Emlékek

Csak állt ott. Talán fel sem fogta, mi történik. Csak állt ott, kezében virág, és siratta önmagát . Csak állt de érezte, nem vesztette el, hisz ő ott él benne. És nem veszíti el soha, mert egy emlékben mindig megmarad. De ez cseppet sem vigasztalta…

Hisz így zajlik minden temetés. Talán ismerős az érzés, hogy körülötted áll negyven ember, és mégis mintha egyedül álnál ott. Hát igen. Így állt ott Andi is apja temetésén. 10 éves volt. Fiatal, nagyon fiatal, és mégis bátran tűrte a fájdalmat. A felnőttek azt hitték nem érti. Ó pedig jobban értette, mint bárki más. Ott állt, a friss sír mellett, de gondolatban messze járt az emlékeiben eszébe jutott minden. Mikor télen az apjával szánkóztak. Arcán érezte a csípős hideget, pedig csak kora ősz volt. Érezte, hogyan siklik le a szánkó a domboldalon, és hallotta maga mellett apja mély, dörmögő hangját. Aztán másik kép… öt éves, önfeledten ugrál apja termetes pocakján, s vidáman kacag. Szerette ezt az emléket. Aztán hirtelen sötét felhő árnyékolta be a gyönyörű emléket. Látta ahogy, apja tántorog, az ajtófélfába kapaszkodik, és anyukája ráüvölt. Érezte a félelmet. Látta maga előtt az üres autót, és a kocsmát, amire rálátott belőle, s érezte a magányt, majd apja sörszagú leheletét. Végül egy nyári nap következett. Apja nevetett de furcsán, anyja mérges volt. Csattanás kinn vannak az utcán, és egy hatalmas kő röpült anyja elé. De nem, nem, nem! Szakadt félbe az emlék. Nem akart emlékezni, nem akarta újra látni, mit álmaiban ezerszer látott már. Nem akarta látni a anyja szakadt ruháját, és feldagadt orrát. Közben rádöbbent, hisz apját két éve nem látta már. Arcára szinte csak fényképről emlékezett. Mért van itt? Mit keres ott? Minek játssza azt hogy fáj ez az egész? Azért mert fáj… nagyon is fáj…
Csak ált, érezte nem veszítette el. Mert benne él, és ott marad örökre. Rádobta a sírra a virágot. Már nem sírt, szemei szárazak voltak a gyűlölettől.