Történetek

A gépemmel manővereztem, mikor megpillantottam valami furcsa rakétát. Ennek a fele se tréfa! – gondoltam magamban, és visszatértem a bázisra. Egy negyedóra múlva:
- Meg kell semmisítenünk, mert szétrombolják Pilisszentlászlót. A V.P. gépekkel megyünk. Fegyverzete: 6 hagyományos rakéta (robbanós), 241 óriásrakéta, 4 bomba. A gyalogság pedig a legkorszerűbb fegyverekkel fog küzdeni...

Lassan, nagyon lassan mögé lopóztam, s mikor már alig álltam kétlépésnyire tőle, magasra emeltem a hentesbárdot. A telihold fényében megcsillant a bárd éles pengéje, s már szinte látszott, már éreztem a vágyát, hogy mélyen megmártózhasson a hátában. Érezni akarta a csontok szilánkra törését, a hús hasadásának sercenését, érezni akarta a vér nyirkos forróságát...

De erre megrezdültek a bokrok, megdördült az ég, és ránk törtek a ruszkik. Hadakozni nem tudtunk, ezért bátran vártuk a vádat. Ez lett: én és a Feri kivételével mindenkit elhurcoltak. De mi is megfizettünk. Helikopteren felvittek a Pilis közepére, és ejtőernyővel ledobtak.
Kis idő múlva:
- Baj van! – sóhajtottam fel.
- Nem kell közölnöd.
- Alig egy hétre való élelmünk van. Remélem nem kerüljük el a forrásokat!...

A többiek már aludtak sátraikban. Csak az erdő kísérteties zajai lebegtek körülöttem, közben vészesen közeledett az éjfél. Szinte folyamatosan a karórámat néztem. Ismét meghallottam a Holdat üdvözlő farkas vonyítását. Mintha közelebbről jött volna. Persze, gondoltam, biztosan csak a képzeletem játszik velem, hiszen ez csak a szél tréfája. De az ösztöneim mást súgtak. Veszélyt!...

Mit? Háború? – kérdeztem elképedve, s mindjárt az eszembe jutott a teendő.
- Vissza a táborba! – kiáltottam Ferinek és Liebhardtnak, akik szót is fogadtak.
- Rossz hírem van számotokra – kezdte beszédét Feri; háború van kilátásban. Aki katonának jelentkezik, az tegye fel a kezét; aki pedig nem teszi fel, annak a DEJTCS-ben helye nincs! Persze, mondanom sem kell, mindenki feltette...

Emberek. Furák és furcsák. Mert emberek. Fürkészheted őket - kifürkészhetetlenek. Ilyenek. Kiismerhetetlenek. Csak félelemmel tölthet el, ami a belső énükben lakozik. A tudatalatti kiismerhetetlen valósága és a természetfölötti képességek. Amit úgyis a rossz cél szolgálatába állítanak. Mert ilyenek az emberek. Felnőttek és gyerekek. Csecsemők és öregek...

Niki nagyon egyedül érezte magát és szomorúan kitekintett az ablakon.
Puff. Hallatszott a szomszéd szobából. Niki megrezzent. Bebújt a takaró alá, de a villanyt nem oltotta le.
Puff. Még egy zaj, de egy kicsivel közelebbről. Niki már nagyon félt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Sikítani nem akart, mert lehet, hogy a zajt csapó illető nem tudja, hogy ő itt van...

Egy kés van a kezemben! Jeleket rajzolok a homokba. Furcsa jeleket...
A penge sima, acélos felületén megcsillan a tavaszi nap fénye. Tökéletes, áramvonalas... Hegyét gyengéden alkarom belső részéhez érintem, épp csak leheletnyi finomsággal végighúzom az itt található bársonyos, lágy bőrön. Kellemesen csiklandoz...

Elhatározta, hogy ma este vadászni fog.
Régóta nem érezte az ízt, ami egész lényét felélesztette abból a komor bágyadtságból, amibe már hetek óta süppedt.
Nem, mintha azért nem vadászott volna, mert lekiismeret-furdalása volt, csupán azért, mert veszélyes idők jártak a fajtájára. Ő magányos volt, nem mert kockáztatni...

Percek teltek el azóta, hogy bezártam az ablakot, testem azonban a lobogó tűz ellenére is fagyos maradt. Tudtam, hogy indulnom kell. Csipkeszegélyű, sötét bársonyruhát húztam, gémberedett ujjaim alig boldogultak a gombokkal. Felcsatoltam nyakláncom, felvettem csizmám, sálat tekertem nyakam köré, magamra kanyarítottam hosszú fekete kabátom, és sietve becsaptam magam mögött az ajtót...