Gondolatok

Az embereknek életében a legnagyobb csoda azt hiszem az, amikor kettő létrehoz egy harmadikat. Hogy annak a csodának mi lesz a sorsa, az sokmindenen múlik. Mert lehet, hogy húsz év múlva egy híd alatt fog rothadva felébredni, és ritkult fogaival vicsorog a világra, amely sosem mosolygott rá, vagy csak nem vette észre. Lehet, hogy létrejön egy Átlagjános, aki valamilyen hétköznapi beosztásban bújja naphosszat az aktákat, pötyögi a gombokat, legyen az számítógép, pénztárgép, vagy bármi más. De előfordulhat, hogy sztár lesz, hogy örökké csillogni fog, vagy kifakul és fekete lyukká zsugorodik össze, ami magába nyel minden fényt, és sosem engedi ki. Én sokszor elfilozofálok azon, hogy hol kéne lennem tulajdonképpen. Biztos, hogy ez a dimenzió nekem a megfelelő?

Ezt akartam, amikor valahol máshol, valamikor máskor választanom kellett, hogy hol legyek és micsoda? Egy vagyok a sok közül. Milliárd és milliárd embertársammal rohanunk körbe egy kőgolyón, ki célokkal, ki anélkül. Azt tudom, hogy egyszerre hoztam magammal örömöt és keserűséget, betegen születtem. Állítólag három éves koromig rendszeresen orvosok birizgálták a bőröm alatti lelketlen részeket. Nem igazán emlékszem rá, bár időnként villannak be képek. Az életet igazából talán akkor tudjuk megérteni, és ezáltal értékelni is, ha egy hajszál választ el attól, hogy vége legyen. Nem tudok róla hogy lett volna halálközeli élményem, de nem félek a haláltól. A sajátomtól nem. Ugyanakkor nem is várom. Van egy olyan érzésem, hogy nem itt kéne lennem. De ha már megszülettem, és felnőttem... miért ne?

Ilyen és ehhez hasonló dolgokon jár az agyamnak az a része, amit még nem tett tönkre az alkohol. Mint ahogy most is... koncert. Jóval a sokadik sör után vagyok, elértem azt az állapotot, hogy bármit meginnék, amit elém tesznek, de a társaságból egyedül maradtam. Állok a terem közepén, hallom hogy szól a zene (ska, ami nem rossz ugyan, de egy sima punknak jobban örülnék), és látom hogy körülöttem szállnak az emberek. De hol vannak azok, akik körülöttem szoktak szállni? Eltűnögettek... pókhálós sarkokban csókolóznak, vagy bokrokkal körbezárt nyirkos füvön dugnak meztelenül, részegen. Mert úgy a legjobb, ezt meg is énekelték. Így tehát nem jutok újabb adag alkoholhoz. Körbenézek, akkor veszem észre, hogy az emberek nem is szállnak, hanem ugrálnak.

Ebből látszik, hogy sokat ittam: ha nem mozdítom meg valamimet, akkor a tárgyi dolgok elvesztik a valódi fizikai tulajdonságaikat. Hallom a színeket és látom a zenét, viszont a zenekar tagjai csak állnak, a tömeg ugrál, olyan az egész, mintha szex közben az orgazmus előtt lenne minden. Fülledtség, és tömény cigarettafüst, bele tudnám írni a nevem, de minek? Inkább rákontrázok. Amint ott állok, kezemben az égő cigivel, arra gondolok, mi mindent meg lehet tanulni tőle az életről. A cigi ugyanolyan, mint az élet: tűz nélkül nem ér semmit. Ha már egyszer rendesen begyullad, az úgy van rendjén, táncol a füst, és élvezetet okoz. Ez az élvezet elkísér egészen addig, míg valaki el nem nyomja a csikket. Megéri? Természetesen. A tűz pusztít, és fájdalmat is okozhat, ugyanakkor melegít és történeteket mesél, mint egy jó anya. Meglátásom szerint az Isten is tűzből, vérből, sárból teremtette az embereket. Mindegyiket külön-külön. Szó sincs Ádámról és Éváról, oldalbordákról, eredendő bűnről és hasonlókról. Szabad akaratot kaptunk, és a minket teremtő Isten csak tanácsokat tud adni, bárhogyan is szólítjuk, bármilyen is a bőre színe.

Merengésemből egy arconcsapás ébreszt fel. Előttem egy raszta hajú lány ugrabugrál, nem lehet több tizenhat évesnél. Hajában fagyöngyök, anyacsavarok, döglött legyek és mindenféle világi dolgok vannak, amik ha lendülettel vágódnak az emberhez, nem kis fájdalmat tudnak okozni. Káromkodtam egy jót, de túl részeg is volt szerencsétlen, meg a zaj is nagy... hát cigiztem tovább.
Újból eszembe jutott, hogy hol lehetnek a koboldok, akik tulajdonképpen nem is azok? Akkor ismertem meg őket, amikor eltörtek a szárnyaim. Emlékszem, a földön feküdtem, mozdulni sem bírtam, nagyon fájt a hátam. Arcom hozzásimult a deres fűhöz, a talajmenti fagy csípte bőröm minden kilátszó kis részét, a jeges szél tollakat fújt az arcomba. Először nem is sejtettem, hogy azok az én szárnyamból hullottak ki, amikor földre vágódtam. Pedig hányszor megmondták! Hallottam a hangjukat: ha felszállsz a felhőkig, azok úgysem tűrnek meg maguk közt, mert halandó vagy, és nem tudod változtatni sem alakodat, sem halmazállapotodat, így gúnyos nevetéssel letaszítanak a földre.

Szóval ott feküdtem. Fel akartam kelni, de nem tudtam. Teljesen elgyengültem. Felsőtestem meg tudtam ugyan emelni, de a hideg még jobban elgyengített, és remegő kezeim végül engedtek neki. Fejem megint nekicsapódott a jeges földnek, újabb fájdalmakat okozva. Tisztában voltam vele, hogy ha ott maradok, akkor meghalok. Szárnyaimon hatalmas sebek voltak, talán nyílt törések, nem tudom, mert nem láttam őket. A tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemembe, a kín maró könnyei. Végigcsorogtak az arcomon, majd ráfagytak. Üvölteni akartam, de nem tudtam. Akkor jöttek elő a halovány Napsugarak közül a koboldok. Susogtak maguk között, és engem néztek. Nem tudtam, mit beszélnek, nem hallottam őket. Ahogy közelebb jöttek, úgy éreztem, nem akarnak bántani. Kicsik voltak ugyan, de sokan, úgy harmincan.

Éreztem, amint néhányan felmásznak a hátamra. Akkor először futott át az agyamon az a sanda gyanú, hogy le akarják venni a szárnyaimat. Na azt már nem! Még ha töröttek is, akkor is az enyéim, és soha senki nem veheti el őket tőlem! Valamit mégiscsak matattak rajtuk. A többiek hatalmas szemeikkel hol az én szemeimet néztek, hol pedig fel a hátam mögé. Megrémültem. Ha most nem tudok felkelni, akkor soha többé nem szállhatok! Muszáj lesz! Minden erőmet beleadtam, míg végül megint sikerült megemelnem felsőtestem, és először a bal lábam húztam támasztékként magam alá, majd a jobbat is. Görcsbe állt minden porcikám, de tudtam, hogy a szárnyaim nélkül csak egy árny lennék, egy féléletű, bolyongó lény. Így kiegyenesedtem. A koboldok mosolyogva néztek rám. Elkéstem! De mégsem... láttam szárnyaim árnyékát a földön, és bár a szél még mindig jeget fújt felém, már nem fájtak többé. Meggyógyították. A kis koboldoknak köszönhetően megint tudtam szárnyalni. Egyikük egy üvegdobozt nyújtott felém, amiben valamilyen folyadék volt. Azt mondta, orvosság, de nagyon vigyázzak vele, mert nagy adagban méreg, és ahogy visszaadták ők a szárnyaim, úgy az a szer el is veheti tőlem. Furcsa, fanyar íze volt, és éreztem, hogy kezdek szédülni. Ugyanakkor új erőre kaptam. Megsuhogtattam szárnyaim, és éreztem, ahogy megint felemelkedek a földről ugyanúgy, mint régen, és szálltam felfelé, hogy megmutassam az öntelt felhőknek, mire is képes egy halandó, aki bár nem tud eltűnni úgy mint ők, de meg tudja tapasztalni, milyen az, amikor segítenek rajta, és szívét hála tölti el. Mert igen! Neki van szíve! Nekem van szívem! A koboldok azóta is velem vannak.

Csak most épp eltűntek csókolózni vagy szexelni. Nem bánom. Én már közéjük tartozom, kobold lettem, kócos, szakadt, tornacipős kobold. Még mindig körtáncot jártak a levegőben az emberek, pattogott a zene, mint a pásztortűz a Hortobágyon, és éreztem, hogy a forgatag magával ragad, holott nem akartam. Táncolt körülöttem minden, a többiek nevetése megijesztett, menekülni akartam, de minduntalan idegen testekbe ütköztem. Végre kiértem a friss levegőre, aztán futottam, amíg csak a csillagok láthattak engem. Felnéztem rájuk... öreg hiba volt. Kiment a fejemből, hogy ha felnézek az égre, szédülni kezdek. Talán azért, mert van ott valaki, aki visszanéz rám, csak nem akarja, hogy lássam. Vajon szerénységből vagy gonoszságból? Mindegy, csak azt éreztem, ahogy tör fel belőlem minden. De ezek már nem az érzéseim voltak... nem, annál valami sokkal fizikaibb dolog: a vacsorám és a fogyasztott alkohol örök házasságot kötött, és elindultak nászútra a nagyvilágba, aztán végül egy bokor mögött kötöttek ki. Elkeveredtem a mosdóba, ahol ki tudtam öblíteni a számat, és megmosni az arcomat. A sminkem már nem érdekelt, úgyis sötét volt, meg hát az álarc akkor is álarc, ha máshogy néz ki mint általában. Csak az számít, hogy a valóságot takarja. Tudtam, hogy haza kell mennem, mert megint körémgyűlt pár idegen, és furcsán néztek rám. Kivágtam magam közülük, nem érdekelt, hogy mit gondolnak, és elindultam az utamon.

Itthon melegség fogadott, bár egyedül voltam. Nem is vágytam semmi másra, csak a magányra. Vagy a koboldokkal vagyok én is, elvégre magam is kobold lettem, vagy testvéremmel, vagy egyedül. Ledobtam ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Folyattam magamra a forró vizet. Úgy éreztem, kívül-belül megtisztít. Nem volt szennyezve. Igazság szerint jobb lett volna, ha egy hegyi patakban moshatom le magamról a bűnt, de ezzel is beértem. Éreztem, ahogy lemállik rólam minden: a rémisztő testek a koncerten, a hányás szaga, és ami a legfontosabb: tudtam, és tudom most is, hogy barátaim, a koboldok velem vannak, és együtt segítünk mindenkin, aki eltöri a szárnyait.

Boldogságomban megint kiterjesztettem őket, és csodáltam a hófehér tollakat. Kint elkezdett szakadni az eső, hirtelen jött májusi zivatar. Nevettem, és folytak a könnyeim a boldogságtól: sírnak a felhők! Sírnak igen, mert tudják: halandónak lenni sokkal többet ér: vannak arany szíveink, és nemes szárnyaink. Azt hiszem, ez a legfontosabb dolog a világon.