A Valóság

Fekszem. Pihenek. A szobámban vagyok, az ágyamon heverészve bámulom a plafont. Körbenézek a szobámban, szemügyre veszek minden apró dolgot, úgy tűnik, most mindenre megvan az időm, hisz az unalom nyugodt tengerén eveznek sokszínű gondolataim, s dolgom sem akad ennél előre valóbb.

Megpillantom a TV-met, s keresem is azonnal szemeimmel a kapcsolóját, hátha itt van a közelemben. Ha a lustaság nem hatalmasodna el rajtam annyira, talán még fel is kelnék érte, de így mindössze egy gyenge karcsapásban ki is merülnek a készleteim, már ami az erőt illeti. Na jó, egye fene, felkelek érte, legalább meglesz a napi mozgás, már ha ezt nevezhetjük annak! Mászok is ki az ágyamból, és már nyújtanám a kezem a távirányítóért, amikor észreveszem, hogy a TV már be van kapcsolva. Furcsa, pedig az előbb még nem volt, tudom, hiszen a saját szememmel láttam az üres és néma képernyőt! Érdekes és egyben kicsit ijesztő, de hát végül is nagyon meleg van, lehetséges is talán, hogy figyelmem egy csöppet alábbhagyott, ez érthető is ilyen fülledt időben.

Ezt a bágyadt hangulatot elkerülendő, gondoltam nem fekszem vissza az ágyamba, talán inkább a hintaszékembe lustálkodok tovább, ott legalább biztos, hogy nem fogok megszunnyadni, meg talán jobban is tudok majd figyelni a műsorra. Nem valami érdekes, amit éppen adnak és elég meleg is van. Hát mit mondjak, volt már ennél jobb nyaram is! Nem is beszélve arról, amit a legjobban utálok a nyárban: a szúnyogok. Egy közülük már ki is szúrt magának, meg is csípte a lábam, én pedig automatikusan nyúlok is le, hogy megvakarjam a vérszívó által okozott csípést. Érzem, valami megint nem stimmel, ugyanis nincs hova lehajolni, mivel a földön ülök, nem pedig a hintaszékben. Különös, hiszen az előbb emlékszem, hogy beleültem, tudom, mert éreztem az egész testemmel azt a billenést, amikor az ember belehuppan egy hintaszékbe, és nem pedig a földre! Nem tudom, mi történik körülöttem, talán lehetséges, hogy a nagy melegtől, vagy csak mert nem rég keltem fel. Nem tudom…

Azt hiszem, kimegyek reggelizni végre, talán azért hallucináltam, mert éhes voltam már egy kicsit, valami finomság biztos helyre teszi majd a gondolataimat, no meg elsősorban üres gyomromat. Kilépek az ajtón, és már érzem is a finom illatot, melyet semmivel sem lehet összekeverni; a frissen sütött palacsinta mámorító illatánál nincs jobb, főleg, ha nem nekem kell megszenvednem az elkészítésével.

Belépek a konyhába, sehol senki. Biztos kimentek a piacra a többiek, vagy hasonló. De nem is ez most a fontos, inkább meglesem reggelimet, már látom is a gáztűzhelyen hagyott, mit sem sejtő áldozataimat egy tepsibe kuporodva. Nyúlok is érte, hogy levegyem. Megfogom, de már abban a pillanatban érzem is az égető fájdalmat, mintha a pokol tűzébe tartanám a kezem, s kivenni onnan egy örökkévalóságnak tűnik! Szinte azonnal ki is ejtettem kezemből, s várom a nagy csörömpölést, ami jelzi: a tepsi földet ért. De nem hallok semmit, semmi üvegcsörömpölést vagy hasonlót, hiszen… nem is az volt! Ez bizony egy fém edény volt, és benne… virslik. Nem, ez nem lehet, hiszen éreztem az illatát a palacsintának, tudom, hiszen már annyiszor a hatalmába kerített ez az isteni illat, hogy ilyen téren már csalhatatlan a szaglásom. Be is láttam, itt valami probléma van, mert hogy a virsli nem hasonlít a palacsintára egy cseppet sem, az már biztos!

Na mindegy, örülök, hogy nem lett nagyobb baj, most inkább a kezemmel kellene törődni, amit minden bizonnyal úgy megégettem, hogy most biztos nagyon meg fog látszani a helye, még ha nem is tartott az egész tovább 1-2 másodpercnél. Lássuk hát, mekkora a gond, kell-e telefonálni (már ha még tudok egyáltalán) anyumnak, hogy a kicsi fia leforrázta magát, és most harmadfokú égési sérülésekkel várja az anyai áldást.

Ezt viszont már végképp nem értem! A kezemen semmi sem látszik, pedig az előbb érezhetően megégette az ujjamat a palacsintának hitt virsli! Tudom, mert éreztem a forró edényt, mintha a pokol ezer lángja nyalogatta volna hosszú másodperceken át a kezemet.

Ez tiszta téboly, én már semmit sem értek. Lehet, hogy becsavarodtam picit ebbe a nagy melegbe?

Nem tudom, de végre ismerős hangokat hallok, ami megnyugtatóan hat rám, ezután a még éppen elkezdődött nap „után”. Nyílik a bejárati ajtó és már hallom is anyum hangját, amint szól nekem:

- Szia Dávid, megjöttünk!

Sóhajtok egy nagyot, s magamban megkönnyebbülten mondom is: Végre, most már minden renden lesz! Megyek is az ajtóhoz, hogy fogadjam őket és, hogy elmeséljem ezeket a hihetetlennek tűnő élményeimet, amik röpke fél óra alatt játszódtak le előttem, vagyis inkább velem.

De ez már nem is lehet igaz! Egyszerűen ilyen nincs!

- Hol vagytok?? - szinte már kiáltom.

Sehol senki. Pedig hallottam, hogy megjöttek, tudom, hiszen anya még szólt is, hogy itthon vannak, no meg az a híres nyikorgó ajtó is jelzett az érkezők jóvoltából. Jobban körülnézek, talán már a nappaliban vannak, csak nem vettem észre. De nem, tényleg nincsenek itthon, rajtam pedig egyre jobban kezd eluralkodni a félelem!

Mi ez, valami rossz álom? Akármi is legyen, sürgősen fel akarok ébredni, hiszen egyetlen érzésemben még biztos vagyok: rossz itt!

Visszamegyek gyorsan a szobámba, feldúltan és megrémülve kapkodom kőtömbbé nehezedett lábaimat, mögöttem pedig érzem a félelem fagyos leheletét, ami egyre közelebb ér hozzám és megpróbál bekebelezni. Nem ülök le sehova sem, inkább állva maradok, de már azon kezdek tűnődni: vajon most tényleg állok-e?

Félelmetes ez az érzés, ez a bizonytalanság és tudatlanság. Körülnézek újra a szobámban, bár most már egyáltalán nem vagyok lusta vagy figyelmetlen, nagyon is ébren vagyok! Vagy lehet, hogy mégsem?

Nem tudom már, hogy miben higgyek, vagy hogy mit tudok biztosan. Semmiben sem vagyok biztos a történtek után, feldúlt vagyok és nagyon magányos. Próbálok józanésszel gondolkodni, habár jelenlegi állapotomban ez igen nehéz lenne.

Mi ez a hely? Hol vagyok egyáltalán? Honnan tudhatom, hogy amit látok, az tényleg ott van-e, amit hallok, azt tényleg hallom-e, amit érzek, az tényleg létezik-e? Ha a tapasztalatszerzéshez szükséges érzékeim mindegyike megcsal, hogyan lehetek biztos a körülöttem zajló dolgokban?

Nem vagyok biztos semmiben, nem hiszek el semmit, és mégis elfogadom, amit látni vélek, holott már azt sem tudom biztosan, hogy az valójában létezik-e. Sok érzés kerülget most sötét árnyakként, látni vélem őket, s felismerem valamennyit: Fájdalom, magány, bizonytalanság, szomorúság, hitetlenség és félelem.

Nem értek most már semmit, torkomból elkeseredett kiáltás hallatszik, s csak ordítok behunyt szemekkel. Nem akarok látni semmit abból, ami nincs is, nem vagyok kíváncsi a hazugságra, igazságot akarok látni, akármi is legyen az! S csak kiáltok, hangomban a már érezhető fojtogatással:

- ANYA, SEGÍTS! Hol vagyok? Mi ez a hely? Miért nem tudok felébredni? Az igazat akarom! SEGÍTSÉG, valaki segítsen!

Nem jön válasz. Kinyitom a szemem, a szívem hatalmasat dobban. Nem a szobámban vagyok, de még csak nem is otthon. Nem látok tisztán, a szememet mintha ezer tű szurkálná, égető fájdalom teszi még nehezebbé, hogy körültekintsek. A sötét égbolton gyilkos villámok cikáznak, a föld, amin állok koromfekete és pokolian hideg. Érzem, a torkomban dobog a szívem, nem jön ki hang a torkomon, az ijesztő árnyak érzései most teljesen eluralkodnak rajtam. Arcomon most végiggördül egy magányos könnycsepp, melyet a kínoktól ordító lelkem szült meg, s ami most némán zuhan le remegő lábaim elé, majd a csendet megtörve, hideg talajhoz érve fagy és hal meg örökre, gyarapítva ezzel a magány végtelen óceánját, mely az örök időkre elnyelte fájdalomtól fuldokló lelkemet. Lábaim elgyengülnek, erőtlenül összerogyok, s térdre ereszkedve nézek körül könnyekkel teli szemeimmel.

Újra erőt veszek magamon, s kiáltok megint remegő hangon:

- VALAKI!

Hangom erőtlen visszhangját hallva még jobban elgyengülök, reszketek és félek, választ tudom, már nem kapok soha. Eluralkodik rajtam a magány és az üresség, s szinte teljesen kitöltik halott lelkem helyét, mely most már a sötétség végtelen óceánjának háborítatlan mélységében nyugszik az örökkévalóságig.

Ez tehát a valóság? Ez lenne az igazság? Üveges tekintetemben tükröződik a gyilkos érzések mindegyike, amely mérhetetlenül nehéz kínok képében lepi el teljes valómat. A keserűség teljesen elemésztette gondolataimat, a fájdalom, amit látok csontig hatol, erőm pedig már nincs, hogy mindezt feldolgozzam. Testem, - mint egy darab kő – zuhan a fagyos földre, s élettelenül terül el, felettem a pokol fekete porfelhői csapnak össze, s árva könnyeim az arcomra fagyva térnek örök nyugalomra.

Írta: Tóth Dávid