Requiem

Egy felvonás

Előforduló szövegkönyv-rövidítések: KF: külső felvétel, BF: belső felvétel, PP: premier plán, SZP: szuperplán, HT: háttér, LSZ: látószög

A kép kivilágosodik.

KF.
Hosszú, kanyargós országút, háttérben magas hegyek. Egy gépkocsi közeledik. Mikor közelebb ér, láthatjuk, hogy egy rozzant külsejű kisbusz az, amely különös színekkel és furcsa ábrákkal van befestve. Tetején két szakadt ruhás fiatal ücsörög, hosszú hajuk lobog a szélben. A kamera követi a kocsit, és fokozatosan szemünk elé tárul a gyönyörű, türkizkéken csillogó San Franciso-i öböl. Távolabb a nagyváros felhőkarcolóit is láthatjuk.
A furgon lassan eltűnik a távolban, a kép áttűnik.

KF:
Elhagyott, homokos tengerpart. A kamera fordul, és láthatjuk a megérkező, hatalmas porfelhőt kavaró kisbuszt. A hippik leugranak a tetejéről, és a többiek is kiszállnak, összesen hat fiú és három lány.

BF:
A kocsi vezetője, Brian, egy hosszú barna hajú, feltűnően jóképű fiatalember. Mellette egy csinos, vörös hajú, nála jóval fiatalabb lány ül. Őt Alice-nek hívják. A fiú alig észrevehetően bólint felé.
Mindketten kiszállnak a kocsiból.

KF:
A hippik leülnek a földre, egy nem túl tág kört formázva. Brian és Alice odasétál, leülnek ők is. Mindannyian körbetekingetnek, nincs-e esetleg a közelben valaki. Ezután Brian egy magával hozott papírzacskóból előveszi a kellékeket, és nekilát cigarettát sodorni. A többiek, némán, türelmesen várakoznak, s eközben megfogják egymás kezét.

Kép, HT:
A tenger, valamint a lemenő nap óriási, vöröslő gömbje.

Brian végez a művelettel, meggyújtja a cigarettát, és szippant egyet belőle.

BRIAN

Ez a legutolsó. Nincs több.

Hangja szomorúan cseng.

Átnyújtja a cigarettát Alice-nek, aki szintén megkóstolja, majd átadja a következőnek. Ahogy a szívnivaló lassan körbejár, alkalmunk nyílik megfigyelni az egyes arcok jellegzetességeit: mindannyiuk közös vonása a kiábrándultság és a mélységes fájdalom. Mikor a cigaretta elfogy, a hippik felállnak, és Brian-re szegezik tekintetüket. Ő lassan bólint.

BRIAN
Vége. Sok szerencsét. És… Emlékezzetek majd rám.

Valamennyien egyenként megölelik Briant, s eközben beszédes pillantásokat váltanak vele. Ezután - Brian és Alice kivételével - lassan elindulnak a tengerpart felé. Útközben dobálják le magukról ruháikat, még mielőtt belegázolnának a vízbe. A napfény megcsillan a kamera lencséjén.

KF.
Brian és Alice a földön ülnek, a lány kezeivel átkulcsolja térdeit. A kamera elidőz rajtuk.

ALICE
Nem lehetne…

BRIAN
Nem. Te is tudod. Holnap vissza kell mennem az egyetemre.

Pár másodpercig hallgatnak.

Hang, HT: a tenger zugása.

ALICE
De hát miért? Miért ne kezdhetnénk újra? Mi lenne, ha te meg én…


BRIAN
A dolgok nem így működnek Alice. A helyzet úgy áll, hogy volt egyszer egy kedvező pillanat, és én megragadtam azt. De ez az alkalom elmúlt - elmúlt örökre.

ALICE
De még mindig szeretnéd, igaz?

BRIAN
Jgen, de ez most már nem számít. Semmit nem bántam meg abból amit tettem, és soha nem is fogom megbánni - de mégis vége. És tudod miért?

Alice kérdő pillantást vet a fiúra.
BRIAN
Az idő. Az idő miatt. Ha jobban belegondolsz, talán megérted, miről beszélek. Mi, akik a jelenre esküdtünk fel, akik mindig a pillanat örömét kerestük, soha nem voltunk képesek szembenézni az igazsággal: mindez illúzió. Mert a pillanat eljön, a cselekmény megtörténik - és máris múlttá válik. A múlt hasznos, tanulhatunk belőle - de valódi boldogságot többé nem jelent.

ALICE
De minden napot új nap követ, nem igaz? És az elszállt pillanat helyébe is mindig egy újabb lép - vagy talán nem így van?

BRIAN
De igen.
És meddig tart ez számunkra? Meddig tart ez a fiatalság számára? Öt évig? Tíz évig? Mert te ugyan még csak tizenhat éves vagy, de én már majdnem huszonkettő… És ez azt jelenti, hogy másképpen szemlélem a dolgokat, mint azelőtt. Annak idején még én is mindent rózsaszínben láttam, azt hittem, lehetőségeink végtelenek, van még időnk… Tévedtem. De ez csak a kezdet, hiszen a lejtőn nehéz megállni. A legszörnyűbb az, hogy biztos vagyok benne: néhány év múlva már eszem ágában sem lesz majd kiállni azokért az elvekért, amiket most még a magaménak vallok. És ez fog történni veled is. És ez fog történni mindannyiunkkal.

Brian a fürdőző hippik felé mutat.

KF.
Az öböl és az utolsó fázisába lépett vörös, párás naplemente.

Kis ideig csendben vannak. Brian tűnődő arckifejezése, SZP. Aztán láthatjuk, hogy Alice a fiú felé fordítja arcát, fejét szomorúan a térdére hajtja.

BRIAN
És most mondok valamit, ami ennél is szomorúbb. A többiek valószínűleg megköveznének érte. Sokat gondolkodtam a dolgon, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindazt, amit tettünk, bizonyos szempontból feleslegesen tettük. Lázadásunk, az új akarása, nem volt több, mint hiú ábránd, vagy akárcsak múló divat.

Alice arca, SZP. Úgy néz Brian-re, mintha szörnyeteget látna.

ALICE
Hogy mondhatsz ilyet? Elfelejtetted ki voltál? Pontosan úgy beszélsz, mint egy negyvenéves nyárspolgár!

BRIAN
Látod, ezért kell, hogy itt hagyjalak titeket. A ti lelketekben még él a naiv hit, a remény lángja. Ti még felléphettek, küzdhettek az osztálytársadalom berendezkedése, a háborúk ellen, egy szebb Amerika reményében… És Isten látja lelkemet, remélem hogy sikerül nektek. De én…

Szomorúan megrázza a fejét. Láthatjuk, hogyan aranyozza be arcát az alkony fénye.
A kamera Alice felé fordul.

ALICE
Már nem bízol benne, igaz? Már nem hiszed, hogy sikerül megváltoztatnunk a világot, ugye?

BRIAN
(Gyötrelmes arckifejezéssel) Nem, valóban nem. Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. És ennek is az idő az oka, illetve az a bizonyosság, hogy mi nem vehetjük fel vele a versenyt. Ő a leggonoszabb ellenség, ki valaha is fenyegette az ifjúságot. Mi ugyebár a felnőttek világa, a jelenleg létező társadalmi struktúra ellen lázadtunk. Bizton reméltük, hogy célunkat, a világ megváltoztatását, egy testvéri társadalom megteremtését a szeretet erejével előbb vagy utóbb, de elérjük. Ha azonban ma sétálsz egyet városunk utcáin, vagy körülnézel az egyetemeken, egyből felfedezed a változások első, de egyértelmű jeleit.

Brian arca, SZP.
KF.
A távoli, alkonyi fényben fürdő San Francisco.

BRIAN
A lázadás ma már nem divat. Utolérte a végzete, megölte az idő, akárcsak az általunk létrehozott művészeti irányzatokat. Ez az oka annak, hogy ebben a harcban nem nyerhetünk. A fiatalság - éppen amiatt, hogy szinte alig kínál lehetőséget neki - képtelen megszelídíteni, a maga szolgálatába állítani az időt. Ebbe persze soha nem akartunk, és soha nem is fogunk tudni beletörődni, mégis, mindez nem változtat azon az egyszerű tényen. Hogy az idő kereke folyamatosan az idősebb generációk malmára hajtja a vizet. Természetesen őket is elpusztítja, mégpedig szörnyű módon: Minél öregebb lesz az ember, és minél inkább beépül a társadalomba, annál gyorsabban és teljesebben pusztul el eredeti jelleme, akaratereje és alkotókedve. De ők vajmi keveset törődnek ezzel, és ameddig az idő nekik dolgozik, a rendszer változatlanul működik tovább - akár akarjuk, akár nem.

Ismét hallgatnak, mindketten a napot bámulják, amely már félig el is tűnt a horizonton.

ALICE
Mi lesz velünk, Brian? Ó, mondd mi lesz velünk?

BRIAN
Tudod, én már fél lábbal a mocsárban állok, és rövidesen ti is követni fogtok engem. De szeretnélek megkérni valamire. Arról, amit itt most mondtam, a többieknek egy szót se szólj. Nem értenék meg. És én még mindig hiszek abban, hogy… Őrizni kell a lángot. Ez az egyetlen esély.

Brian megfogja Alice kezét, és közelebb hajol hozzá.

BRIAN
Ha idővel semmire nem fogsz emlékezni abból, amit most elmondtam neked, az teljesen érthető, és én nem rovom fel neked. De amikor talán majd hosszú évek múlva egy nyári estén egymagadban üldögélsz a tengerparton, és a távolban megpillantod a naplementét, kérlek, emlékezz rám. Emlékezz közös ügyünkre, emlékezz, melyik oldalon álltunk. És légy boldog, hogy tiszta a lelkiismereted, hiszen jó ügyért harcoltál. És azt se feled soha, miért nem sikerülhetett; emlékezz a bűvös szóra, mely így hangzik: Idő. És ha még nem kértem volna eleget…

Brian hangja elcsuklik, felnéz Alice-re. A lány szemében könnyek gyöngyöznek. A fiú halványan elmosolyodik.

BRIAN
Jusson eszedbe, hogy volt egy Brian nevű barátod, akivel együtt szívtad a füves cigit, és aki azon a bizonyos napon azzal a sok badarsággal beszélte tele a fejedet.

Pár pillanatig ellágyultan néznek egymásra. A kamera látószöge bővül, Brian feláll, majd a lány is. A fiú elindul a kisbusz felé, kinyitja az ajtaját, melyen egy "Szeretkezz ne háborúzz" feliratú címke díszeleg, és kivesz belőle egy hátizsákot. Vállára kapja, szembefordul a lánnyal, és biccent egyet.

BRIAN
Mond meg nekik, hogy elmentem, és nem jövök vissza többé.

ALICE
De hát…

BRIAN
Itt nincs többé helyem. Már nem tartozom közétek. És remélem érted már, miért.

Alice ártatlan, könyörgő tekintettel néz fel a fiúra. Brian magához vonja a lányt, és szenvedélyesen megcsókolja. Mikor egy kissé eltávolodnak egymástól, tekintetük egy pillanatra egymásba fúródik - aztán a fiú hátat fordít a lánynak, és lassan elindul a néptelen úton San Francisco felé.

Alice arca, PP.

ALICE
Brian?

Brian megfordul, tekintetébe szomorúság és magány vegyül.

ALICE
Emlékezni fogok rád.

KF. Brian arca ellágyul, szeme hosszan elidőzik a lányon. Aztán megfordul és továbbindul.
KF.Alice csak áll ott, és bámul utána. Haja puhán megrebben a szélben. Egy könnycsepp gördül végig arcán.

KF. A hippik kijönnek a vízből, és odaballagnak Alice-hez. Egyikük átkarolja a lány derekát. Ők is követik tekintetükkel a távolban lassan eltűnő fiút.

Zene, HT:
Halk filmzene, egyre erősödik.

KF, LSZ az útról.
Alice és a hippik, háttérben a szakadt kisbusz. Ott állnak egymást átölelve, hajuk lobog a szélben.

KF, LSZ a csoport felől. Brian teljesen eltűnik a távolban.
Hang, HT: Hangos filmzene.

1996
október 27-28