Út a pokolba

Furát álmodtam arról, hogy minden jobb lehet, hogy változhatnak a dolgok és megjavulhatnak az emberek. De mikor egy éles fájdalom hasított belém és még utolsó hangként meghallottam azt a rettenetesen éles sípolást, tudtam, hogy ez nem lehetett a valóság.

Valóban igaz, hogy az ember halála után még egy percig bámulhatja önmagát. Én még mindig azon a kórházi ágyon feküdtem, amin az álmom elején ébredtem… Persze maga az ébredés is csak álom volt. Az orvosok az újraélesztésemen fáradoztak, de mindhiába. Hosszú volt ez az egy perc… De még nem tudtam, hogy lesznek jóval hosszabb és borzalmasabb pillanataim is. És akkor hirtelen, mintha újra testet öltöttem volna és a gravitáció ismét hatott volna rám, zuhanni kezdtem lefelé a mélybe, majd egy iszonyatos puffanással földet értem. Minden csontom összetört, mozdulni se bírtam a fájdalomtól. Igen, voltak csontjaim, testem és éreztem fájdalmat és érzékeltem a körülöttem lévő dolgokat… a forróságot, a bűzt és még hallani is véltem valamit. De ez a test nem az enyém volt… Bár női alak lehetett egykor, de most már csak emberi roncsnak nevezném.

Ekkor kitárult előttem egy ajtó. Egy sötét alak jelent meg, bevonszolt a kapun… Egy folyosón találtam magam. Végtelen hosszúnak látszott… Mindkét oldala tele volt ajtókkal. Olyan volt, mint egy kórházi folyosó, de ezt nem a csend uralta, hanem a hangzavar és a káosz. Mindenhonnan zokogást, üvöltéseket, csörömpölést hallottam. Épp amint elsuhantam kísérőmmel egy ajtó előtt, az kinyílt. De nem jött ki rajta senki, csak mintha be akarta volna mutatni, hogy mi vár rám is… Odabent egy férfi vonaglott a földön és úgy sírt a fájdalomtól, mint ahogy még sose láttam férfit sírni. El se tudtam képzelni, mitől szenvedhet így, de nem is akartam.

Az ajtó bezárult, majd feltárult egy újabb… ez üres volt… Szinte hívogatott a szoba… Bementem és az ajtó azonnal becsapódott mögöttem… Hirtelen, mintha ezernyi látomás rohant volna meg. Képek, emlékek az életemből… milyen szép is volt… Először csak meghatott a „nosztalgiázás”… majd jött a fájdalom… bele a szívem, a lelkem közepébe… És egy hang, ami nem akarta abba hagyni a szörnyű suttogást: „Ez már nem a tiéd, mert nem érdemled meg az életet! Ezt már mind valaki más élvezi, aki jobb nálad!” De én igenis jó voltam… mindent megtettem, ami tőlem telt… Majd olyan képek jöttek, amiket még sose láttam. A szeretteim, ahogy élnek és boldogok… és már elfelejtettek… már nem szomorúak, hogy én nem vagyok… már senki sem gondol rám az élők sorában… És megint jött a hang a gyötrő igazságot suttogva és képek mindarról ami még lehetett volna, de sosem volt… Tudatosult bennem, hogy meghaltam és kárhozat az életem jutalma… A falon egy órát pillantottam meg, ami nem mozdult… Én pedig csak zokogtam megállás nélkül…

Nem is tudom mióta lehetek itt. Sok-sok éve tán… és végül az óra ütője hangosan kattant egyet és abbamaradtak a „látomások”. Kinyílt az ajtó, majd ismét becsukódott… Fémek hangját hallottam a hátam mögött, majd éreztem a fájdalmat, ahogy valami a hátamba fúródik… És rájöttem mit jelent az óra ütőjének mozgása… újabb, nagyobb, szörnyűbb szenvedéseket…