Kegyetlen szerelmek?

Jó napja volt, a reggel, ahogyan felébredt, végigborzongatta új örömeivel. Úgy vigyorgott a napsütésre, akár valami kamasz első szeretőjére.
Nem bánt ma semmilyen heget, amelyet harcai során szerzett. Nem volt benne sem kár, sem bánnivaló. Jól érezte magát, és neki ez több volt, mint elég.

Ritkán fordult elő, hogy mosolygós arccal pattanjon ki az ágyból. Nem volt az a „Hű, de jól érzem magam!” ember soha. Róla még azt sem mindig lehetett tudni, hogy jókedvű-e. Ha nem volt az, azt persze egyből bárki láthatta, ha akarta. Sötét szemöldökei ilyenkor a többi embert méregetve húzódott a magasba, lefitymálta a világot nyíltan. Kezei erősen ragadtak meg minden tárgyat, ami csak a kezébe került, míg tekintete azt súgta:”Ez az enyém, és neked se, másnak sem adom soha!”
Kegyetlen kis jó szaga volt ő egy kegyetlen kornak. Harcos. De messze nem hős. Leginkább áldozat volt, de ettől sem ment a folyónak. Belenevetett cinikusan a világ ámulatába, mert nem akarta elismerni, hogy van olyan szó, hogy feladni...

Korán ment férjhez. Hihetetlen volt mindenkinek, hogy őt már az első szerelem első íze megfogta, örökre... Egy ilyen ellenkedőt, akinek a holtomiglan, holtodiglan csupán gyermekriogató csacskaság volt?!
Már fogadtak is ismerősei, ki fogja hamarabb feldobni a kínlódást, a fiatal neveletlen, vagy az engedékeny zsarnok...
Négy éve volt házas, de még nem dobta ki a város legjobb válóperes ügyvédjének a telefonszámát, biztos, ami biztos!

Felöltözött, kivételesen nem maradt el a jó megjelenés semmilyen kritériuma, feszült rajta az ing, ütemesen mozgott a feneke, kényelmesen alacsony volt a cipője... Tehát minden tökéletes volt a maga nemében...Tetszett magának a biztonságos mosoly, amik ajkain játszottak, igy kell megjelenni egy fontos szakvizsgán, ugyebár.

Rohannia kellett, nem volt megszokva az időbeosztása még a sok pepecseléssel.
Kedvenc utcáján, már szinte repült. Hogy nem a boldogságtól, azt érezte, de nem kesergett, minek?

A férje ma szolgálatos volt. Így a vizsga után legalább ilyen gyorsan ér haza. Kellemes ebéd. Semmi különleges. Nyugalom és csend várja majd. Olvasni fog evés közben...
Na igen, ma nem lesz, aki rászóljon érte, mint általában:
- Tedd már le azt a hülye könyvet és egyél rendesen!
- Mi a bajod van?
- Tudod, hogy nem szeretem, ha az asztalnál olvasol. Itt eszünk.
Ráérsz majd az ágyban olvasni, mint máskor.
- Na mintha hagynál is!- Kuncogott férjére kajánul.
- Nem is azt kell művelni, mikor végre összebújjunk, lapozgatni valami bolond mesét felnőtt gyerekeknek!
- Nem bolond mese, jó?
- De az! És kész!
- Amennyit te értesz hozzá, drágám...!
- Lehet, de lehet, attól még mindig okosabb vagyok nálad!
Mérgesen felpattant.
- Azt hittem, az egyetem végre kiveri belőled ezt a hülye könyvszereteted. Úgy látom, tévedtem!
- Nagyot, bakot!
- Mi az? Meg sem eszed a részed?
- Nem! Elment az étvágyam. Veled nem tudok nyugodtan enni!
Elvonult sértetten.

Na persze este, az ágyban fekve már kibékültek, elsimultak a viták ráncai, akár a párnahuzaton lévők ölelkezés közben. De elfelejteni azért nem tudta a férjének...
Férfi egoizmus, gondolta morcosan napokkal később is.

Az zavarja csak, hogy a könyvek helyett nem vele foglalkozom. Vagy talán attól fél, hogy túlnövök rajta? Ettől mindig megmelegedett benne a szerelem. Mintha az eszéért szeretné... Felkacagott rosszindulatúan. Csak úgy magában. Még bolondnak nézik az utcán, ha hangosan kezdene rá...

Megakadt hirtelen a lemeze...
Egy tekintet mérte, szúrta végig...
A furcsa az volt, hogy az illető nem az alakját akarta konstatálni, vagy értékelni, mint annyi más szempár...
Ez a tekintet végig svingelt az ő szemeiben. Kutatóan tapogatta végig, amitől akaratlanul is megborzongott, mintha kezek érnének hozzá...
Szégyenlősen mosolyodott el, bátorítást remélve a tekintet tulajdonosától. De az csak tovább bámulta.
Összeütköztek, érezte a másikat, amint bal vállát súrola távolodik is. Nem bírta kiszabadítani szemét.
Ki lehet ez a tapasztalt, okos szempár?
- Bocsánat!- Szólt a férfi érdektelenül.
- Semmi baj- válaszolta rekedtté vált hangjával.
A férfi elmosolyodott, és tovaszállt a pályáján a kereskedelmi központ felé.
Hogy én miket nem képzelek, gondolta a szoknyáját lennebb ráncigálva. De nem sokkal utána már a férfi arcára sem emlékezett.
Bizony a nők és a memória... Ami nem nekik való, azt nem is látják, vagy nagyon igyekeznek, hogy így legyen, csak semmi felkavarodás, túlzottan sekélyes a pocsolya, hogy minden halra hagyja magát kirepíteni!

Két nap múlva épp a számláit igyekezett elrendezni. Hála az égnek, minden rendben is ment.
Miután már majdnem végzett, gondolta, bevágja a kicsiny ebédszünetet. Elindult kedvenc étterme felé.
Alig haladt pár lépést, karja egy idegen hasfalához értek. Te jó ég, szólt magában, micsoda ügyetlen gebe vagyok, megint...!
Nem gondolta végig, amit akart.
Újra a kutató szemű férfi bámult bele lelke néma hangjátékába.
- Milyen érdekes...- kezdte a férfi.
- Nagyon!- Fintorgott. - Legközelebb még fel is döntöm, és ne is csodálkozzam, ha kapom a bírósági értesítőket, mi?!
- Ezt vegyem úgy, hogy találkozni szeretne velem minél többször?
- Még mit nem!
- Már úgy értem, a bíróságon, természetesen!
- Nem, köszönöm. Ha ki akarok kezdeni valakivel, biztos nem ilyen költséges hódítási hadműveletet tervezek!
- Milyen kár!
Sanda nézést dobott a másiknak, szervaként. Az hidegen és nyugodtan állta tekintetét.
- Na ha már nem is akarom meghódítani, azért a kék foltokért meghívom egy kávéra, ha elfogadja!
- Ilyen gyönyörű szemeknek képtelen lennék ellenállni!
- Remélem is!
Összenevettek.

Pedig ma cseppet sem rittyentette ki magát, a szokásos, hétköznapi szinekbe, azt hitte, nincs ember, akinek feltűnne.
Nem értette, mi a fenét bámul annyit a szemein ez a férfi, hogy óvatlanul mindig egymásba ütköznek.
De a férfi somolygásából érezte, szimatot kaptak rá, jobban teszi, ha vigyáz magára. Új ismerőse cseppet sem az a könnyen feladós fajta.
Látott azért ő is néhány furcsaságot a férfi acélkék szemeiben. Ráadásul intuitiv volt minden emberi érzésre, felmért minden embert már, amikor csak fontolgatta a kapcsolatba lépést az illetővel.