Auróra éneke

Parttalan világba kerültem hirtelen. Gomolygó köd ölelt át mélán, mint meleg dunyha csöndes téli éjszakán. Felettem az acélszürke ég hideg pusztasága terpeszkedett, mintha át akarná ölelni a világot. Körülöttem párát lehelt a vén Velencei-tó, s víztükrére nézve sápadt fiatalember arcra meredt rám furcsán, szótlanul. A márvány-víz merev keménységgel tartotta hátán csónakunk, melyben ketten ültünk mozdulatlan-éberen: édesapám s én. Nem tudtam, hogy mennyi ideje ültem a ladik végén, percek vagy órák teltek-e el azóta, hogy a földi világtól eltaszítottuk önmagunk. S most vas cölöphöz kötve, a csönd rabjaként várunk.

Vad nyüzsgéshez, színek tivornyájához szokott szemem fuldoklott a fojtó ködben, fülemben nem dübörgött gépek zaja, nem visszhangzott emberek szava, csak a némaság semmije szorított csöndben, időtlenül, elveszve a holt vízen. Hideg levegő mardosta tüdőmet, ezernyi illata a nádi világnak, melyet most féltékeny köd takart, s mely valahol ott a messzeségben ringatta énekes madárkák reménnyel telt álmait. Messze tőlünk halvány folt törte át a ködfalat. Fekete csónak rajzolódott ki lassan, s mint gonosz tolvaj, némán suhant, mintha nem érintette volna az acélzöld tavat. Mord öregember állt a csónak végén, csáklyával tolta ladikját, s ős-Kharónként szállította társa lelkét a csendes tavon át. Üdvözöltük őket, mint a halálba menőt: néma pillantással, s míg gondolatunk méla szárnya utolérte őket, az idő keze fehér fátylat font közénk, s eltakarta ladikjukat szemérmesen.

Valahol lenn a sötét mélyben talán ádáz csata dúlt, de kint a hideg hajnal-ködben néma vakság leple takarta a tájat. Meleg kabátomba dideregve húztam vissza ködtől ázott nyakamat, s szívemben egy érzés hideg ujja érintett meg hirtelen. Nem kísértettek a földi világ rémképei, s lelkemben nem voltak már remények, sem forrongó terveim, csak régi társam, a vén magány. Ültem ott a ladikdeszkán, gondolatokba roskadva, mikor öntudatlanságomból egy hattyú dala rémisztett fel. Hangja összezúzta a némaság tükrét, mely a márványos vízen ezernyi darabra törhetett, s zúgása hosszú percekig visszhangzott fülemben. Úgy tartja a régi monda, hogy hattyú csakis akkor fakad dalra, ha a halál szelét érzi. S akkor ott zengett egy jeremiád, évtizedek bújával, vadul tépte a táj szemfödelét s beleborzongott lelkem a túlvilági hangba. De valahonnan a ködfátyol mögül, halk füttyel ébredt az első nádi lámpagyújtó, aki világosságot visz a homályba, s akit követnek majd a többiek.

A csöpp madárka vidám dalra zendített hirtelen, s mint fáradt gyermek, oly nehezen ébredt fel a tónak ezernyi népe. Madár-hadak árnyai suhantak át az acélos égen, s a ködfalat is ostromolni kezdte a felkelő Nap első derengő fénycsóvája. Mint angyal elől az ördögök, úgy tűnt el a gyáva köd, s messze-messze felsejlett egy moszatszagú, öreg kikötő sziluettje. Lassan mi is elindultunk, felszedtük a vaskarót, s néma csendben értünk be a régi révbe, hol megannyi csónak pihent a vízen és álmukat őrizte bölcsen a vén tó. Megálltam ott, a kikötő kövén, s percekig néztem a párás messzeséget, a homályba bújó nádfalat, s a fiatal gólyapárt a móló végén. Jó érzés volt a hideg magány, a madarak halk dala, a mohaszagú dohos kikötő látványa. Rájöttem akkor, hogy a legszebb dolgokat a hajnal rejti féltékenyen. Se könyv, se film, se vén regösök nem írhatják le pontosan, hogy milyen érzés csendben állni, s hallgatni mi legszebb énnekem, milyen csodás az ifjú auróra éneke.