Merre jártál?

Láttam, amint kivágta az ajtót, és kirontott a magányos éjszakába. Rémült volt, és csak futott, hátra se nézett. Nem üldözte senki. Csak figyeltem a kuka mögül. Odefönn a házban égett a villany. A Feleségem fenn volt, az ablaknál mozgolódott, láttam az árnyékát. Rágyújtottam egy cigire, és félig elszívtam. Közben figyeltem. Aztán lassan befelé vettem az utam a házba. Az ajtó nyitva volt, én becsuktam magam után. Látszólag nyugodt voltam. Lassan felsétáltam a lépcsőn és megálltam az ajtóban. A Füstből már másodpercekkel jelenésem előtt tudhatta, hogy jövök. Meglepettnek tűnt, és ijedtnek.
- Merre jártál? - kérdezte, de nem feleltem, csak álltam, és néztem őt. A Tekintetemről mindent leolvashatott.
- Mi a baj? - kérdezett ismét. Dühös voltam. Mélyen beleszívtam a cigarettába, majd elnyomtam az ajtón, és közelebb léptem hozzá. Ő fölállt, de csak pár pillanat múlva kezdett hátrálni. A Nevemet mondta. A Nevemet.

A Srácot kb. másfél hete láttam először egy vonaton. A Vonat hazafelé vitt. Ott állt mellettem, lehúzott ablaknál, és az elsuhanó tájat figyelte. Éjszaka volt, én nem láttam semmit, valószínűleg ő sem, csak tette ott az agyát annak, aki arra jön. Rajtam akkor a fekete bőrdzsekim volt. Hazafelé tartottam a feleségemhez, de aztán kiderült, hogy vannak még véletlenek, és egy vonaton utazunk. Mindhárman. A Feleségemet meglátva, azt a gyönyörű asszonyt, félreálltam, nehogy észrevegyen. Vajon hol volt? Beszédbe elegyedett a sráccal. Jót mulattak, és perceken belül átmentek az étkezőkocsiba, ott folytatták a csevegést. Nem tudtam mihez kezdjek, teljesen ki voltam akadva. Levegőre volt szükségem, de attól féltem, ha az ablaknál állok, még kiugrom. Bezárkóztam a vécébe. Mikor megérkeztem, követtem őket hazáig. Az én otthonomig. Nehéz volt megállapítani, de azt hiszem: akkor először találkozhattak. Végig néztem, ahogy felmennek az emeletre, és a fények, mik alig pár perce gyúlhattak, lassan kialszanak. A Feleségemmel semmi hasonlóról nem beszéltünk másnap, mikor "hazajöttem a munkából". Azaz: amikor szóba hoztam a dolgot, azt mondta, hogy el se ment itthonról. Hazug ribanc.

Még több mint egy hétig néztem végig, ahogy majdnem minden nap eljátszotta ezt. Találkozott azzal a sráccal, és az én házamban, az én ágyamon keféltek. Legjobban nem az zavart, hogy megcsalt, hanem hogy ennyire közömbös velem, és ilyen szinten hülyének néz. Majd végül megeresztettem egy telefont haza. Annyit mondtam: - Tudom. - ez elég is volt, azt hiszem, mert a srác egyből elpucolt. Majd végül megint jött az a vakító, sárgás fény. Ami gyerekkoromban is. Épp, mint amikor a szobámban ültem, néztem a kutyát, ahogy pihen a földön, és mindenki más aludt már a lakásban. Aztán az ablakon át vakító sárgás fény öntötte el a szobát. Pár másodpercig tartott, mire megfordultam, már el is tűnt. De semmi zaj nem volt, csak az a fény, és mindezt egy normális tavaszi délutánon.

Most sötét van. Már egy ideje éjszaka. Én is vonatozni kezdtem. Hagytam, hogy a sors vigyen utamon, soha sem maradtam sokat egy helyen. Csak mentem, és utaztam tovább és tovább. Nem tudom miért, talán menekültem valami elől, amit nem tudok szavakba önteni. Eggyé váltam az utazással, és azzal a ritmikus kattogással, amit a vonat menet közben hallat. Ta-ta...ta-ta. Ta-ta...ta-ta. Minden éjjel. Aztán, három-négy hét elteltével, amikor hazaértem a városba, mert egy vonat épp oda vitt, elkaptak. Zsaruk voltak. Betuszkoltak a kocsijukba, és elvittek. Elvittek. Engem. Hiszen én nem is csináltam soha semmit. És most is csak vonatoztam.
Mivel vádolnak?