Vándor

Ült a Vándor, tölgyfa árnyékában
Csillogó drágakő táncolt a nyakában
De ő nem törődött vele, csak a felhőket számlálta
Várta az időt mikor vége lesz a vártának
Hűs szellő simogatta véres arcát
A fájdalom fejében elnyomta a levelek zaját
Harcból jött, melyben hősiesen állta a sarat
Felidézett minden kardot mely megmaradt
S mely lehullott a fekete földre
S gazdája holtan eset melléje
Felállt az emberünk, leporolta szakadt ruháját
Látta keze mit sem ér, hogy letörölje a vér nyomát
Elindult hát, úgysem köti ide semmise’
Halkan dúdolt egy dalt mit egykor kedvese
Ez volt minden mit szerelme rá hagyott
s erre nyakában a dolog szinte lángra kapott...
Eltelt néhány óra, hónap is talán
A Vándor kikövezett utat mégsem talált
Meglátott egy ösvényt , felcsillant két szeme
De a körülölelő erdőt látva rájött nincs oka derülnie
Lépdelt a Vándor keskeny, kanyargó ösvényen
Egy szempár figyelte őt túl a sövényen
Ő nem ijedt meg, csak ment ahogy lába bírta
Tudta jól, innen máshogy úgysem szabadulna
Nem dalolt már, csak szorongatta a drágakövet
Talán attól várta lelke a segítséget...
De késő van, fáradt, megpihenne már
De lelke pihenésre nyugalmat nem talál
Letelepedik mégis egy óriási fa tövébe
Úgy dönt lehunyja szemét egy kis időre
Csönd lett hirtelen, leszáltt az örök este
S a Vándor felébredve az ékszert kereste
Eltűnt az élete, érzi más lett a Világ
Ha az nincs, őt elragadja a halál
Futott amerre látott, bár hiábavalónak érezte
Sírt a lelke, sírt a szeme, leborult kegyvesztve a földre
s akkor hirtelen, tól a könnyeken rátalált a kőre
Látta, hogy annak már régen sápadt a fénye
Nincs mit tenni, eljött az idő, hát
Erősen markolva belefúrta magába a kardját
Megváltást érzett, bár a fájdalom erősebb volt
S még utoljára, vérezve mégegyszer dalolt...