Novellák - 104.oldal

Ah, hol vannak hát az évek? Hol vannak az ölelő karok? Hisz a dalok azt dúdolták, hogy lesznek! Ott kint! Hol vannak hát? Mond, hol vannak? Én miért nem érthetem? Miért lettem, ha mennem kell? S miért csak suttognak köröttem? Hangosabban!! Hallani akarom! Tudom már, tudom jól! De még vagyok, még én is Árny, s Fény is vagyok, még ragyog a szemem. Döcögve hullott le a porszem. Talán, talán már nincsen? De, de még van. Még vagyok, és még Idő is van. Lassú, örök folyású idő, mondták régen......

A szeme sárgán fénylett az éjszaka sötétjében. Mélyről jövő morgást hallatott, majd ordított, mint egy megsebzett vad. De koránt sem volt sérült. Egyszerűen csak ölni akart. Az járt a fejében ölni, ölni, ölni! Gyilkolás az élete. Bizony éhes volt. Eveline berohant a szobájába, és bezárta az ajtót, hátha időt nyerhet. Szíve majd kiugrott a helyéből...

Carlos hazajött, s Gaby mit sem sejtve feküdt, homályos kép jelent meg előtte, ahogyan Hope játszik a homokozóban, ő és John boldogan ülnek, ölelve egymást a közeli padon, s az egész parkot körülveszik a fák, kellemes árnyékot adva a nyárias időben. A lány mosolygott álmában, de tudat alatt érezte, hogy ezek csupán vágyak, melyek sosem válhatnak valóra...

A zöld szemében egy gyérfényű körte szikrája jár táncot, mélabúsat, fájót… mintha a halál táncát lejtené el ott, a férfiben. De az ember nem mozdul. Nem érdekli a fény, az sem, hogy mögötte most zárult be az ajtó, valószínűleg egészen reggelig. Csak ül némán, s tovább lépeget. Egészen addig akar szárnyalni, míg lehet… De hol lehet a határ? A csillagos ég végén? Hisz ez balgaság! Nincs annak vége, se eleje, se hossza… nincs neki semmije, csak a csillagai, mik holtak…

Csattanás! Fém sikít a fémen. Porfelhő száll, kavicsok kopognak az alvázon, és a szélvédőn. Rettenetes a zaj, és a káosz. Eltart egy ideig, mire végre csend lett. Mintha vattába csomagolták volna az agyamat, lassan eszmélek. Fájdalmat érzek a lábamban. A harmonikává gyűrt motortér rágyúrta magát, mind a két lábamra. Próbálom a táskámat elérni, ami a földre zuhant, hogy felhívhassalak, de nem bírok mozdulni. Körülnézek, látom a másik két kocsit. Valaki elhaló hangon segítségért kiállt,...

A zászlóvivő hős volt, legalábbis annak tartották. Több csatában jeleskedett már és a vívási tudása is kimagaslik a seregből. Most mégis csupán zászlóvivőnek osztották be. Nem bánta. Elvégre, ha kitűzi most a domb tetejére a zászlót, akkor a csata eldől. Márpedig Ő eltökélte, hogy kitűzi a zászlót...

Eszembe jut az Angélától kapott kés. Előveszem és a markolatánál fogva rohanok tovább. Olyan érzésem van, hogy a balra fordulás után biztonságban leszek. Valami elgáncsol, és rám veti magát. Érzem, ahogy a penge beleszalad a vállamba és hallom a földöntúli hörgést. A fájdalommal együtt a düh is szétárad bennem, és hosszú idő után először szabad utat adok neki...

Nem érdekli a fény, az sem, hogy mögötte most zárult be az ajtó, valószínűleg egészen reggelig. Csak ül némán, s tovább lépeget. Egészen addig akar szárnyalni, míg lehet… De hol lehet a határ? A csillagos ég végén? Hisz ez balgaság! Nincs annak vége, se eleje, se hossza… nincs neki semmije, csak a csillagai, mik holtak… Holtak, halottak, élettelenek… Vajon ez lehet az, amin ő ott mereng? Vagy valami egészen más jár fejében…

Könnyek között közöltem vele, hogy vissza nem merje dugni a mocskos pofáját közös otthonunkba, mely számomra a boldogság bástyája volt ebben a gonosz és kiábrándító világban. Felelőssé tettem továbbá hirtelen támadt hímundoromért, valamint ebben a pillanatban éledezni kezdő leszbikus hajlamaimért, hiszen örökké kiábrándultam a rondábbik nemből. Érthető okokból nem említettem a hitvesi ágyunkban fekvő férfi Novemberistent, sem egyéb olyan körülményeket, amelyek csak zavarosabbá tették volna...

- Zófa! Látja?
- Tessék? –rebben fel az éj pillangója, s szárnya mintha eltört volna.
- DIE Sofa, és nem DAS! Miért nem figyelsz jobban?
- Próbálok… - sóhajtott, és a padra omlott, karjai melegébe bújva bámulta a tanárnőt, nézte a szürke rémet, szürke gépet… Nem mert belenézni szemébe, félt, hogyha mégis megtenné, elszakítaná minden képzeletét, ollójával, a régi, kemény vassal szelné ketté…