Álomba ájulva - ájulva álmodva

- Már vártalak – szólt egy hang, s ő összeesett.

Kinyitotta a szemét – már megint felébredt. Felnézett a holdra –úgy hajnali két óra felé járhatott. Felült az ágyában, s megtörölte homlokát. A keze tiszta víz lett –izzadt. Meggyújtotta kis gyertyáját és körbenézett: minden a helyén volt. A szomszédos istállóból felé szállt a lovak szaga, a macskák hangosan dorbézoltak, a csillagok ma is fényesen ragyogtak, s a fülledt, esőtlen nyári éjszaka újra álmot hozott szemére.

- Már vártalak –szólt a hang ismét, s ő összeszedte minden erejét, hogy ma, most, végre ne ájuljon el. Térdei megremegtek, s a hátán cikázott a hideg, s a meleg. Fogait összeszorította, és hogy biztos ne essen össze, megtámaszkodott a falnak.
A fal hideg, és nyirkos volt. A homályban hiába meresztgette szemét, nem látta, minek is dőlt valójában. Egy reccsenéssel egyszeribe megindult vele a világ – legalábbis az, aminek támaszkodott. Reszketve kapkodott a levegőbe valami stabil kapaszkodó után - ám hiába. Kibillent végleg egyensúlyából, s oldalra, a földre esett.

Bosszankodva ébredt ismét – de meglepetésére már reggel volt, s a munkásfiúk is dolgoztak odakinn. A kovács csattogott –épp olyan hangot adva, mint amikor ő esett el.
Felettébb lassan telt ez a nap is. A munka kemény volt, a kezét feltörte, a lábát fel-felsértette a száraztarlói napszám. Már alig várta, hogy újra éjszaka legyen, de még mielőtt elaludt volna, kezébe vette kicsi mécsesét, s azt az öklében szorongatva hunyta le szemét.
„- Fáklya kell! Igen, fáklya…” –s már el is aludt.

- Már vártalak –szólt a már ismert hang. Összerezzent, de ekkor valami furcsát érzett: a bal keze súlyosabbnak tűnt. Lenézett: egy fáklyát tartott baljában. Csodálkozva emelte fel, s az amint függőlegesen állt, hirtelen lángolni kezdett. Értetlen csodálattal figyelte; percekbe tellett, mire igazán magához tért.
Körbefordult, hogy bevilágítsa a teret, s alig hitt két hatalmas barna szemének. Egy barlangban volt, ahonnan cseppkövek lógtak le, emelkedtek ki. Megszédült a látványtól, s kinyújtotta kezét, hogy megtámaszkodjon. De nem a falat érte; egy lelógó cseppkő esett pont kézre. Amint megérintette megrázkódott: „- Pont ilyen érzés volt tegnap. De hát megint itt van, itt lóg!” A földre nézett értetlenül, ahol egy pici szilánk csillant meg…
Behunyta szemét, mélyet lélegzett, s újra elindult.
- Már nagyon, nagyon vártalak –hangzott ismét arról, amerre vette az irányt. Egy kanyarhoz ért, ahol megállt, s bátortalanul betekintett: szabálytalan módon árnyékok mozogtak a távolban, valami újabb kanyar, vagy elágazás falán. Nyelt egyet, de nem mozdult.
- Gyere, no – hangzott, s az árnyak egy hívogató kézre engedtek emlékeztetni.
Valami furcsa zajt hallott: mintha valamit csiszatolnának, vagy valami kaparna; s éles fájdalom nyílalt a lábába.

Felült, s valahogy ösztönösen is a fájdalom helyére csapott, az első kezébe kerülő nehéz lószerszámmal. Egy patkány nyikkant fel, s abbahagyta a pokróc rágcsálását – örökre.
Dühös volt, hogy megint megzavarták, s bosszúsan kikelt fekhelyéről. A csillagok ma is világítottak –nem volt egy felhő sem az égen, pedig már hogy várta a termés az esőt.
Bement az istállóba, s elkötötte Arlát. Ez a gyönyörű, fiatal barna kanca volt a kedvence. Fel se nyergelte –nem volt rá szüksége – csak rápattant, s már vágtattak is ki, a messzeségbe.
Még kakasszó előtt hazatértek – vagyis inkább hazahozta őt Arla, hisz amíg a lovat itatta lefeküdt, s elaludt, és valójában maga se tudta, hogy hogyan került vissza Arla hátára.

- Már vártalak – szolt a hang, s ő már céltudatosan indult meg az ismerős irányba, égő fáklyával kezében. Az árnyak ugyanúgy játszottak a falon, s ő ismét elbizonytalanodott.
- Már nagyon, nagyon vártalak… Gyere, no.
S ő lassú léptekkel indult el. A kéz-árnyak lángnyelvvé csaptak össze, s úgy fickándoztak tovább.
Odaért a falhoz, ahol az árnyak voltak, ám se kanyar, se elágazás. A cseppkövek is elfogytak, csak a nyirkos levegő volt a régi. Ekkor egy lány-alak jelent meg a falon, vagyis az árnyékkontúrja, az árny-tűzben. Lépett ő, s lépett az árny is. Félrebillentette fejét, mire a lányalak is. De ekkor valami furcsa dolog történt: az árny mozdult – jobb mutatóujjával őrá mutatott. Most vette csak észre, hogy ő is a lányra mutat, s kezeik a fal síkjában találkoznak. Az érintés hideg volt és megrázó –olyannyira, hogy hirtelen elgyengült a lába, s összeesett.

Arla megbotlott, s ő felült –még messze volt a falu, így visszadőlt a ló nyakára. De nem tudott visszaaludni. A madarak már csiviteltek, s a nap is sütötte az amúgy is szikkadt talajt –így megbökte a lovat, s az vidáman vágtázni kezdett a vízre szomjazó réten.
A hőség ma sem adta alá, s az esős idő sem érkezett még meg. Pedig elkellene már nagyon. A legények keményen dolgoztak odakinn, a lányok az ételt-italt hordták nekik, vagy a házacskáikat rendezgették, vagy maguk is napszámba álltak. Nehezen jött el az éjjel – de mégis eljött. Félreeső kis vackába lefeküdt, s máris hallotta:

- Már vártalak –s immár habozás nélkül indul a titokzatos lány felé. Csak rajta járt az esze, nem is tudta, hogy szólt-e a hang ismét, vagy nem.
Odaért, s az alak is ott volt már. Erősen koncentrált, hogy most össze ne essen. Egy pillanatra behunyta szemét, és elképzelte, amint az ujja hegyében benn van egész lénye. Teste, lelke, ereje, akarata, álmai, gondolatai. Egy alig látható, kék, pókhálószerű fonál szövődött homloka, s bal mutatóujja közt.
Megérintette az árnyat, de meglepetésére az most nem volt nyirkos, hideg, mint a barlang többi fala.

Kinyitotta szemét, s a fal már nem volt ott. Egy kerek terembe jutott, amelynek a közepén tűz lobogott. Szembe vele, egy hosszúszakállú vén ült, akire mikor ránézett, a már ismerős lányalakká vált. Mosolygott. Csuklyáját hátravetette, botját félretette, s ismét rámosolygott.
- Miért vártál? –kérdezte a nemrég még véntől.
- Azt csak Te tudod –válaszolta az a szürke köpenyben. Szemében a tűz lángja lobogott, s ez nagyon megragadta a belépőt.
- Miért kellett? –kérdezte, de már sejtette a választ.
- Hisz Te magad választottad.
- De én nem akartam! Nem így akartam. Nem! Nem én! Nem ÉN! – tiltakozott a fáklyával hadonászva, ami egy lobbanással elaludt, mikor ide belépett.
A lány csak mosolygott, s szeme mindent elárult.
- Gyere, ülj le ide mellém, s nézd – mutatott a tűzre.

Leült, s belenézett, s valami ismerőst pillantott meg. Egy kétségbeesetten tapogatózó alakot, egy teljesen sötét, cseppkövekkel teli barlangban –aki egyszer csak elájul. Aztán újra ott van. Még mindig sötét, remeg a térde, egy cseppkőnek dől, ami eltörik, s ő a földre zuhan. Azután fáklyával a kezében megindul. Majd a kanyarnál a lábára csap, s összeesik. Később ismét elindul fényben, s eljut… eljut… eljut egy TÜKÖRHÖZ!
Megborzongott, s a lányra nézett. Az csak mosolygott rá kedvesen.
- Te tudod a választ – kérdezte félig kijelentve tőle, mire az csak bólintott, nem szólt. Szemben a tűzcsóva intett, s mind a ketten ismét belenéztek.
Belépett a tükörbe, ami mintha függőlegesen elterülő tó volna –kis csobbanással magába fogadta.
S bent… te jó ég!… egyedül ült le a nagy kőből faragott székre, s nézte a tüzet.
- Én is tudom? –kérdezte egyre elbizonytalanodva, de a lány többet már nem válaszolt, s ő már tudta, mit kell tennie. Átölelte a lányalakot, mintegy magába kanalazva, s jobb kezét a tűzbe tette.
Ekkor minden világossá vált.

A nap már fenn járt, bár nem szikrázott úgy, mint szokott. A felhők ma eltakarták. S az eső vidám kopogását boldogan hallgattam az istálló melletti vályogházban, patkány-rágta pokrócom alól…



2000. közepe