Történetek

De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…

A lány közepesen magas volt. Kissé testes, de erős testalkatú. Vörös haja a válláig ért. A fiú végigsimította a testét és belemarkolt a mellébe. A lány elrántotta magát. A fiatalember valamit oda kiáltott a vadászoknak, majd bement a legdíszesebb házba. A falú gyermekei körülzsongták őket markolászták a combjaikat, melleiket néhányan lopva meg is csókolták őket...

Csak állt ott. Talán fel sem fogta, mi történik. Csak állt ott, kezében virág, és siratta önmagát . Csak állt de érezte, nem vesztette el, hisz ő ott él benne. És nem veszíti el soha, mert egy emlékben mindig megmarad. De ez cseppet sem vigasztalta…

- A látogatók. - suttogta magának a lány, majd ismét a földre tapadt és hallgatózott. Furcsa, halk neszt hallott odalentről. Lassan felállt. Szájából kiesett a fogkefe és krémes felével a tiszta szőnyegre hullott. Szinte teljes csendben ért földet. Skye ügyet sem vetett arra, elindult a folyosó másik vége felé. Óvatosan közeledett annak végtelennek tűnő végéhez. Odaért. Megfogta a bükkfa ajtó kilincsét és elfordította...

- Hol kezdjük az új életet?
- Az anyádnál, vagy New Yorkban, vagy Washingtonban. Ahol akarod. Nyugállományozott állami tisztviselő vagyok. A svájci bankszámlánkból vidáman megélünk életünk végéig. A nyarakat biztosan itt ebben a villában töltjük majd.
- Ez a tied? - kérdezte csodálkozva Eva.
- Nem az enyém, hanem a tied. Még nászajándékba vettem neked. Sajnos a küszöbön nem tudlak átvinni tekintve arra, hogy törött a karom és ketten vagytok. Kiszálltak a kocsiból és boldogan...

Akkor este elkezdett cikizni, hogy biztos nem is egy oroszlán (horoszkópom) vagyok, hanem egy nagy csacsi, hogy nem szeretnék találkozni vele. Pedig ha tudná, hogy mennyire szerettem volna. Végülis a telefont úgy raktuk le, hogy akkor majd másnap este a chaten találkozunk...

Fehér, igen egzotikus melltartója hátsó kapcsát céloztam meg, egyidejűleg még közelebb kerültünk egymáshoz. Átkaroltam anélkül, hogy egyetlen testrészünk összeért volna. Csak leheletét éreztem az államon. Finom volt. A kapocs kioldott, s a díszes felső alul kicsúszott, lábunkra hullott. Kis csipkés felsőjét megkezdtem kibontani, ő pedig kiöltötte nyelvét, s megnyalta a fölcimpám alatti apró területet, mely oly’ érzékenyen reagált mindig is. Beleborzongtam a kellemes érzésbe...

Lassan felemelem a fejem, az eső még mindig esik. Mintha apró jégdarabkák is dobolnák saját ritmusukat a tetőn. Annyira szép ez az összkép és mégsem vagyok boldog. Egyedül vagyok. Mindent megadnék egy érintésért, egy ölelésért. Bár lenne valaki akivel megoszthatnám ezt a pillanatot. Szavak nélkül, összebújva csak nézni a természet eme csodáját...

Lilla és Móni leültek egy padra és beszélgettek. Eközben a szomszédból átmászott hozzájuk két fiatal, viszonylag helyes srác. Kicsit szórakoztak négyen. A flörtölést megszakította a hirtelen odaözönlő lánysereg, akik egyből levetették egyszerű ruházatukat és fölvették a kis toppukat és miniszoknyájukat. Milyen érdekes? Pedig egyáltalán nem volt meleg...

Most egy eléggé közhely történetet fogok elmesélni, ami valószínűleg már igen sok emberrel megtörtént, de mégsem tanulunk a példájukból. Újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába, amiről már oly sokat hallottunk és oly sokszor határoztuk el, hogy mi nem tesszük. De mégis. Mégis megtesszük...