Egy esős délután

Sziasztok! Csupán egy délutánom szeretném leírni nektek: Tanulgatok a szobámban, közben ki-ki kandikálok az ablakon: borongós az idő - gondolom. Ezt nagyon szeretem. Mert tudom, hogy akkor már nincs messze az enyhülést és frissülést hozó zivatar. Még mielőtt leültem volna a jegyzetek fölé, beraktam jó pár számot hallgatni. Jobbára régi gimis, vagy tán még az előtti általános iskolában játszott nagy slágereket. Bocsánat, eme unalmas felsorolásért csak párat említenék: Kelly Family, Take That, Roberta Flack, Queen, Omega, Blümchen, Ennio Morricone, Vaya Con Dios

Ahogy olvasom az előttem elterülő össze-visszaságot, lassan egy egyre erősödő neszre leszek figyelmes... csepegni kezdett odakint. Felnézek és látom, hogy tényleg nem csapott be a fülem. Képtelen vagyok koncentrálni a kötelességemre, így hát elhatározom tartok egy kis pihenőt. Még ballagásomra kaptam bátyámtól egy horgászszéket. Nah nem mintha halásznék bármikor is, de nagyon kényelmes. Kiviszem a teraszomra, szépen elhelyezem, majd beleülök. Nem vagyok különösebben felöltözve, egyik nyári rövidnacim van rajtam, felül pedig egy piros bőrpóló. :-) Nagyon hülye a póló színezése, mert csak a hátamon (fájó) piros, mivel előző nap nagyon leégtem. :-) Kellemesen hűvös van így. Eleinte csak ülök és bambulok magam elé, de ahogy erősödik a zápor, nekem is sikerül egyre kevésbé gondolni a bent rám várakozó papírosokra. Nagyon szép ahogy esik. Szinte külön hallom minden egyes csepp csattanását. Érzem minden egyes csepp illatát. Mindeközben a szobámból régi emlékeket idéző nyugtató zene csak szól. Lassan viszem tekintetem keresztül az udvarunkon. De a kert végében álló diófa látványa mégis megtorpant. Ahogy a szél lágyan fújdogálja ágait. Majd néha megerősödve szinte lüktetve le akarja tépni az összes levelét. Pár madárkát is észreveszek, ahogy épp menedéket keresnek, de mivel nem sokat véd rajtuk a fa, ezért nem is sokat időznek rajta. Tovarepülnek. Szememmel elkezdem kicsit a távolt kémlelni. Egy búzamező van a házunk mögött, több km-re ellátni. Szinte izgalmas nézni harcát a viharral. Mintha minden erejével a szél ellen szeretne dőlni...

Nem tudom eldönteni mennyire nyugodt ez a pillanat, és mennyire nem az. Több száz gondolat suhan keresztül az agyamon. Hogy milyen jó volt régen. Hogy mennyire szép is volt. Akkor még kicsi voltam, annyira, hogy ne érdekeljenek a világ dolgai. Örültem... örültem mindennek. Ha esett és épp benn voltam a szobámban mindig odakuporodtam az ablakhoz, magam köré terítettem a paplanom és néztem a semmibe. Épp mint most. Nyugtalanság fog el. Nem! Ez már nem ugyanaz, sok minden változott. De miért? És mégis mi? Sok minden, de mégsem tudok megnevezni egyet sem. Pontosan egyiket se látom, de érzem, hogy sok van. Az idő mintha sokkal kevesebb lenne. Mintha lerövidültek volna az órák, és 24 már nem tenne ki egy egész napot. Kedvem támadt megnézegetni régi képeket, így hát kihozok egy albumot és lapozgatni kezdem. Anyámék régi képei vannak az elején. Furcsa... sokat nézegettem már a képeket, ez az album mégsem került még a kezembe. Bátyámat fedezem fel a képeken. Aranyos, ahogy játszadozik apámmal. Vegyesen vannak téli és nyári képek is. De egy közös mindben. Bármennyit is dolgoztak, mindig szakítottak időt a gyerekeikre, ránk. A következőn tatámék is feltűnnek. Igen, ott az egész család. :) Kinn vagyunk a tanyán és együtt dolgozik mindenki. Már én is ott vagyok, de csak egy, külön nekem leterített, lepedőn nézem a nagy sürgés forgást, és mosolygok. Majd pár nyaralás idéződik fel színes képek formájában. Sok felé jártunk már. Becsülöm apáékat. Nem sokat gondolkoztak azon, hogy mi is lesz majd soká. Mindig csak a közeljövőre figyeltek, míg végül apró lépésekkel eljutottak, eljutottunk a jelenig. A következő albumban már bátyám és barátnőjének képei vannak. Mikor bátyám még gimnazista volt, mikor találkoztak, mikor szerelmesek voltak. Szerencsések, ők már egymásra találtak.

Lassan felemelem a fejem, az eső még mindig esik. Mintha apró jégdarabkák is dobolnák saját ritmusukat a tetőn. Annyira szép ez az összkép és mégsem vagyok boldog. Egyedül vagyok. Mindent megadnék egy érintésért, egy ölelésért. Bár lenne valaki akivel megoszthatnám ezt a pillanatot. Szavak nélkül, összebújva csak nézni a természet eme csodáját. Ekkor egy jégdarabka esik a lábamra... fel kell hogy ébredjek, ez csupán álom. Csak képzelem a lágy érintést. Szívem pillanatra összeszorul és egy könnycseppet facsar szememből. Nem törlöm le. Jó érzés nagyon ahogy gurul lefelé az arcomon és végül az ajkamon köt ki. Épphogy megérzem sós ízét már úton is van a következő. De e nyári záport ez nem hatja meg, ő csak esik tovább megállíthatatlanul. Hirtelen elfogy az imént még oly rengeteg gondolat, és helyébe üresség telepszik. Már nem jár az agyam, csak érzések lüktetnek fejemben. Fájdalom, üresség, hiány. Mind csak önzőség, de akkor még nem fogom ezt fel. Nézek a semmibe. Nem hallom a világ zaját.

Nem tudom meddig ülök még ott. Egy idő után el ül a vihar. Újra fülembe mászik a szobámból kiszűrődő zene dallama. Magamhoz térek. Felállok, belépek a szobámba, kikapcsolom a zenét és leülök az íróasztalomhoz. Lenézek a jegyzetre, de nem látom értelmét. Nem értem miért kell ezt tanulnom? Miért lesz nekem ettől jobb? Észre sem veszem és egyszeriben már hangosan kérdezem ezeket a kérdéseket magamtól. De válasz így sem érkezik. Pár percig még figyelek, hátha történik valami. Ismét valami ami kizökkent az igámból. De csak a kegyetlen csend vesz körül. Így csak egy lehetőségem maradt. Kifejezéstelen arccal, mint egy gép, lehajtom fejem, és magolni kezdek. Magolni, és remélem egyszer még jobb lesz. Egyszer ennek is vége lesz, ahogy a viharnak is.

Végezetül pedig egy idézet, ami önmagában vicces, de ezen a délutánon mégis nagyon komolyan hatott számomra: "Már a jövő, se a régi"