Történetek

Akkor még nem tudták, hogy mi az expedíció valódi célja, a Thyon bolygóról is csak annyit tudtak, hogy a naprendszerük szélén helyezkedik el, és minden valószínűség szerint nincs rajta értelmes élet, mert semmilyen eddig leadott jelre nem kaptak választ; pedig próbáltak már az egészen primitív rádiójelektől kezdve a legújabb technológiás fotonjelekig mindent...

Éjszaka volt, s odakint szakadt a hó. Persze ez nem is volt csoda, hiszen már a harmadik napja beköszöntött a tél.
- Bármelyikünk lehet. – szólt Johnson, s a lámpával a többiek szemébe világított.
Ami fény volt a tábor körül, az erkélyen, a házban, most mind kialudt.
- Így nem bízhatunk egymásban, pedig most szükséges…

A városban éppen felvonulás volt, és ez kedvezett a férfinak, aki kirohant a felhőkarcolóból egyenesen be a tömeg kellős közepébe. Azt gondolta itt talán elbújhat, de a tudata legmélyén érezte, hogy ez olcsó vigasz, hiszen ha egyszer már megtalálták, akkor megint rábukkannak majd valahol...

A Vonat hazafelé vitt. Ott állt mellettem, lehúzott ablaknál, és az elsuhanó tájat figyelte. Éjszaka volt, én nem láttam semmit, valószínűleg ő sem, csak tette ott az agyát annak, aki arra jön. Rajtam akkor a fekete bőrdzsekim volt. Hazafelé tartottam a feleségemhez, de aztán kiderült, hogy vannak még véletlenek, és egy vonaton utazunk. Mindhárman. A Feleségemet meglátva, azt a gyönyörű asszonyt, félreálltam, nehogy észrevegyen. Vajon hol volt? Beszédbe elegyedett a sráccal...

Gyönyörű táj volt. Olyan táj, amelyet az ember ég nem tett tönkre. Az eddig látottakból úgy tűnt itt nincsenek is emberek, akik tönkretegyenek bármit is. Sok ismerős állatfajt fedeztek föl. Bölények, rigók, varjak, kakukkok, kígyók, farkasok, őzek, szarvasok. Sok olyan fajt, amely nálunk már kihalt. Mamutok, kardfogú tigrisek, óriásszarvasok, barlangi oroszlánok. És rengeteg olyat, amelyet még senki sem látott...

A mai nap valamivel szebb és naposabb volt. A kedvem is sokkal elviselhetőbb volt számomra. A tekintetek viszont - a legnagyobb bánatomra - nem változtak.
Megpillantottam a járdán egy apró kis homokszemet. Az emberek belerúgtak, megtaposták, észre sem vették. Én láttam, a fájdalmát átélem és nekem is ugyanúgy fájt, ahogy neki...

Egy rövid X-akták paródia. Az Ügy komoly, a szereplők komolytalanok. De vajon az igazság hova tűnt?

Arcomon most végiggördül egy magányos könnycsepp, melyet a kínoktól ordító lelkem szült meg, s ami most némán zuhan le remegő lábaim elé, majd a csendet megtörve, hideg talajhoz érve fagy és hal meg örökre, gyarapítva ezzel a magány végtelen óceánját, mely az örök időkre elnyelte fájdalomtól fuldokló lelkemet...

A Csapat tagjai látszólag megértették a közleményt, és bólogatva helyeselték, miközben fent már tárcsáztak is. A hatalmas körgyűrűn, a rajta szereplő számok pörögni kezdtek. Egyenként, lassan lefelé, majd megálltak, és jött a következő. Aztán hirtelen minden szám megállt, és hatalmas kék folyadék robbant ki a gyűrűből, de semmi sem lett nedves. Ők jól ismerték ezt, és lassacskán megindulva, sorra tűntek el benne...

A félig ledőlt és sok helyütt berozsdásodott épületek beterítik a szigetet. Pár évtizeddel vagy akár egy-két évszázaddal ezelőtt, ha valaki átnézett a folyó túlpartjára, a végtelen kontinensre, felhőkarcolókat látott. Hatalmas épületeket. De most csak a végtelen sivatag látszik és a horizonton tomboló hurrikánok. Igen ez maradt Manhattan-ből...