Hiába bújsz el...

A városban éppen felvonulás volt, és ez kedvezett a férfinak, aki kirohant a felhőkarcolóból egyenesen be a tömeg kellős közepébe. Azt gondolta itt talán elbújhat, de a tudata legmélyén érezte, hogy ez olcsó vigasz, hiszen ha egyszer már megtalálták, akkor megint rábukkannak majd valahol.
Gondolatai az elmúlt napok eseményei körül keringtek, de nem jött rá mi is történt vele. Életében ez egy fordulópont volt, ezt ő is nagyon jól tudta, de nem akarta, hogy a nyugalmas hétköznapokat valami ismeretlen váltsa fel.
Hirtelen tört rá a fáradtság és egy pillanatra elfeledte hol van. Szeretett volna egy ágyat egy olyan helyen, ahol béke és nyugalom van, ahol nem kell tartania senkitől.
Aztán eszébe jutott, hogy most nem állhat meg hiszen itt vannak a nyomában és bármikor elfoghatják. Kirohant a tömegből, és egy kisebb téren átszáguldva befordult egy sikátorba. Bár a fáradtság kínozta és lábait alig bírta emelni, nem állt meg, csak lassított, de még ezt a tempót is hihetetlen nehézség volt tartani. Minden lépésnél azt hitte, hogy itt a vége, a lábai nem engedelmeskednek és ő hasra esik és utolérik és utána... Nem is mert belegondolni mi történne akkor ha újból az ügynökök markába kerülne.

A sikátor végén balra fordult és meglátta az amit keresett, egy háromemeletes, évekkel ezelőtt leégett szálloda maradványait. Maga az épület első ránézésre ijesztő volt, de őt barátként fogadta, ha valami bántotta vagy csak egyedül akart lenni mindig ide jött, itt egyedül lehetett a gondolataival. Még gyerekkorában bukkant rá egy alakalommal amikor a barátjához ment iskola után, s mintha ez az emlék nem is néhány éve hanem évszázadokkal azelőtt lett volna. Akkor iskolás korában nem is gondolta volna, hogy olyan dolgokba fog keveredni ahol még akár a fogát is otthagyhatja. Mindig is remélte hogy egy íróasztal mögött fog megöregedni..., de nem így lett.
Beviharzott a szálloda egykori ajtaján, fel a lépcsőn, balra a folyosón és annak a végében egy eldugott kis szobába. Sötét volt, csak az ajtón szűrődött be egy kis fény, ő leült az ajtó melletti sarokba, és újból elmerült gondolataiban. Aztán - mintha villám csapott volna belé - érezte milyen fáradt, éhes és, hogy mennyire szúrja valami az oldalát. Lenézett, oldalából vér csöpögött. Nem emlékezett rá, hogy hogyan vagy hogy mikor sérült meg, azt viszont érezte, hogy valami motoszkál benne. Erőt vett magán és belenyúlt a sebbe, nehezen, de sikerült visszatartania a hányingerét. Érezte, hogy nem kell sok hozzá és elájul. Keze, mellyel a sebben turkált, valami fémeset tapintott, megfogta és kihúzta. Egy jeladó volt melynek segítségével az ügynökök úgy rátalálhattak mint vadászeb a kábítószerre, ez azért tudta mert történetesen informatikus volt egy jól menő cégnél, amely ilyen és ehhez hasonló szerkezetekkel foglalkozott.

Megfordult vele a világ. Ha ilyen eszközeik vannak az ügynököknek akkor nem csoda, hogy rátaláltak. Ledobta a földre a jeladót, és amennyire az erejéből tellett rátaposott. A szerkezet darabokra törött, de ő mégsem nyugodott meg. Leült a sarokba.
Lépteket hallott a szálloda előcsarnoka felől és majdnem meghalt ijedtében: hát megint itt vannak! Bár már máskor is érezte, de nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy látása és hallása mintha kiélesedett volna. Csodálkozott, de most nem volt idő töprengeni.
Szétnézett a szobában. A féltéglát amely a keze ügyébe akadt megmarkolta, magához húzta, és halálos csendben várakozott. Az elkövetkezendő perc egy örökkévalóságnak tűnt. Hallotta amint az ügynökök elindultak átkutatni a szállodát. Ő feltérdelt és olyan pozíciót vett fel mint a macska mielőtt lecsap áldozatára. Csak abban bízhatott, hogy ha az ügynök belép, akkor nem veszi észre még azelőtt mielőtt cselekedhetne, aztán már úgy is mindegy. Verejték csurgott végig az arcán és rácsöppent a kézfejére. Torkát gyötörte a szárazság, képtelen volt nyelni....

Ekkor lépett be az ügynök. Ő észbekapott és mint a villám, csapott le. Ellenfele moccanni sem tudott, olyan gyorsan történtek az események. A keze mely a téglát szorongatta az ügynök arcába csapódott felszakítva a bőrt, összezúzva a csontokat. Érezte amint a test elernyed és összecsuklik, mint egy zsák. Az ügynök többet nem mozdult, de ő odatérdelt mellé és addig ütötte, amíg csak egy véres golyó maradt a fejből.
Ölt, életében először, de nem bánta, hogy megtette, jóleső érzés volt mások fölött állni, ha csak egy pillanatra is. Érezte, hogy élet és halál ura. Aztán megint észhez tért, elvette az ügynök pisztolyát, és néhány tárat. Ha nem is sokat de értett valamit a fegyverekhez. Visszagondolt arra a percre amikor katona volt, és mintha az a perc is réges régen lett volna, nem csak néhány éve.
Kilopódzott a szobából és mint egy kísértet végigment a folyosón. Kipillantott a sarok mögül. A másik két ügynök ott állt a hallban, és várt a társukra. Háttal álltak neki, ezért vette a bátorságot és átlopakodott a másik folyosóra. Leült a sarokba, és várt. A pisztollyal célbavette az egyiket, de még nem lőtt, várta, hogy az szembeforduljon vele, s mindezt csak merő bosszúvágyból és gúnyból. Hogy mertek így játszani vele? Magában eldöntötte, hogy most megfizetnek mindenért, és ebből a szállodából vagy az ügynökök nem lépnek ki többé vagy ő. Ezzel gondolatban felvette a kesztyűt amit odadobtak elé. A gondolatokat pedig tetteknek kell követniük., csak így lehet továbbmenni.

Ekkor az ügynök megfordult és amint megpillantotta az alakot amint ott guggolt a folyosó oldalában a korlát mellett, abban a pillanatban megértette, hogy nincs esélye.
Ő, mintha nem is tudatosan, hanem csak ösztönösen cselekedett volna, meghúzta a ravaszt, és abban a pillanatban gondolatai belevesztek az események forgatagába. Ráébredt, hogy az a sorsa, hogy az olyanokat mint az a kettő aki ott állt előtte, eltörölje a föld színéről. Teste fölött elvesztette az uralmat, nem ő irányította a mozdulatait, olyan volt mintha egy báb volna... Egy veszélyes, mindenre elszánt báb.
A lövést nem is hallotta csak arra eszmélt föl, hogy az ügynök teste élettelenül zuhant a padlóra. Társa pedig egy pillanat alatt rájött, hogy egyedül van. Beiramodott egy mellékfolyosóra, elővette a pisztolyát és keresni kezdte társai gyilkosát.

Ő pedig, mintha tényleg csak egy báb lett volna, olyat tett amint nem követ el olyan ember, aki reálisan gondolkodik. Kinézett a sarok mögül egyrészt azért, hogy lássa az utolsó ügynököt, másrészt azért, hogy megmutassa, itt és most, a játékot véres, kegyetlen háború váltja fel.
Az ügynök észrevette. Ő erre számított. Ellenfele nem kímélte a ravaszt, csak lőtt és töltött és lőtt és töltött. Ezt persze ő sem nézhette tétlenül, így hát visszalőtt. A szálloda megélénkült, a falakról potyogott a vakolat, korlátba hosszú csíkokat vágtak a töltények. Egyikőjük sem találta el a másikat, a töltények egyre csak fogytak, a tárak pedig üresen hullottak a porba. Ő, mivel nem túlságosan értett a fegyverekhez, eleinte csak lassan tudott tölteni, de a harmadik tár után már versenyezhetett volna a legjobb lövészekkel is...
Aztán tárai elfogytak, az ügynök pedig csak töltött és lőtt. Nem tudta mit tegyen eddig olyan egyszerű volt minden, most pedig tudat alatt feladta. Fel kellett adnia, egy fegyveres ellenféllel szemben nem tehet semmit még akkor sem ha a terep neki kedvez, nem volt kommandós vagy semmi hasonló egy egyszerű informatikus volt csak, aki nem találta helyét a világban, nem pedig egy mindenre elszánt harci gépezet. De egyvalamiben tévedett, igaz, hogy nem volt harci gépezet, de mindenre elszánta magát abban a pillanatban amikor először meghúzta a ravaszt. Eszébe jutott mit fogadott meg magában: Vagy Ő vagy az ügynökök nem mennek ki élve ebből az épületből.

Aztán olyan hirtelenséggel jutott eszébe az ügynök akit lelőtt, hogy szinte elszédült, a halottnak is volt fegyvere, lenézett a hullára és meglátta a pisztolyt a porban a test mellett. Nyelt egyet és újra megállapította, hogy milyen szomjas.
Az egyetlen megmaradt ügynök is abbahagyta a lövöldözést hiszen célpontja sem tüzelt, így nem pazarolta hát a golyót, várt. A fal mögött várakozó alakkal szemben kétségei támadtak, talán nem is csak annyira tudja használni képességeit mint amennyire leírták neki. Lehet, hogy felettesei sem tudták milyen veszélyes ez az ember már most, alig valamivel azután, hogy felfedezte képességeit. Talán őt is halál várja ezen a helyen ugyan úgy mint társait?
Nem tudta mi járhatott az ügynök fejében, nem is gondolta, hogy ellensége is legalább annyira fél mint ő. Megint nyelt egyet, aztán már tudta mi a dolga. Hátrált néhány lépést, aztán neki iramodott, lábát fellendítette a korlátra és levetődött a hallba. Az esés tovább tartott mint gondolta és a három méteres zuhanás sem fájt annyira mint várta, de leért. Az ügynök kilépett a sarok nyújtotta fedezékből és tüzelt.

A golyók centiméterekkel suhantak el a teste mellett, aztán mintha lelassult volna az idő, látni vélte a golyókat amint feléje száguldottak, de nem találták el. Aztán elérte a fegyvert, megmarkolta, tovább bukfencezett és mikorra megállapodott, a két pisztoly - immár töltve- a kezében várta hogy elsüssék őket. Az ellenfele sem volt tétlen és a célpontja felé vetődött, egyszerre lőttek miközben az ügynök a levegőben, ő pedig oldalra gurulva próbálta elkerülni a feléje süvítő golyókat. Aztán a tárak megint kifogytak. Ők egy pillanatig sem tétlenkedtek, hanem egymásnak rohantak. A méterek csökkentek kettejük között és a kellő pillanatban ugrottak. A levegőben összekapaszkodtak és a földreestek. Az ügynök került fölülre, ő pedig alá. Így birkóztak pár pillanatig, aztán az ügynök legurult róla és végre mindketten talpra ugorhattak.

Az ügynök kivárt, ő pedig nekirohant ellenfelének. Az ügynök csak védekezett, ő csak támadott. Pár pillanatig így küzdöttek, aztán fordult a kocka, támadásait fokozatosan védekezés váltotta fel. Hátrálni kényszerült, de a szerencse neki kedvezett, és a kellő pillanatban félrehajolt az ütés elől mely az arcát célozta. Az ügynök hibázott ugyanis kezét nem a kellő pillanatban rántotta vissza, így ő lehetőséget kapott arra, hogy esélyeit növelje. A kezet mely a feje felett volt elkapta a csuklójánál fogva. Ekkor az ügynök is rájött ellenfele mire készül és kezét kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a szorításból, agya teljesen leblokkolt, megfordult vele a világ. Ekkor látta amint ellenfele guggoló helyzetéből talpraugrott és a kinyújtott kezének könyökét vállával felfelé nyomta, de valami iszonyatos erővel. Mindketten hallották, és érezték a roppanást de mindez csak az ügynöknek fájt. Ő elengedte a kart mely most természetellenes irányba hajlott. Az ügynök ezáltal szinte teljesen védtelen maradt és ő kedvére üthette. Most kitölthette bosszúvágyát. Játszadozott ellenfelével, miközben erőteljes csapásokkal bombázta azt. Ám az ügynökből is kitörtek a felgyülemlett indulatok, hát fél kézzel is felvette a harcot.

Ő egy pillanatra megdöbbent mikor észrevette, hogy ellenfele nem adta fel. De aztán észhez tért és úgy gondolta megmutatja az ügynöknek, hogy abba kellett volna hagynia a harcot. Hasba térdelte ellenfelét aki a földre rogyott. Még próbált felállni, de ez hiba volt mert ő lecsapott az első sebezhető pontra amit észrevett-ez esetben az ügynök térdére. Teljes erejéből rátaposott. Az ügynök térde megadta magát és hangos roppanás következtében - csakúgy mint a könyöke- eltört. A szerencsétlen üvöltött a fájdalomtól.
Hát ez kellett neked? kérdezte magában ő. Aztán fokozta a szenvedésit: törött karjánál fogva felrángatta ülő helyzetbe, és miután megbizonyosodott róla, hogy önerőből mozdulni sem képes, odament a pisztolyhoz, felvette és a halott ügynöktől elvett tárral megtöltötte. Visszament a nyomorulthoz, célzott és lőtt. A golyó az ügynök még ép lábát találta el. Aztán megint lőtt ezúttal a vállába.

Ő sem értette mi történt vele, valójában nem volt kegyetlen, csak valami elpattant benne az utóbbi néhány percben, és most élvezte ahogy ott vergődött az ügynök a lábai előtt. Szólni ő azért nem tudott mert nem volt képes szóra nyitni a száját, pedig lett volna kérdése bőven. Az ügynök viszont akart szólni, a szája mozgott is de hang nem jött ki rajta.
Ő várt még egy percig, maga sem tudta miért? Azért, hogy mondjon valamit az ellenfele? Vagy, hogy könyörögjön az életéért? Vagy csak egyszerűen látni akarta ahogy szenved valaki a lábai előtt? Nem tudta megfogalmazni, csak várt.

Aztán az ügynök felnézett rá, ő pedig megtört. Ezt a szenvedést ő okozta volna? Megölt két embert és egy harmadikat félholt nyomorékká tett volna. Aztán kicsit magához tért a kábultságából. Egyszerre rátört a fáradtság és megérezte, hogy nem csak osztogatta a pofonokat hanem kapott ő is eleget, oldala még mindig vérzett, és abban a pillanatban csak egyetlen hajszálnyi választotta el attól, hogy ott helyben elájuljon, de erős maradt. Belegondolt mi lenne ha összeesne? Bizonyára az ügynök elégtételt venne társaiért. Megint az előtte kínlódó alak felé fordította figyelmét, és megdöbbent azon amit látott: egy félig halott ember nézett rá könyörgő tekintettel. Úrrá lett rajta a gyengeség, felemelte a pisztolyt.
Az ügynök szemében mintha egy kis megbocsátásfélét látott volna, de lehet, hogy csak képzelődött.
Célzott és meghúzta a ravaszt...