Ars Poetica

Egy borús reggelen sétálgattam az utcán. Semmitmondó tekintettel néztem az utcán vándorló embereket.
Szívem mélyén szánalmat éreztem mindenki iránt, akit csak megpillantottam. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy ez nem valós érzet. Nem utálok én senkit, csak - igen az jobb megfogalmazás - sajnálom őket. Akinek csak tudtam belenéztem a szemébe és kerestem azt a valamit, amiért küzdök és harcolok. A sok ürességtől tátongó tekintet okozhatta bennem a szánalom, illetve a sajnálat érzését.
Sétáltam, mikor egy lány szemében felfedeztem a keresett valamimnek a szikráját, de amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy csak könny volt. De mégis megfogott az a tekintet, ami kitűnt a többi szürke, sivár szempillantás közül. A lány eltűnt; soha többé nem láttam...

Ezen a napon is jártam az utcákat. A mai nap valamivel szebb és naposabb volt. A kedvem is sokkal elviselhetőbb volt számomra. A tekintetek viszont - a legnagyobb bánatomra - nem változtak.
Megpillantottam a járdán egy apró kis homokszemet. Az emberek belerúgtak, megtaposták, észre sem vették. Én láttam, a fájdalmát átélem és nekem is ugyanúgy fájt, ahogy neki. Felemeltem az apró kis homokszemet és megnyugtattam, hogy semmi baj nem lesz, majd én a gondjaimba veszem. Belecsúsztattam az ingem felső zsebébe és tovább folytattam az utamat. Nem figyeltem, nem tudtam figyelni a körülöttem levő emberek kihalt tekintetére, mert a homokszem szuszogása lekötötte a figyelmemet.
"Pihen a lelkem"- gondoltam magamban és szép csendesen hazasétáltam. Otthon aztán kivettem a zsebemből. Egy skatulyából még aznap készítettem neki egy két emeletes házat, ahol nyugodtan kipihenheti az atrocitásokat, amiket szegény át kellett, hogy éljen. Óvatosan lefektettem az ágyába és figyeltem a megtört, kifáradt arcát; közben pedig elmerültem gondolataimban...
Próbálom megérteni az embereket, de nem megy. Hogy képesek élni a Földön, ha ilyen hatalmas hibákat nem orvosolnak. Gondolni sem merek rá mi lett volna, ha az a tehetetlen homokszem elpusztul. Beleborzongtam ebbe a szörnyűséges gondolatba és gyorsan ki is vertem a fejemből.
Megnéztem, hogy van, de még mindig aludt.

Eltelt egy hét a homokszem még mindig aludt... Egyfolytában, de nincs szívem felébreszteni! Olyan békésen szuszog, hogy akárhányszor megnézem felkelt - e már könnybe lábad a szemem.
Eltelt egy hónap és az aprócska szem megmozdult. A hátára fordult és ásított egy hatalmasat. Kibújt a takarója alól, felkelt, lezuhanyzott és odasétált az asztalomhoz. Mikor megláttam rá sem ismertem. Legalább tízszer akkora volt, mint amikor hazahoztam. Így viszont már látszik, hogy majd kicsattan az egészségtől. Hatalmas és ártatlan szemeivel rámnézett és ételt kért...

Egy hónapot távol kellett lennem elfoglaltságaim miatt. Bevásároltam hát előre a homokszemnek, hogy legyen mit ennie. Hosszú hónap volt. Nem tudtam rendesen a munkámra koncentrálni éjjel nappal csak a kis homokszemre gondoltam...
Eltelt ez az idő is és boldogan indultam haza, hogy végre megint láthassam őt. Benne végre megtaláltam, azt akit annyi ideig kerestem. Ő volt az, akiért érdemes volt annyit ülnöm a gép előtt és írnom, harcolnom... Az emberekkel, hogy lehetne ezt elérni? Hogy ilyen tiszták és ártatlanok legyenek az életükben?
Leszállt a gép és gyors léptekkel indultam egy taxiért, hogy minél hamarabb haza érhessek. Kiléptem az utcára és nem akartam hinni a szememnek. Az én apró kis homokszemem hatalmasra nőtte ki magát és elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, mind az őt, és mind a társait ért sérelmekért. Dühe óriási volt, még én sem tudtam csillapítani. Tört, zúzott, ölt, pusztított és ordibált:

- Én megmondtam, de ti nem hallottátok, csak tapostatok és rugdostatóóók ÁÁÁ...

Egy óra múlva egymagam voltam az egész világon. Gondolkodtam...
Nem tudtam semmire gondolni. Az emberek megérdemlik sorsukat.

Egy közhely járt az agyamban: "Aki a kicsit..."