Történetek
a a
2014.03.14 | Sinara | Regény | Megtekintések száma: 2873
Laura csábítása 1. fejezet
FIGYELEM! A történet két nő szerelméről szól, így a hetero elemek mellett megjelennek a leszbikus jelenetek is, sőt, sokszor jelentős túlsúlyba is kerülnek. Aki ezt nem tolerálja, azt arra kérném, itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.
Köszönöm

Írta: S. Anne Gardner
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2001.

*********************************************************************

Prológus

Néha vannak olyan kifejezések, amik olyan világosan beláthatóan illenek ránk, mint amilyen átlátható egy tiszta medence. Semmi sem illett volna rá jobban, mint ez az idézet: “A legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak”. Így tudnám a legjobban leírni Charlie-t.
Sokszor próbáltam már felidézni, mikor fordultam rossz irányba és siklott ki az életem. De nem tudom. Vagy csak belefáradtam, hogy ezen gondolkozzam, és csak aludni akarok. Aludnom kell. Ezt még tudom. De ha alszom, a démonjaim is ott vannak.
Csak annyit tudok tenni, hogy sétálok körbe a szobámban álmatagon amikor rémálmok kínoznának. Már az időérzékem is elveszítem, de nem érdekel. Belül üresnek érzem magam.
A fiatalság vakságával csak arra tudok gondolni, hogy nincs mit tennem. Elszúrtam. Azt hittem, a rossz dolgok, az igazán rossz dolgok, csak a rossz emberekkel történnek meg. De rossz dolgok történnek mindenkivel, és biztos vagyok benne, hogy van olyan, aki engem is jónak tart, míg más nem. Amikor beleszerettem Charlie-ba, még semmit se tudtam. Nem tudtam mi az a szenvedély, szerelem, szex.
Ha újra kezdhetném, nem tudom, elrohannék-e előle, vagy agyonverném a szenvedésért, amit okozott. Tényleg nem tudom. Úgy szerettem, amit korábban el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges. Még sosem éreztem olyan örömöt és olyan fájdalmat. Olyan szenvedélyt és olyan vágyakozást. Az iránta érzett, mindent felemésztő vágyakozást. Valahogy üresnek éreztem magam, ha nem volt velem. Még most is. Így már mintha nem is léteznék. Már csak az iránta érzett vágyakozásom maradt. Amikor feljön a lépcsőn, már fáradtnak érzem magam. Csak aludni akarok. És a fegyver nehéz a kezemben.

1. fejezet

Gyönyörű nap volt. Markkal végre elmehettünk arra a vakációra, amit már három éve megígértünk magunknak, amikor beindítottuk az üzletet.
Az évek során igyekeztünk a cégünket az egekig emelni, és végül sikerült. Azok a tizennyolc órás munkanapok végre meghozták a gyümölcsüket, de ugyanakkor a kapcsolatunkat is megviselték. Szükségünk volt erre a kikapcsolódásra, mindketten tudtuk.
Az elmúlt tíz évben összeházasodtunk, született két gyerekünk és meghitt, harmonikus kapcsolatban éltünk. Néhányan azt mondanák, mindenünk megvolt, és mi is úgy éreztük. De amikor harmincöt lettem, egész nap csak sírtam, és nem értettem, miért. Annyira elöntött a magány érzése, hogy az már megrémített. Mindennél jobban vágytam rá, hogy valaki átöleljen.
Felhívtam Markot a belső vonalon, de ő épp egy ügyféllel beszélt, úgyhogy azt kérte, hívjam később. Húsz perc múlva ismét hívtam. Két órával később nagy mosollyal az arcán jött be az irodámba. Megvan a millió-dolláros üzlet.
Ő csak lelkendezett, fel se figyelve fátyolos tekintetemre. Én csak az ablakhoz léptem és bámultam ki az utcára, a kézen fogva sétáló fiatal párra odakint. Megálltak, hogy megnézzék egy bolt kirakatát, aztán a lány hirtelen felnézett rám, és bár messze volt, láttam a szerelem csillogását a szemében. Átkaroltam magam és könnycseppek folytak le az arcomon.
Mark hirtelen elhallgatott.
– Laura, mi a baj? – kérdezte. – Hallottad, mit mondtam? Meg van – mondta izgatottan. – Laura, mi a baj?
A karjaiba vetettem magam, ő pedig szorosan átölellt, miközben megállíthatatlanul zokogtam. Aznap éjszakába nyúlóan beszélgettünk, és úgy döntöttünk, egy kis szünetre van szükségünk együtt. Talán az a közös vakáció összehoz minket megint.

***

Nem mintha nem lettem volna boldog. Egyáltalán nem erről van szó. Csak, az idő előrehaladtával, belekényelmesedtem, hogy Markkal vagyok. Valami már nem volt ugyanaz közöttünk, és ez a felismerés rémisztett meg. Sokat beszéltünk. Megmondtam neki, hogy több időt szeretnék vele tölteni. Hogy többet kellene egymással törődnünk. Hogy vele akarok lenni.
De amit igazán ki akartam mondani, az az volt, hogy úgy érzem, az üzlet már túlnő az életünkön. A siker több lett már számunkra, mint a szenvedély a házasságunkban. Amikor láttam azt a fiatal párt, tudtam, mit szeretnék. Megint szerelmes akartam lenni. Nem mintha nem szerettem volna már Markot. Csak szerettem volna ismét érezni azt a szenvedélyt, amit már régen nem. Azt hiszem, valahol menet közben, megszüntünk próbálkozni. Megint akartam érezni ugyanazt. És az érzés, hogy sosem lesz már ugyanolyan, halálra rémisztett. Az egész életem körülötte forgott. El se tudtam képzelni mást. De ez nem mehetett így tovább. Már nem.
Két hosszú hónapba telt, hogy mindent elrendezzünk indulás előtt. És amikor már úton voltunk a tengerjáró hajó felé, el se tudtam hinni, hogy ez tényleg megtörténik. Búcsút intettem a gyerekeinknek. A szüleim majd vigyáznak rájuk, Mark és én pedig végre eltölthetjük ezt a jól megérdemelt vakációt.
– Boldog vagy, Kedvesem? – Úgy tűnt, mondani akar valamit, de végül hallgatott. – Sajnálom, hogy eddig tartott, Laura, de ígérem, most már minden csak rólad és rólam fog szólni. Semmi másról.
Karjaiba simultam, majd széles mosollyal az arcomon ismét integettem a gyerekeknek. Aztán az apámra néztem, és leolvastam a szájáról a szavakat: “Sok boldogságot!” Bólintottam és dobtam neki egy csókot, majd integettem. Papa mindig jobban ismert engem, mint én magamat.
Három nap telt el a hajón, mire emberek közé mentünk. Ez alatt a kabinunkban fogyasztottuk el a vacsoránkat, szeretkeztünk egész nap, éjszaka pedig felmentünk a kihalt fedélzetre, kéz a kézben, félrehúzódva egy-egy sötét sarokba csókolózni.
Boldog voltam. Tényleg boldog. Régóta nem voltam már ilyen gondtalan.
Aztán a negyedik nap úgy döntöttünk, a hajó egyik éttermében vacsorázunk, aztán táncolunk egyet a fedélzeten. A fő étterem egyszerűen lélegzetelállító volt a kristály csilláraival. Olyan volt, mint a filmekben. Három másik párral együtt kaptunk egy asztalt.
Amikor oda értünk, az egyik férfi felállt és bemutatkozott Marknak.
– Helló! Örülök, hogy csatlakoznak hozzánk – nyújtotta a kezét Mark felé. Néhányan az asztalnál nevetésben törtek ki. – John Beckford vagyok, ők pedig azért nevetnek, mert féltékenyek. Ő itt a feleségem, Pam.
Mark megszorította a kezét.
– Örvendek.
A többiek is bemutatkoztak. Ott volt Mr. és Mrs. Albert Forrest, Mr. Gary Campbell és a lánya, Vicky, valamit Mr. és Mrs. Karl Von Seiben.
– Az elmúlt három napban üres volt a széketek és mi már kezdtünk találgatni. Ugye friss házasok vagytok? – kérdezte John.
Azt hiszem, elpirultam, mert Gary Campbell és a lánya nevetni kezdtek.
– Valahogy úgy. Második nászút – mondta Mark széles mosollyal az arcán. Aztán hozzám hajolt és gyengéden megcsókolt.
Az est hátralevő részében könnyeden csevegtünk és nevettünk, kivéve Karl és Charlotte Von Steibent, akik alig szólaltak meg. Az este vége felé a beszélgetés már kezdett kicsúszni az irányításunk alól. Amikor Karl hangosan kijelentette, hogy “Te ribanc!”, az már senkit nem ért váratlanul. Megragadta a felesége csuklóját és összeszorította a fogait.
– Olyan, mintha nem is ismernél.
A nő felállt és kiszabadította magát a szorításból.
– Épp eleget kaptál. Az én pénzemből élsz, te parazita! – üvöltötte.
– Megint jelenetet rendezel? Inkább ülj le, Charlotte!
– Baszd meg, Karl! Már nem érdekel. – Azzal elsétált.
– Kérlek, bocsássatok meg nekünk! – mondta Karl Von Steiben és a felesége után sietett.
Vacsora után a szokásos esti sétánkra indultunk a fedélzeten. Kéz a kézben sétáltunk, egy szót se szólva. Csak élveztük a tenger hangjait és egymás társaságát. Hirtelen egy tengerész tiszt lépett oda hozzánk.
– Mr. Cole! Sürgős hívása van Mr. Ernest Lupbelltől. Kérem, kövessen. Odavezetem.
– Kedvesem, bűn lenne elszalasztani ezt a szép estét. Kérlek, te maradj csak! Sierek vissza hozzád. Ismerem Ernie-t. Bizonyára semmi fontos – mondta, majd gyengéden szájon csókolt. – Sietek vissza.
Meleg éjszaka volt és hihetetlenül nedves. A levegő nehéz volt és sós illatú. Ahogy a hajó orra felé közeledtem, belefutottam Charlotte Von Steibenbe, ahogy a korlátnak támaszkodik és cigizik. Fehér selyemköntöst viselt, ami tökéletes alakjához simult a hold fényében.
Nem volt túl sok kedvem beszélgetni, de nem volt semmi módja, hogy elkerüljem. Amikor észrevett, ő szólalt meg először:
– Nem hallottam a neved a vacsoránál – pöckölte a hamut az óceánba. Ahogy beszélt, a füst az arcomba csapódott.
– Laura Cole vagyok.
– Hogy telik a nászutatok, Laura? – nézett mélyen a szemembe.
– Jól, köszönöm.
Volt benne valami, amitől hirtelen kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Folyamatosan engem nézett, de percekig nem mondott semmit. Aztán rám mosolygott, megfordult és elsétált.
– Furcsa emberek – morogtam magamban.
Charlotte Von Streiben a hallottak alapján nagyon jómódú volt. Az a típusú nő volt, amilyet mindenki szeretne. Hihetetlenül vonzó és látszott rajta, hogy elkényeztette az élet. Tökéletes színe volt, aranyszínű haja pedig szoborszépségű arcot keretezett. Őszintén, a leggyönyörűbb nő volt, akit valaha is láttam, olyan testtel, amilyenért bármelyik nő ölni is tudna.
Nehéz volt sajnálni ilyen adottságokkal, de mégis volt benne valami szomorú. Volt valami a szemeiben, amitől összeszorult a szívem. Olyan üresség, amit már az első pillanatban észrevettem, amikor bele néztem.
Csak álltam ott, bámulva az óceánt, egy örökké valóságnak tűnő ideig és erre a nőre gondoltam, amikor hirtelen egész testemet borzongás fogta el. Megfordultam és körbe néztem, arra számítva, megpillantok valakit, de nem volt ott senki. Egyedül voltam. Elkergettem az érzést és Mark keresésére indultam.
A kabinban találtam meg, miközben épp csomagolt.
– Mi történt? Miért pakolsz? – csodálkoztam.
– Gond van az új üzlettel. Haza kell mennem – mondta, de közben nem nézett rám. Én megsemmisülve álltam ott.
– Mark, ezt az időt együtt kellene töltenünk, tudod.
Egy pillanatra megállt és lassan felém fordult.
– Laura, ez az üzlet nagyon fontos mindkettőnknek. Csak két vagy három nap. – Megpróbált átölelni, de én elhúzódtam.
– Veled akarok lenni, Mark – szegtem le a fejem és zavartan a padlót bámultam. – Kell ez a kis idő. Maradj! Kérlek. – Felnéztem rá. Szükségem volt rá. Annyi mindent kellett volna elmondanom neki. Annyi mindent szerettem volna, ha tud.
Többre vágytam, mint amit az élet adott. Egy igazi házasságot akartam, intimitással és minden mással, amit a házas emberek csinálnak együtt. Szerettem volna annyit vele lenni, ami azóta nem adatott meg, hogy Josh fiunk megszületett. Igazi családot akartam, és a szívem mélyén tudtam, Mark is erre vágyik.
Ezt mind ki akartam mondani, de végül csendben maradtam. Neki ez nyilván nem volt olyan fontos. Én csak azt akartam, hogy ismét belém szeressen.
Szerettem volna, ha tudja mindezt, anélkül, hogy el kellene mondanom neki. Ezért voltam olyan sértett akkor. És nem tudta olyasmivel megindokolni a távozását, ami ezen változtatott volna.
– Laura, kérlek, próbáld megérteni! Ez az üzlet mindent megváltoztathat – sóhajtott. – Érted teszem.
Aztán kisétált a szobából, és a helikopter hamarosan felszállt vele.
A következő napot egyedül töltöttem a kabinban. Mark számtalanszor hívott, de én nem akartam felvenni a telefont. Dühös voltam, sértett és rémült. Most már tudom, mitől féltem igazán. Mindig is uraltam az életemet, most pedig a talaj megmozdult a lábam alatt és ez megrémített.
Aznap egyedül mentem vacsorázni. Persze mindenki azt kérdezte, hol van Mark, én pedig elmagyaráztam, hogy sürgős üzleti ügyben hívták haza, de hamarosan visszatér. Mindannyian elfogadták a kifogást, kivéve Charlotte Von Steibent. Láttam a szemeiben. Folytatódott a szokásos könnyed beszélgetés, amibe én is bekapcsolódtam. Észrevettem, hogy Charlotte engem bámul. Nem mondott semmit, de én értettem. Nem szólt senkihez végig a vacsora alatt. A nap végéhez közeledve úgy tettem, mintha nem lenne semmi, amivel ne tudnék megbirkózni. Fejfájásra hivatkoztam és távoztam, majd sétálni indultam a fedélzeten.

***

A következő két napot a kabinomban töltöttem. Az éjszakai sétákat leszámítva elszigeteltem magam a külvilágtól, a gondolataimba merülve, Minden északa a korlátnak támaszkodva álltam a kihalt fedélzeten, ahol csak én voltam, meg az óceán hangja. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az enyhe szellő simogasson. Ez megnyugtatott.
Egyik este léptek zaja törte meg a csendet. Arra fordultam és Charlotte Von Steibent láttam felém közeledni. Zavart a jelenléte, de inkább nem foglalkoztam vele, csak ismét kibámultam az óceán felé. Nem akartam senkivel se beszélni. A legkevésbé se vágytam udvarias csevegésre. Ő viszont megállt mellettem és ő is a korlátnak támaszkodott, miközben engem nézett.
– Most milyen a nászút, Laura? – kérdezte füstös hangon. Amikor nem válaszoltam, elfordult tőlem és most ő is a vízet bámulta. – Sajnálom – mondta. – A tapintot nem az erősségem.
Egy pillanatig csendben voltunk, aztán ismét megszólalt: – Kell egy ital. Csatlakozol?
– Nem. De köszönöm,
– Nos, a te dolgod – mondta, azzal elindult, de egyszer még visszafordult. – Úgy tűnik, van bennünk valami közös, Laura. – Úgy tűnt, arra vár, hogy mondjak valamit. Én csak zavartan néztem rá. – Mindketten egyedül vagyunk.
Túlságosan meglepett, amit mondott, hogy elmondjam, nem egészen ez a helyzet, Markkal túl leszünk ezen. Hiszen szerettük egymást, nemde? Volt két gyerekünk. De mire kinyögtem volna valamit, ő már elment, én pedig még jobban össze voltam zavarodva, mit az érkezése előtt. Tényleg szerettük egymást? Nem, a valódi kérdés, én tényleg szerettem őt? Pánik tört rám és berohantam a kabinomba. Azonnal fel kellett hívnom Markot. Ezt meg kellett beszélnünk. Ugyanolyan félelem tört rám, mint azon a napon, két hónapja. Beszélnem kellett Markkal. Már épp hazafelé tartott az irodájából. Egy óra múlva próbáltam otthon. Amikor felvette a telefont, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Óráknak tűnő ideig beszéltünk. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy el kellett jönnie. Ahogy előre sejtettük, valami olyanról volt szó, amit Ernie is meg tudott volna oldani. Mark megpróbált visszajönni, de következő keddig vagy szerdáig nem volt már lehetőség. Most szombat volt, úgyhogy megegyeztünk, hogy én megpróbálok vasárnap haza menni, amikor a hajó megáll az egyik kis szigeten. Már hiányoztam neki és a gyerekeknek. Megígérte, hogy ezt meg fogjuk beszélni. Megígérte, hogy minden rendben lesz és boldogok leszünk. Mark mellett mindig biztonságban éreztem magam. Ő olyasvalaki volt, akire mindig számíthattam. Amint letettem a telefont, már mentem is elintézni az utazásomat haza.
Tájékoztattak, hogy nincs reptér a szigeten, úgyhogy várnom kell másnapig. Még egy nap túl hosszú idő volt. Ki kellett találnom valamit. Ez egy örökkévalóságnak tűnt.
Valami mélyen belül nem hagyott nyugdni. Ezt meg kellett oldanunk Markkal. Amilyen hamar csak lehet. Valamit ki kellett találnom. Szerencsére a makacsságom kisegített. Ez vitt sikerre az üzletben is. Tökéletes társak voltunk. Egy tökéletes pár. Ugyanazt akartuk. A makacsságom nem ismert lehetetlent. Hittem, hogy csak akarnom kell, és mindig nyertem. Most is nyernem kell. A kudarc nem opció.

***

Amint kikötöttünk a szigeten, kutakodni kezdtem. Azt mondták, át kell hajóznom egy közeli szigetre, ahol van reptér. Azt is kiderítettem, hogy onnan van is megfelelő járat. Ha találnék valakit, aki átvisz hajóval...
A tengerjáró kapitánya adott egy nevet, aki vállal ilyen utakat. Igaz, a fickó teljesen be volt táblázva. De kellett lennie valami megoldásnak. A kapitány gondolkodott kicsit, majd azt mondta, ismer valakit, akinek van csónakja és megtenné. A neve Ralph Burton és a The Sailor’s Inn nevű bárban megtalálhatom.
Könnyen rá is találtam. Egy ápolatlan, borostás fickó volt. Nem volt túl bizalomgerjesztő, de volt csónakja, és most csak ez számított.
– Burton kapitány! Beszélhetnénk?
A férfi felém fordult.
– Ismerem magát? – mért végig. – Nem. Ha ismerném, biztos emlékeznék – fejezte be az italát. – Mit tehetek önért?
Elmondtam neki, hogy el kell jutnom a szomszéd szigetre, hogy elcsípjem a repülőt és Robles kapitány ajánlotta őt, hogy segíthet.
– Csak magát?
– Igen. Csak engem.
– Nem. Sajnálom – fordult vissza a pulthoz.
– Miért?
Ismét rám nézett.
– Nekem nem érné meg. Nem termelne elég profitot. De inna velem egyet?
Megráztam a fejem.
– Nem. De köszönöm.
Azzal ismét elfordult és rendelt még egyet.
– Mi a szokásos úti díja? – kérdeztem végül.
– Ötezer dollár. Készpénzben – felelte, miközben rám se nézett.
– Készpénzben? – hápogtam.
Már épp ott akartam hagyni, amikor egy hang ütötte meg a fülemet.
– Fizetek tízet, ha egy órán belül indulunk.
Ralph Burton szája leesett, ahogy meglepett arccal megfordult.
– Készpénzben – tette hozzá a nő. – Azt javaslom, készítse fel a hajóját! Időben akarunk indulni – tett le elé egy köteg bankjegyet, a férfi pedig szó nélkül elsietett.
Meglepetten néztem rá, ahogy a füle mögé tűrte aranyszínű haját.
– Így már jobb. Egy óra és már úton is leszünk – mondta nekem, majd kifelé indult.
– Charlotte! Miért?
Visszapillantott rám.
– Untam már azt az úszó palotát, amellett pedig, el kell intéznem egy válást.
Azzal távozott.
Az élet furcsa dolgokat produkál. De ismét csak nyertem, és már úton is voltam. Visszarohantam a hajóra, hogy összepakoljak, arra gondolva, hogy este már otthon is leszek.

Folytatása következik!
Folytatni szeretném a történetet
Folytatások
FIGYELEM! A történet két nő szerelméről szól, így a hetero elemek mellett megjelennek a leszbikus jelenetek is, sőt, sokszor jelentős túlsúlyba is kerülnek. Aki ezt nem tolerálja, ...
Hasonló írások
Hozzászólások
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak