyugalom. Úgy érzem, most bármit meg tudnék tenni. De nem akarok. Csak így maradni. Örökké. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam a teljesség érzése. Elégedett vagyok. Nem kell semmit tennem. Nem kell rohannom, nem kell félre löknöm a másikat vagy összesúgnom a háta mögött. Egyszerűen csak vagyok. Létezem. De azt tökéletesen átélem. Csak figyelek. És nagyon jó. Lehet, hogy ez a boldogság?... Aztán már alszom is.

Arra ébredek, hogy elbújt a nap. Nem érzem ujjainak finom simogatását, s a feltámadó szélben meg-megborzongok. Lepillantok a fűre, s a hatalmas fűszálak között szorgoskodó hangyákat figyelem. Mindig csodáltam őket. Ahogy határozottan igyekszenek céljuk felé, s ahogy hatalmas súlyokat cipelve térnek vissza a bolyba. Nem tétováznak, nem gondolkodnak, nem szervezkednek. Csak vannak, és teszik a dolgukat.
Valami zaj riaszt fel hirtelen e bágyadt semmittevésből. Ragadozómadár csapott le egy ártatlan galambra. A kis galamb nem szólt egy szót sem. Nem volt ideje. Én nem háborodom fel, csak figyelek. A nagy madár hideg, sárga szemével észrevesz ugyan, de nem zavartatja magát, csak komótosan tépkedi a szürke tollakat. Majd horgas csőrét a sima bőrbe mélyeszti, s enni kezd. A máskor oly hangos kertben tökéletes a csend. A rigó nem fütyül, a verebek nem csiripelnek, de az áldozat társait sem hallani. A lakoma véres maradványait otthagyva a magasba emelkedik a madár. Van valami méltóságteljes a mozgásában, ahogy nyugodt, lassú szárnycsapásokkal kavarja a levegőt, majd szinte tökéletes mozdulatlanságban köröz a mező felett.

Emlékszem, egyszer gyerekkoromban a szomszéd nagyfiúval erdőbe mentünk, s ott láttunk ilyen fenséges madarakat, akik a magasból tekintettek le ránk. Akkor még elhittem, hogy ránk vadásznak, s rémülten lapultam a földhöz, nehogy ránk támadjanak. De az nyáron történt, rekkenő hőségben, nem tavasszal. És most tavasz van. Gyönyörű tavasz.

NYÁR
Már napok óta tart a kánikula. A hőmérő higanyszála napról napra magasabbra kúszik, s nem kegyelmez. A meleg még éjszaka is nehezen viselhető. Az ember ilyenkor önmagától is undorodik, amint a lucskos lepedőn saját nyirkos testét megérinti, s azon mereng, vajon, hogyan bírják ezt a mediterrán népek, vagy a trópusok ében fekete törzsei. S azonnal érthetővé válik a szieszta létjogosultsága.
Ilyenkor nem vágyik semmire az ember, csak elnyúlni a hűvös homályban, s kivárni míg e pokol kihűl. Az emberek állandó foglalatossága, hogy egy-egy apró zugot biztosítsanak maguknak a forróság elől. Mindenki kínosan vigyáz, hogy az ajtó és az ablak egy pillanatig se legyen fölöslegesen nyitva, s ingerülten ordít arra, aki nem tartja be ezt az íratlan szabályt.
Persze nem mindig volt ez így. Gyermekkoromban élveztem a forróságot, s nem értettem, “miért cirkuszolnak a felnőttek a meleg miatt.” Órákon át tudtam játszani az égető napon, s szinte sohasem égtem le, mert kora tavasztól folyamatosan a szabadban éltem. Később már inkább napoztam, most pedig csak módjával “élvezem” a forróságot.
A legjobb ilyenkor az erdőben. A hatalmas fák alatt a legnagyobb kánikula sem érhet el. A zömök tölgyek, göcsörtös akácok és délceg bükkök alkotta több emeletnyi, hűvös lombsátor mindentől megóv. Ahogy belépsz e természetes templomba, azonnal megérzed kisugárzását. Csend van és nyugalom.

Ahogy elkezdek hallgatódzni, rájövök, hogy mégsem olyan nagy a csend. Csak mások a zajok. A könnyed szellő lágyan suttog a fák levelei között, itt egy kismadár csengő énekét hallani, arrébb az avarban valami rágcsáló motoz. Majd szarka emelkedik a magasba, s ahogy elrugaszkodik az ágtól, dühösen rámcserren, majd tovább méltatlankodik az erdő lakóinak a nem kívánatos látogatóról.
Amint egy odvas tölgy tövében üldögélek, egyszer csak őz kiáltását hallom: beőőőő-beőőőő, majd rémült patadobogás közepette viharzik el alig tizenöt-húsz méterre tőlem a menekülő őzcsapat. Ahogy a siető lábak keltette dobogás elhal, újra csend borul a tájra. Újabb és újabb hangokat fedezek fel. Távolban elnyúló kiáltás hallatszik, majd egy kivágott fa panaszos reccsenéssel adja meg magát sorsának.
Hátam mögött halk neszezés hallatszik. Lassan hátra fordulok, s egy mókust pillantok meg, amint a száraz leveleken keresgél valamit, majd fürgén keresztül fut egy kidőlt fatörzsön, s akrobatikus ügyességgel szalad egy öreg tölgyre, egészen a jól elrejtett fészek bejáratáig. Ott még egyszer körülnéz, majd elnyeli az odú szája.
Minél tovább figyelek, annál több hangot tudok megkülönböztetni. Hallom, ahogy a bogarak motoszkálnak az öreg tölgy kérge alatt. De úgy látszik nemcsak itt, hanem arrébb is van mit eltakarítani, mert egy harkály kopácsolását hallom nem is olyan messziről. Szorgalmas munkával igyekszik megszabadítani a fát az élősködőtől, s erőfeszítéseit végül siker koronázza.

Lassan kinyújtom lábaimat, és hagyom, hogy ismét birtokba vegye a vér. Eltart néhány percig, míg a zsibbadt végtagba visszatér az élet. Eleinte fájdalmasak az apró tűszúrások, majd kellemessé szelídülnek. Végre ismét úgy érzem magam, mint akinek vannak lábai.
Elindulok hazafelé. Érzem, minden lépéssel valami fontosat hagyok itt. A csend és a nyugalom egyre távolabb kerülnek tőlem. Már lépéseim zaja sem idevaló. Az erdő szélén még megállok egy pillanatra, s amint végigtekintek a tájon, magamban csöndesen elbúcsúzom e fenséges vidéktől. Aztán megfordulok, és egyre gyorsuló léptekkel a civilizáció felé indulok.

ŐSZ
Tegnap beköszöntött az ősz. A langymeleget egyetlen délután elfújta a szél, s ma reggel, a hajnali szürkületben meglepődve láttam, hogy a tegnap még üdezöld fű dértől fehérlik.
Az érzékenyebb fák levelei már megbarnultak, s egy-egy erősebb szélroham után tucatjával vitorláznak a földre.
A parkon áthaladva kedvencemet is igencsak meggyengülve találom. Az egy hete még lágyan a talajra omló lombfüggöny most betekintést enged a göcsörtös törzsre, s amint szomorúan figyelem az öreg fa lassú elalvását, éppen előttem int búcsút társainak egy apró levél, s lassan körözve közelít felém, majd lágyan simul testvéreinek a gyeptakarót borító hatalmas tömegébe.

Megilletődötten ballagok tovább, s az avarszőnyeget fel-felkavaró hideg fuvallatok még jobban elszomorítanak. Már-már azon vagyok, hogy hazafordulok, s átadom magam a szomorúságnak, amikor a játszótér mellett elhaladva a nap is kisüt, s az önfeledten játszadozó gyerekek látványa felvidít. Nem is értem, hogy miért voltam oly levert egy perccel ezelőtt. Olyan élniakarás, olyan őszinte öröm sugárzik a kergetődző, kiabáló, ugráló gyerekekből, hogy elszégyellem magam. Miért felejtettem el mindezt? Miért nem tudok oly felhőtlenül boldog lenni, mint ők?
Tudom, sokan azt mondják, mert már felelősséget tudok vállalni sorsom felett, mert már előre tudok gondolkodni, s látom az élettel járó nehézségeket. S ha mentséget szeretnék keresni magamnak, nagyon is tetszetős lenne e magyarázat, de szívem mélyén tudom, hogy nem igaz. Nem azért leszünk aggodalmasok, kishitűek vagy nagyképűek mert látjuk a jövőt, hanem azért, mert magunk vagyunk aggodalmasok, kishitűek és nagyképűek, s mert ezt vetítjük a világra.
Nem az a baj, hogy látjuk az évszakok változását, s hagyjuk magunkat befolyásolni általuk, hanem, hogy csak az évszakok változását látjuk. Nem vagyunk része a képnek, kívülről szemléljük a világot. Nem éljük az életet, a saját életünket, csak szemléljük. Hagyjuk magunkat hol erre, hol arra sodorni, mint falevelek a szélben.

Pedig körülöttünk ott az élet. Csak körül kellene nézni, s hagyni, hogy megérintsen. Nem gondolkodni, nem szemlélni, nem darabokra törve vizsgálni, s kérészéletű elméleteket gyártani létezésére, de élni és átélni. Hagyni, hogy megszólítson bennünket. Hogy bennünk szólaljon meg. Ehhez persze büszkeségünket kellene feladni. Az észbe vetett vakhitet félretenni egy kicsit, s hagyni a szívet megszólalni. Mert a szívünk ismeri az utat. Neki nincsenek fenntartásai, de tartása van. Őt nem viszik félre a gondolkodás buktatói, mert ő él. Él, és enged vonzalmainak, mint a gyermek.
Nem kell hát aggódni. Csak élni az életet. Ha süt a nap, örülni a fénynek; ha esik, élvezni az eső lágy simogatását; ha este van, lefeküdni; ha éjszaka, bízni a napkeltében; ha pedig ősz van, lecsendesülni, s felkészülni az új tavaszra, mely ismét meleget és szerelmet hoz, s harsányan kiáltja, hogy élni mégis jó.

TÉL
Havazik. Ahogy kinézek az ablakon, a lámpa fényében kavarognak a hópelyhek. Most is ugyan¬úgy bele tudok feledkezni, mint gyerekkoromban. Mesevilág ez. Távol a félelemtől, az aggódástól, a felnőttek világától. Belefeledkezni a pillanatba. Amikor megszűnik a ránk kényszerített fegyelem, s valódi önmagunk lehetünk. Nem kell az éppen esedékes szerepet eljátszanunk, elmerülhetünk a hófehér puhaságban, s már nem érdekel semmi.
Nem érdekel a napi munka, hogy mi lesz holnap, hogy bejutok-e a városba. Nem érdekel semmi sem. Csak nézem a hópelyheket. Ahogy a lámpa bűvkörébe érnek, hirtelen előtűnnek az éj sötétjéből, feketén, majd ahogy a szikrázó hólepelhez érnek, szelíden elnyugszanak test-véreik puha ölelésében.

Az udvart borító fehérség percről percre vastagabb lesz. Néhány perce még meg tudtam volna mondani, hol kezdődik a tavasszal sárgán rikító virágágyás, most viszont már járda szé-lét sem tudnám megmutatni. De miért is tenném, hisz nem akarom, csak közéjük szeretnék kerülni. Eggyé válni velük, elpihenni, feloldódni. Nem harcolni, tülekedni, verekedni, hanem békésen elcsendesedni. Belesüppedni a hófehér puhaságba, és lassan, nagyon lassan, minden pillanatot kiélvezve elaludni. Átadni lelkemet, hogy eggyé legyünk.
Ahogy a kapura pillantok, egy cica éppen kíváncsian betekint a lécek között, majd lábát kényesen emelgetve beljebb óvakodik. Aztán gondol egyet, és egyetlen hatalmas ugrással a fal mellett terem, ahol alig-alig akad hó. Itt ismét kényelmesebbre veszi a tempót, s megfontoltan felballag a lépcsőkön, majd a bolyhos lábtörlőre fekszik, s elnyújtózva élvezi az ajtó alatt ki-áramló meleget.

Ilyenkor minden csendesebb. E csodatakaró mindent lecsendesít. Gömbölyű lesz a világ. Nincsenek élek és szegletek, nincsenek éles kiáltások és érces ugatások. Talán még az emberek is megállnak egy pillanatra. S akkor nem kiabálnak, nem veszekszenek. Lehet, hogy még a világot sem akarják megváltani. Csak vannak. Aztán persze ez elmúlik, s lerázva magukról e henye bűvöletet, ismét tesznek és akarnak. Keresztül gázolnak a havon, s már nem gyönyör-ködnek, csak átkozzák a Teremtőt, hogy erre most miért volt szükség. Miért kell nekik havat lapátolni, s azon rágódni, hogy összetörik-e az autót vagy sem, vagy, hogy másnap mennyit késnek a munkából?
De a havat ez nem zavarja, csak esik csendesen, rendületlenül. S eltakarítja nyomokat. És ismét csend lesz és békesség. És havazik.