Chat? Szerelem? Chatszerelem?

Sziasztok!
Ez a történet még tavaly esett meg velem. Szerintem roppant tanulságos és úgy éreztem kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá, mind fogalmazás, mint pedig történet tekintetében.

Hol is kezdjem? Talán még gimnáziumban… igen, akkor még annyival másabb volt az életem. Nem érdekelt semmi csak a tanulás. A többiek bulizni jártak hetente többször is, én pedig iskola után vagy különórára, vagy pedig haza siettem. Nem volt életem de ez akkoriban nem is zavart. Boldogítottak a jó jegyek, és hogy a szüleim büszkék rám.
Eljött az érettségi, majd sikeresen felvettek az egyetemre. Minden szépen alakult. Ám az első félév végén mégis sikerült megbuknom egy tárgyból, úgy hogy érzésem szerint nagyon sokat tanultam rá. Mondanom sem kell milyen rosszul esett. Addig ez az egy jelentette számomra az egész életet: a suli. Összetörtem. Mivel második félévben is kellett valamit tennem, így napközben újra-felvételire, nyelvvizsgára készültem, tanyán dolgoztam, és próbáltam elfelejteni életem addig tán egyetlen kudarcát. De a hosszú nyári estéken, és álmatlan éjjeleimben, nem tudtam magammal mit kezdeni. Csak feküdtem az ágyon és a plafont bámulva kérdezgettem magamtól újra és újra: „Mi lehet a baj velem? Miért nem sikerült? Miért érzem úgy hogy hiányzik valami?” Egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve egy chat oldalon kötöttem ki.

Végre le tudtam kötni a maradék felesleges időmet. Szívesen beszélgettem az emberekkel, örültem, ha tudtam tanácsot adni, és hogy az ő gondjaikkal foglalkozhattam, a sajátom pedig feledhettem. Majd egy júliusi éjjelen, egy addig számomra ismeretlen lány privizett rám. Akkor este hosszan beszélgettünk, nagyon egymásra voltunk hangolva már szinte azonnal. Később leveleket váltottunk, újra és újra visszajártunk a chatre megbeszélt időpontokban, mígnem egy idő után azon vettük észre magunkat, hogy csak a másik miatt „megyünk fel”. Bár neki volt barátja, mégis valami nagyon összekötött minket. Egymásba szerettünk… Hogy igazi szerelem volt-e ez? Természetesen nem, csupán egy érdek. Mind a ketten kaptunk valamit a másiktól. Rá a környezete nem nagyon figyelt, nekem pedig nagyon jól esett hallani egy szót, amit addig még senki sem mondott nekem: szeretlek! De ezt nem éreztük, nem éreztük, hogy minden csak hazugság. Egymás minden gondolatát ismertük, minden apró kis szófordulatát. Minden szabad percünket „együtt” tölöttük. Csak ültünk a gép előtt és írtunk. Volt hogy egész napot a chaten töltöttünk és csak WC-re illetve enni álltunk fel. Találkozni hosszú időn keresztül nem tudtunk. Lakhelyeink közötti távolság igen nagy, és (tudom ez most hülyén hangzik) anyám nem engedett (a távkapcsolatot is ellenezi). Persze ez most lehet hogy csak egy kifogás, utólag már nem tudom, tán féltem is tőle. Féltem mi lesz ha meglátom és semmi sem lesz olyan, mint ahogy álmaimban elképzeltem. De ahogy az életben mindennek eljön az ideje a találkozásunknak is eljött.

9 hónap után hullott ölembe a találka lehetősége. Egy késő tavaszi vasárnap bátyámék és velük az egész család Pestre mentek az autópiacra. Előző este is szokott helyünkön ontottuk egymásra karakterek egész sorát. Elmeséltem neki, hogy testvéremék holnap mennek az autópiacra és hogy nekem pedig elvileg lesz itthon dolgom így nagyon valószínű, hogy nem tudok velük menni. Éjjel még felhívtam. Istenem úgy szerettem hallani csodás hangját: aranyos kacagását, pikáns humorát, selymes „szeretlek”-jét… Akkor este elkezdett cikizni, hogy biztos nem is egy oroszlán (horoszkópom) vagyok, hanem egy nagy csacsi, hogy nem szeretnék találkozni vele. Pedig ha tudná, hogy mennyire szerettem volna. Végülis a telefont úgy raktuk le, hogy akkor majd másnap este a chaten találkozunk.

Rosszul aludtam éjjel. Nem hagytak nyugodni szavai. Mitől is félek? A végtelenségig úgysem maradhatunk távol egymástól. Végül a fáradtság volt az ami végképp álmot lehelt szememre.
Következő nap reggel anyám állt az ágyamnál. Arra volt kíváncsi, hogy velük tartok-e? Végül is, úgy lett, hogy igen akkor én is felmegyek velük. Tesóm kocsijával mentünk. Reggel próbáltam megcsörgetni szívem rabul ejtőjét, de nem vette fel (azért nem mert mint két órával később kiderült véletlenül egyik évfolyamtársam csörgettem meg reggel 8kor, és ő meg visszahívott, hogy mi a jó fenét akarok én tőle ilyen korán...? :) Na mindegy, utána írtam neki, egy SMS-t hogy mégis felmegyek, neki, hogy jó? Nagyon meglepődött... Még régebben úgy beszéltük meg, hogy azért pár nappal előbb találjuk még ki, hogy majd szünetben melyik nap megyek fel, ne pedig előtte lévő nap, ugyanis... hát igen... úgy kell szerveznie a napját (...barátja...), de ahhoz képest tényleg időben megbeszéltük előtte pár órával... SMS-ben beszéltük meg, hogy akkor fél 2kor találkozunk a Camponában, mert előbb még neki (mint minden héten) a családjával kell ebédelnie. Én meg mentem addig a családdal az autópiacra. Nagyon hideg volt és kezdett egyre közeledni a találkozás, nagyon lassúnak tűnt az idő folyása. De csak eljött az egy óra, és akkor már ott voltunk a Camponában, azaz csak a parkolójában. A parkolóházban volt valami régi motorkiállítás anyámék még azt megnézték és mentek is tovább a Mamutba én pedig inkább bementem és nézelődtem.

Ekkor már úgy tűnt, hogy megállt az idő. Néztem az órámat, de még a digitális részén sem ment a másodperc, szörnyű volt... Majd 20 hosszú perc után megcsörrent a telefonom Felvettem. Nem lepődtem meg, hogy ő hívott, hogy merre vagyok, mondtam neki, hogy az emeleten, és akkor mondta, hogy középen a szökőkút felett akkor találkozzunk (én majdnem ott is voltam). Odaálltam, és néztem lefelé a szökőkutat és akkor egyszer csak megláttam... Épp teljesen a másik oldalról jött. Már ő is felismert messziről és elmosolyodott... Köszöntünk, baráti puszi, meg egy kis kínos hallgatás után úgy döntöttünk, hogy kezdjünk el valamerre sétálni. Nagyon nem jutott egyikünknek sem eszébe semmi se. Jobbára ilyenekről társalogtunk, hogy milyen az idő, milyen hosszú volt az út, meg hogy mennyire másik faj a "pesti ember". Miután elbóklásztunk a Campónában egy cirka 15 percet. Javasolta, hogy nézzünk inkább el valamerre a városban. Bár nagyon hideg szél fújt, de jó ötletnek tűnt. (így utólag meg főleg...)

Csak sétáltunk egymás mellett, mint két jó barát, közben pedig próbálta, hol az egyikünk, hol a másikunk megszakítani, az újra és újra visszatérő kínos csendet. A buszon már néha-néha egy-egy chates poén felvetődött, de még mindig annyira idegenek voltunk. Pedig 9 hónap alatt ki lehet ismerni a másikat. A feneketlen tóhoz mentünk. Nem volt ott senki sem, ami nem is csoda, tényleg hűvös volt nagyon. De valahogy olyan nagyon nem zavart. Majd kérdeztem, hogy tud-e a közelben egy helyet ahol esetleg ihatnánk egy kávét ugyanis, egy kicsit álmos vagyok. Találtunk is egyet, így hát beültünk, és ekkor már azért jóval oldottabb volt a hangulat. Nah jó annyival azért nem, de már nem volt olyan sűrű a kínos csend. A kávé után lesétáltunk a Dunapartra, majd rögtön (mivel már úgyis ott volt) fel a Gellért hegyre. Felmentünk szép volt a városkép mely elém tárult, ahogy állt a korlátnál, mögötte meg a nyüzsgő élet... Majd lefele jövet, az egyik pad egész szélcsendes volt, így hát oda leültünk. A két végén helyezkedtünk el. Néztük várost, és elkezdtünk beszélgetni, hogy ő, illetve én mennyiben csalódtunk ma. Végülis egyikünk sem. :)

Majd megpróbálkoztam vele, hogy kifejtem neki, hogy mennyire zavarban is vagyok most... de nem ment. Odáig még eljutottam, hogy most zavarban vagyok, meg hogy ugyebár a szitu miatt. De ő úgy értette, hogy azért mert hogy találkoztam egy chates ismerősömmel és ez a szitu az amiről én is beszélni próbáltam. Pedig nem ezt akartam, hanem, hogy engem még úgy sosem szeretett senki, mint ahogy ő. De ezt akkor nem tudtam neki elmondani. Idézem hogy kb. miket mondtam "de... őőő, hát.... izéé... hogy is mondjam?... szal..." és persze mindezt még itt ott megspékeltem egy-egy elmosolyodással, félmondatok elnyelésével, és hosszas nézéssel, amiből látszott, hogy épp nagyon erősen keresem a szavakat. Mosolygott, nem értette, hogy mit is akarok neki mondani. Mondtam "jól bírod... egyszer már csak rájövök, hogy mit is akarok mondani..." rám mosolygott: "hát persze". És nem tudom miért, nem tudom, hogyan. Nem értem, nagyon meglepődtem magamon. Úgy is mondhatnám, hogy olyat tettem amit nem hittem, hogy merek... mellé csúsztam a padon és átkaroltam, ráhajtottam a fejem, ő is. És itt mintha filmszakadás lenne... mintha itt megállt volna minden, még azóta is ott vagyok. Csak ültünk, halkan suttogtunk ezt-azt és néztük a várost, nagyon szép volt. Ha ott abban a pillanatban meghalok, nem bántam volna, úgy éreztem, hogy ez volt az amire mindig is vágytam. Persze, közben azért megkaptam, hogy hű de bártor vagyok. Lehet mégsem vagyok csacsi? :))) A beszélgetés többi részét most nem részletezném, elég uncsi lenne.

Kb. 4 körül gondolkozni kezdünk, hogy lassan bizony vissza kéne menni a Camponába, merthogy bátyámmal úgy beszéltük meg, hogy oda megyek vissza. Csak az neki nem esett útba, merthogy ugyan arrafelé lakik, azaz abban a kerületben, de tömegközlekedéssel elég nyűgös, úgyhogy ő csak feltenne a buszra és akkor majd ott elköszöntünk volna, de ha nagyon szeretném akkor visszajött volna velem, így inkább egy 3. megoldást választottunk, felhívtam családom, hogy épp merre vannak? A Mamutban voltak. A közelből indult a lány busza is, így mondtam tesómnak, hogy akkor én is odamegyek. Elindultunk. Odafele úton ismét nem jutottam szóhoz. Csak néztem és mosolyogtam. Elvoltam veszve látványában. Odaértünk a Mamuthoz kb. 4:45 körül lehetett. A családdal való találkozás részét inkább mellőztük, ezért azt mondta, hogy ő akkor megy. Nagyon rosszul esett ezt hallani, így hát mondtam, neki, hogy visszakísérem a villamosmegállóba. De mondta, hogy akkor már miért nem a buszba, hisz az csak egy megálló villamossal. Miután sikerült teljesen kiveséztük, hogy kinek, honnan indul busza, odamentünk a megállóba, és elkezdtük várni a buszt. Akkor közelebb léptem kicsit, majd szorosan átöleltük egymást és így vártuk, míg a busz megérkezett. Ekkor éreztem, hogy tényleg az volt ő is, meg szerintem én is, mint aki a chaten szokott lenni. Nagyon jó volt érezni, hogy ott van velem, ahogy rám borul, megölel, megpuszil, ahogy nézünk egymás szemébe, és tudjuk már csak pár percig lehetünk együtt és végül is, hogy tényleg nem hazugság mindaz ami az elmúlt 9 hónapban történt. Nagyon rosszul esett mikor elszállt a buszra, csak álltam és néztem amint elmegy, de még láttam amint visszafordulva a buszról tátogja, este beszélünk, majd mosolyog egyet, és integet...

Szívem szerint itt fejezném be a történetet, de sajnos ahogy eddigi kicsengéséből is lehetett gyanítani azóta már nem vagyunk „együtt”. Még egy hónapon át chateltünk rendszeresen. Ez idő alatt teljesen más volt. Más volt úgy írni szeretlek, hogy már tudtam kire gondolok. De az élet kegyetlen és a távkapcsolatok nem működhetnek. Barátjával kibékültek, rám pedig már nem volt szükség. Rosszul esett mindezt tudomásul venni. Szakításunk nem volt látványos, bár ő továbbra is szeretett, de így nem lehetett jövőnk. Kimondtuk vége, és azóta még néhanapján fel-fel megyünk elmesélni egymásnak életünk zűrösebb mozzanatait és továbbra is jó, hogy tudom mindig van valaki aki meghallgat.

Ez lenne hát történetem röviden. És hogy mi a tanulság? Chaten, levélben, fórumon sőt, még telefonban sem lehet senkivel sem megismerkedni. Nem tudhatod, hogy a másik mit reagál egy-egy adott mosolyra, szóra, érintésre. És a szeretet, vagy tán a vak szerelem képes mindent elhitetni az emberrel. Vigyázni vele nem tudsz, hagyd tehát, hogy magával sodorjon a hév, kicsit megégessen lángja, de sose hagyd, hogy teljesen elhamvasszon.
"Az, aki a tanulás alatt sok mindent elhanyagol, soha nem lesz szerelmes, az életben sokkal többet veszít, mint amennyit a tanulással nyerhet!" /William Shakespeare/