A dimenziók vándorai - A kalandok kezdete

A reggel békésen köszöntött be. Az tenger partvidékén lévő számtalan öböl egyikénél álló Willkinson állatkertben megindultak a reggeli munkálatok. Amikor az osztrák milliomos Carl Willkinson elhagyta hazáját hatalmas pénzeken megvásárolta a majdnem száz négyzetkilométeres területet a helyi kormánytól. Így ez a hatalmas föld darab, amely területével egy kisebb országnak is elmenne, Willkinson tulajdona lett. Bár gyakorlatilag független állam elvben Ausztriához tartozik. A középkorú férfi hamarosan súlyosan megbetegedett, így állatkertjét utód híján öccsére Adrianra kellett hagynia. A fiatal és tehetséges férfi hamarosan felvirágoztatta a helyet. Az egyre gyarapodó családi vagyonból egy földi paradicsomot hozott létre itt az Adria északi partján. Több száz vagy akár több ezer faj él ezen a birtokon „luxus körülmények” között. Adrian rengeteg egzotikus állattal gyarapította az állatkertet. Az őserdei tapíroktól, selyemmajmoktól, hangyászoktól és okapiktól a sarkvidéki jegesmedvéig, sarki rókáig, leopárdfókáig és császárpingvinig. A mélytengeri halaktól a felhők közti hegycsúcsok állatáig. Az intézmény hamarosan elnyerte a világ első számú állatkertje címet. Ám Adriannak ez sem volt elég, és most minden lehetőséget megragad, hogy új állatokat szerezzen be. Ám nem hanyagolja el régi állatait sem. Aki bejut ide az állatok fellegvárába, hamarosan el is felejti, hogy egy állatkertben van. Olyan mintha egy gyors földkörüli út lenne.

Adrian az állatkert szívében egy hatalmas röpde mellett ült. A rácsok mögött milliónyi színes zöld, sárga és kék színekben játszó arasznyi madár röpködött és csicsergett. Hullámos papagájok. Rengetegen voltak húszan vagy akár harmincan is. Boldogan ugráltak az ágakon és vidáman csiviteltek. Tollaik csillogtak a tisztaságtól. Szemükben fénylett az egészség. Adrian elmosolyodott az állatokat látva. Mindig is az volt a célja, hogy minél több állatot hozzon ide és tegyen boldoggá.
Fejét ekkor a kalitka sarka felé fordította. A sarokban egy hatalmas láda volt felerősítve a rácsra, úgy egy méteres magasságban. A ládából halk és éles csivitelés hallatszott. Majd hirtelen egy fehér folt suhant el az ajtó előtt. Nem telt bele fél perc és egy parányi torzonborz fejecske bukkant elő a sötétből. A halványzöld tollak szerteszét álltak a csöppnyi kis állat fején, és ahogy a pár napos kismadár csámpásan előtotyogott a ládában uralkodó félhomályból emberi szem először láthatta meg a pár centis tollcsomót. A kis madár csipogni kezdett és kis szárnyit széttárta. Mögötte még három fejecske tűnt elő a láda ajtajában. Végül mind a négy apró csemete kijött és csipogva hívta az anyját.

Adrian elmosolyodott. Mennyei érzés volt látni a költőládából előbújó apróságokat. Olyan érzés ez mintha Isten éppen rád tekintene, de csak egy pillanatra. Ezek voltak az év első fiókái. Ők keltek ki először és most is ők voltak az elsők, akik kimerészkedtek a ládából. A röpde rácsán még egy jó pár láda el volt helyezve, amelyek szintén tele voltak apró fiókákkal. Sőt talán ebben is lapultak még egy páran. A szülők rögtön odarepültek az apróságokhoz és csőrükkel lesimították szétálló tollaikat. Megetették őket, majd visszatértek társaikhoz az ágakra. A picik próbálkoztak felszállni, de ők még ehhez túl fiatalok voltak.
Hírtelen egy mély hang zökkentette ki a férfit a gondolkodásból.
- Mr. Willkinson! - hallatszott az egyenletes mély hang.
Adrian odanézett és az egyik androidját pillantotta meg. Ez a kert túl nagy volt ahhoz hogy csak embereket dolgoztasson benne. Alig egy év alatt elfogyna az összes pénze. Ezért androidokat gyártott, amelyek tökéletesen gondozták az állatokat és tized annyit sem kellett rájuk költeni, mint egy ugyanígy dolgozó emberre. És volt még egy nagy előnyük. Ha baleset történt, akkor a férfi csupán egy androidot vesztett. A gépet percek alatt lehetett pótolni, míg ha egy ember hal meg, sokkal nehezebb új hasonlóan jó munkaerőt szerezni,
és a halott családja még be is perelheti.
- Igen... XQ-6? - tekintett a droid vállára, ahol a gyártásszáma volt feltűntetve.

Nem adott nevet ezeknek a droidoknak. Végülis minek? Több ezren vagy akár több tízezren is lehettek a birtokon. Mindnek csak nem lehet külön nevet adni.
- Késszen áll minden az utazásra uram. - mondta XQ-6 változatlan hangon. - A professzor már várja.
- Köszönöm XQ-6. - válaszolta közömbösen Adrian és felállt. - Mehetsz a dolgodra.
- Igen uram. - válaszolta a droid és olyan mozdulatot tett mintha meghajolna. Azzal elgurult.
Adrian felült a légmotorjára és elindult. Keresztül száguldott a birtokon egyesen egy a tengerparton álló épületkomplexumhoz. A gyönyörű épület előtt egy férfi várta. Nem lehetett nála sokkal idősebb. Barna haja és fiatalos arca nem árult el túl sokat a koráról de negyven évnél nem lehetett idősebb.
- Nos Krouger! Minden késszen áll a nagy útra? - kérdezte miközben leszállt a motorról.
- Minden készen áll Adrian. - felelte a férfi barátságos hangon. - A modulok bemelegedtek, az elektropajzs stabil és a generátorral is minden rendben.
- Akkor indulhatunk. - mondta Adrian és a parti sziklákon álló gépek felé indult.

Az épületből ekkor még egy férfi és két fiatal lány lépett ki. A férfi egy magas fekete hajú ember volt. Úgy nézett ki, mint egy katona. Nem volt túl feltűnő jelenség. A két lány annál inkább. Két gyönyörű huszonéves lány gyönyörű arccal és kívánatos testtel. Kim hosszú fekete haja hullámosan omlott a vállára. Szürkéskék szemi csillogtak a napfényben. Fekete bőrkabátot viselt, ám alatta csak egy fehér bikini volt rajta. A másik lány Natalie vállig érő egyenes barna haja hátul fel volt fogva. Barna szemeit a gépek felé fordította és lassan kilépett az épületből. Egy fekete kabátot viselt alatta pedig szintén fekete testhez simuló bőr ruhát. Lábai teljesen meztelenek voltak. Csupán egy bakancsot viselt rajtuk, ahogy Kim is. Teljesen úgy nézett ki, mint Natalie Portman. Ahogy a másik lány is teljesen olyan volt, mint Kim Smith.
Aki nem tudja az előzményeket azt mondaná, hogy ők azok. a két híres amerikai lány. Ám ők már rég megöregedtek. Talán már el is hagyták a földi életet. Natalie Portman a Star Wars-sal kezdte karrierjét majdnem harminc éve. Azóta már megöregedett és már senki sem tudja hogy él-e még vagy meghalt. Kim Smith szintén az ezredforduló gyönyörű modellje. Ám ő még idősebb volt Natalie Portmannál és modellként ilyen idősen senki nem alkalmazza. Őt még jobban elfelejtették. Mégis hogy lehet, hogy ez a két lány mégis teljesen olyan, mint ők. Az arcuk, a testük, a szemük, a hangjuk, a mozgásuk minden. Erre a válasz egy szó: klónozás. A klónozást a XXI. században olyan tökélyre fejlesztették, hogy tökéletes hasonmást lehetett teremteni. A „DNS bank”-ból pedig a világon bárkinek a DNS-éhez hozzá lehetett férni, aki nem hunyt el az ezredforduló előtt. Így Willkinson nyugodtan klónozhatta Natalie Portmant és Kim Smithet akik azonos keresztnévvel huszonévesen éltek itt a „jövőben”.
- A csapatokat nem visszük Chris? - kérdezte Natalie a professzortól.
- Fölösleges. - szólt hátra Adrian. - Nem lesz szükség rájuk.

Beszálltak a repülőgépre emlékeztető légi járművekbe és beindították a motort. A gépek lassan fölemelkedtek és felizzott a faron elhelyezett négy hajtómű. A épülők hatalmas sebességgel indultak el.
- Pajzsot beindítani! - mondta Chris Krouger és benyomott egy gombot a kormányon.
Az összes gép körül sárgás burok jelent meg.
- Generátorokat beindítani! - mondta a férfi és egy másik gombot nyomott meg.
Erre előttük mintha széthasadt volna az ég. Egy repedés tűnt fel előttük és mintha az égbolt nyílna ketté a két szél széthúzódott. A kapun túl fénylő örvény tűnt föl és a gépek több száz km/h-val száguldottak felé.
- Biztos hogy sikerülni fog? - kérdezte Kim.
- Igen. - felelte a professzor és ekkor az öt gép beszáguldott a kapun amely összezáródott mögöttük.

A gépek gyorsan száguldottak az alagútban és lassan elérték az alagút másik végét. Az öt gép pillanatok alatt elhagyta az alagutat, amely bezárult mögöttük. A pajzsokat deaktiválták és lassítani kezdtek. Gyönyörű táj tárult eléjük az üvegen keresztül. Mezők, rétek, hegyek és völgyek. Folyók, tavak és erdők. Olyan volt a táj, mint az Egyesült Államok belső területei, a Sziklás-hegység keleti széle a XVIII-XIX. században. Ám füst nem emelkedett sehol. Nem láttak emberre utaló nyomokat.
- A levegő belélegzésre alkalmas. - mondta Krouger. - A hőmérséklet optimális 23-25°C.
A mezőkön állatok legeltek és a tavakból és folyókból itták a vizet. Ám amikor az öt gép leszállt riadtan rohantak el. Az öt vándor kiszállt a gépekből és ők lettek az elsők akik egy másik dimenzió földjére vetik a lábukat. Ahogy kiszálltak körbenéztek. Gyönyörű táj volt. Olyan táj, amelyet az ember ég nem tett tönkre. Az eddig látottakból úgy tűnt itt nincsenek is emberek, akik tönkretegyenek bármit is. Sok ismerős állatfajt fedeztek föl. Bölények, rigók, varjak, kakukkok, kígyók, farkasok, őzek, szarvasok. Sok olyan fajt, amely nálunk már kihalt. Mamutok, kardfogú tigrisek, óriásszarvasok, barlangi oroszlánok. És rengeteg olyat, amelyet még senki sem látott. Voltak itt különös mérsékelt övi kontinentális és tajga éghajlaton élő majmok, szárnyakon repülő halak, amelyek már teljesen elhagyták a vizet és még sok más furcsaság. Amikor már az állatok megnyugodtak az ismeretlen tárgyak által keltett zaj okozta ijedség után, lassan közeledtek az öt idegen lény felé. Odajöttek hozzájuk, szaglászták őket. Látszólag még sosem láttak embert. Ez is azt bizonyítja, hogy ebben a dimenzióban nem élnek emberek vagy legalábbis ezen a földdarabon még nem jártak sosem. Az állatok bár óvatosak voltak, engedték magukat megsimogatni és tanulmányozni. Ez tényleg egy igazi földi paradicsom volt. Észre sem vették, hogy időközben beesteledett. Tüzet raktak, majd tábort vertek és lefeküdtek. Csapdákat állítottak föl a tábor közelében, hogy ne üres kézzel térjenek haza.

Az éjszaka hamar elmúlt. A reggel csodás volt, ahogy a nap lassan felkel a horizonton. Teljesen megbabonázta őket. Miután megreggeliztek elmentek megnézni mi került a csapdákba. Először egy rókát találtak, majd egy majmot. Már-már úgy tűnt, hogy semmi különösebb állattal nem lesznek gazdagabbak, amikor az ötödik ketrecben egy olyan lényt találtak, amelyet még nem látott a mi világunk. Olyan volt mint egy madár. Kék tollruhát viselt és papagájszerű csőre volt. Lábai tökéletesen olyanok voltak, mint a madarak lábai. Nagyjából húsz centi hosszú volt tehát még méretre is elment volna madárnak. Ám másban már nem igen hasonlított. Szárnyai helyén lábszerű végtagok voltak. Csőrüket tapogatószőrök vették körül. Amikor körbejárták a földbe ásott ketrecet észrevették, hogy alagutakat ásott a talajba, mint a vakond. Ezért vakondfürjnek vagy tudományosan spix-nek nevezték el.

Szóval már bemutathatnak egy új fajt és most már van valami, amiért megérte ennyi ideig dolgozni a dimenziók közti utazáson.
Lassan összepakoltak és beszálltak a gépekbe. Az öt repülő ismét az égbe emelkedett és száguldani kezdett. Aktiválták a pajzsot és ismét megnyitották az átjárót. Az öt gép eltűnt a kapuban, amely bezárult mögöttük és a világ ismét ember nélkül maradt, de egy-két állattal is szegényebb lett.