Bogdányi csillagok 1. rész

Az alábbi történet olvasásakor, akár csak a Dán’ Hősei és az Erdők csapata esetében, kéretik figyelembe venni, hogy megszülésükkor tíz éves voltam... egy hosszú, kamaszkor előtti saga részei:)

- Hé Liebhardt! Megint gondok vannak! – állítottam be az Andrewy
parancsnoki erődítménybe.
- MDSZ ügyek? – kérdezte Liebhardt
- Nem. A Sobiéknak sikerült egy 100 fős csapatot összekaparniuk, és
máris csatázni akarnak.
- Nem tudja, hogy a DEJTCS-ek az egész országban több mint 150
ezren vannak?
- De ő csak a Bogdányiakkal akar harcolni.
- De ez is van legalább 300 csak az ittlévők közül – mondta tovább
Feri.

- Mikor lesz ez? – kérdezte Liebhardt,
- Ez év december 28-án, szombaton.
- Hányadika van?
- December 28.
- Mit?!
- Ott jönnek! – hangzott a várható kiáltás.
- A szuper Andrewybe! – kiáltotta Liebhardt.

Katonákkal nem volt gond. Nekem például 70 katonám dolgozott a Pad – erődítményekbe’, de most az Andrewybe szerződtettem őket. Ferinek is ennyi katonája volt, és Liebhardtnak pedig több mint száz. 300 katona 100 ellen…
- Liebhardt! Az információk: 10 hadifogoly nekünk, 5 pedig nekik. De
van rosszabb hír is: bontják a vezérbástyát.
- Hogy?! Keressük fel szakácsdejtcset!
- Szakácsdejtcs! Keverj össze egy doboz vöröspaprikát 10 csomag őröltborssal és önts bele vizet! – adta ki a parancsot Liebhardt.
- Keressük meg a barkácsdejtcset!

Amíg Liebhardték elmentek barkácsdejtcsért, én szóltam a tüzéreknek, hogy készüljenek a lövésre.
- Ez kész. Kereressük meg a Tervidejtcset is.
A Tervidejtcs az én vagyok.
- Valentin! Készíts egy kilövőszerkezetet a dobozoknak!
A terv a következő: egy csípős oldatot fából készült felül lyukas dobozokba beleöntünk, és az ellenségre lőjük. A terv bevált: a Sobiék behunyt szemmel rohangáltak, mert kaptak az oldatból.
- És hogyha elmúlik a hatása? – kérdezte Feri.
- Feri! Vigyázz! – kiáltottuk.

A bástyánknak a fele ugyanis, a titkos bontogatok hatására ledőlt. Ő éppen azon a felén volt, egyedül. A Feri csak állt kővé meredve a dőlő bástyarészen, s mikor leért…
- Liebhardt! Hoztam a Feriről a híreket: egy rózsabokorba esett, beverte a fejét, vérzik a keze, és a tüskéktől cifrás a háta. És a legrosszabb: DIB hadifogoly – jelentettem.
- Nem!!! Gondolod, hogy csinálnak vele valamit? Azonnal vissza kell térnie az Andrewybe! Valentin! Karcsi! Dani! Gyertek velem! – mondta Liebhardt.
- Ott van! – kiáltotta Liebhardt.
- Mit csinálnak vele?! Csak nem ostorozzák?
- Mindenkinek roham! – kiáltottam a hadseregnek.

Egy negyed óra múlva nem volt már hadifoglyuk, és a veszteségeinket a hadizsákmányból fedezni tudtuk.
- És most hogy tovább? Szólj Ügyinek (DANI), hogy fából barkácsoljon kereszt alakú lövedékeket fából!
- És Kémidejtcsnek, hogy főzzön ki valami kábító folyadékot. Én addig csinálok kődobáló ágyút az ellenséges támpontok megsemmisítésére.
Felejthetetlen élmény volt becélozni az ágyút, és kilőni a golyót. Aki csak látott, bámult. 10 golyó után a fegyverraktáruk darabokban volt a fegyverekkel együtt. De a mi készletünk kiváló volt: 10 db kőhajító ágyú, 50 db bothajító, 60 rendes ágyú, 350 db bot. Ezek csak az Andrewy fegyverei. 50 fő tiszt, 50 tüzér, 200 sorkatona…

A Sobiék látták, hogy a kőhajító gépek mindent tönkretettek, ezért kivonultak az óriásfenyvesből. Pár nap múlva:
- Liebhardt! Holnap idejönnek a tahisi, a szentendrei és a visegrádi DEJTCS-ek. Vannak úgy 300-an! – jelentette Feri a táborban 1991. december 31-én.
- Holnap? Elseje! Tervidejtcs!
- Tudok mindenről. Mindent megoldunk. Holnap szervezünk egy kirándulást, felmegyünk a hegyekbe, hazajövünk, vigadozunk és kész. Nem kell szuper programot tervezni.
- Dejtcsszakács! Holnap valami jót főzzél; Barkácsdejtcs! Készíts valami ajándékot. Ügyi! Rendezd el a fogadóerődítményeket az Eagle-ban! Tüzérek! Majd csináljatok díszsortüzet! Valentin! Tervezd meg a kirándulást! – hangzott a züllött parancs, melyet Liebhardt futtában adott ki, tekintve, hogy még az ügy után kell járni. Másnap hajnalán, 1992-es zászlókkal és fegyverekkel: 600 DEJTCS barna egyenruhában.
S olyan volt, mint az AVE WOOD:

Csillogtak fegyveritek, szinte égve,
Zöld jelvényetek csillogott az égbe
DEJTCS-ek! Csak az erdőt segítsétek,
S örökre, a természetet védjétek!

Amikor a kirándulás megindult, zengett a völgy, a hegyek, ahogy 1200 láb trappolt végig az erdőn. De egyszer vége szakadt ennek a harci felvonulásnak: egy állatbőr. A húsa és a szarva nem volt meg. Gyanúsnak találtuk, de mentünk tovább. A második tetemnek már csak a csontváza volt meg.
- Gondolod hogy…
- Nem, Feri! Ilyennel volt már dolgunk. A végén kiderült, hogy a beteg állatokat a rókák csalogatására tették ki! – mondta Liebhardt.
- Ezek nem vadászok, Liebhardt!
- Tudom. Orvvadászok. Valamit tennünk kell!
- Csend! Felderítjük az erdőt! Minden csapat másfele megy! Adtam ki végül a parancsot.
A Liebhardtékkal külön mentünk.
- Hasra! Ott vannak! – kiáltotta Feri.
- Hogyan tovább? – kérdezte Dani.
- Megláttak! – kiáltottam.

Menekülés közben az egyik csapdájuknak a fogságába estünk.
- Már csak ez hiányzott. Már megint kalandok… - mondtam.
- De nincs sok időnk. Miközben mi itt kuporgunk, kint állatirtás folyik! – figyelmeztetett Liebhardt.
- Te! Ez a fa éles! – mondtam.
Egy óráig reszeltem, de végül is sikerült.
- Ez az! Oldozz ki minket is!
- Jól van! Most pucoljunk innen, de gyorsan!
- Sikerült! Hívjuk a többieket! – mondta Liebhardt.
- Még ne! Csináljunk az ajtó elé és a ház köré csapdákat! – tartottam vissza Liebhardtot.
S ez a szó az orvvadászok vesztét jelentette.

- Kész! Most pedig tűnjünk innen! – javasoltam.
Csak az volt a gond, hogy eltévedtünk.
- Na, most nem tudom, mit tegyünk!
- De Liebhardt! Ha nem érünk vissza a táborba…
- Figyeljetek! Valaki jön.
- Nem valaki. Valakik!
- A Sobiék! Egyszer aztán végünk van.
- Liebhardt! Mi abba hagytuk a harcot. Nem háborúzunk tovább. De a Gál még folytatja! – mondta Sobi.
- Ez jó hír. Tudjátok innen az utat?
- Persze – hangzott az öntudatos válasz.

A táborban mindent elmondtunk. Mire visszaértünk az orvvadászok táborába, már egy fán lógtak azok a vadászutánzatok. Hívtuk a vadászokat és az erdészeket, akik letisztázták a dolgot.
- A rövid kaland is kaland! – kezdtem a szokásos mondásomat.
- Hagyd már abba Valentin – mondta az egész osztag egyszerre.
De másnap is vártak még ránk… Inkább abbahagyom.

Folyt. köv.