A táborban minden nyugodt volt. Szakácsdejtcs főzött, Ügyi barkácsolt. Kémidejtcs kisérletezett, Dejtcserős edzett. (…) (Liebhardt) pedig az országból érkező DEJTCS – információkat vizsgálta. Csak én járkáltam fel – alá a kistölgyesben.
- Mi a bajod Valentin? – kérdezte Feri.
- Unatkozom. Itt nem történik soha semmi. Azt hiszem, megkeresem erdészdejtcset, hogy nem lesz-e vihar.
- Azt hiszem, igazad van. Most hogy a Sobiék…
- Dejtcsek! Azt hiszem, óriási vihar közeleg! Menjetek be a sátrakba! – prédikálta erdészdejtcs.
Fél óra múlva itt volt…
- Elsöpri a sátrakat! – kiáltottam.
- Nem kell mondanod, tudjuk.
- Kapaszkodjatok a fákba! – mondta Dejtcspapa.
A végén már fákat is kidöntött a vihar.
- Már csak egy lehetőség van! 50 méterrel arrébb kezdődik egy védőfal. Ha odáig elérünk, rendben van. Remélem még áll.
- 296, 297, 298. Mind megvagyunk, Kémidejtcset és Ügyit kivéve! – mondtam.
- Ilyen viharban nem tehetünk semmit: hófúvás, eső, hurrikán.
- Na, most aztán tényleg történik valami! – mondtam.
- Vigyázz! Két fa eldől!
Óriási zűrzavar, és még nagyobb vihar. Fél óráig a fal mögött maradtunk…
- Véget ért a vihar! – mondtam.
- Akkor jó! Fésüljétek át az erdőt! Valentin, Dejtcserős (DANI)! Velem
jöttök! – parancsolta Liebhardt.
Közben:
- Most hogy jutunk ki ebből a gödörből? – kérdezte Ügyi (Feri).
- Nekem van egy ötletem! Itt van a zsebemben egy kis erősítő…
- Nálam meg két fapohár! – adták át az információkat egymásnak.
- Oh! Most jut eszembe! Ez az altatószer! Nehogy… már késő. Megittad.
A DEJTCS-eknél:
- Találtatok már valamit? – kérdezte Liebhardt.
- Nem – mondták.
- Várj, Liebhardt! Most jutott az eszembe! Azt hiszem, mintha arra balra gurultak volna! – mondtam Liebhardtnak.
- Akkor 10-en jöjjenek erre! A többiek is csak a közelben keringjenek! – vette szájára Liebhardt a megfontolt parancsot.
- Hé, Kémidejtcs! Mit csinál ott a Feri?
Kémidejtcs elmondta a történteket.
- Mikor múlik el a hatása?
Negyed óra múlva.
- Addig várunk. A Gálék!
- Csapatok! – kiáltottam nyugodtam.
De nem jött senki.
- Gyertek már!
- Túl messze vannak.
- De a Gálék közel!
De ebben a pillanatban ott termettek a Sobiék. A Gálék elkezdtek örülni, de a Sobiék megtámadták őket.
- Mit csinálsz, Sobi? – kérdezte rosszat sejtve
- A Liebhardtékkal vagyunk!
- Tűnjünk innen, de gyorsan! – mondta Gál, és már el is húzták a
csíkot.
- Sobi, ezt jól csináltad! – dicsértük meg.
- A Gálékból már elegünk van. Na, most megyünk és visszaépítjük a
haditábort.
Mindenki elment, csak én maradtam.
- Milyen haditábort? – kérdeztem.
- Amit elvitt a szél.
- Eh! Nem így értem!
- Valentin! A Gálék háborút akarnak!
- Háborút?! Rohanok a táborba!
Az erődítményben mindenki pihent, kipihenték az építés fáradalmait, amit a vihar okozott. De ez nem sokáig lett ilyen.
- Liebhardt! Liebhardt! A Gálék háborút akarnak kezdeni.
- Mit? – ugrott fel.
- Háborút! – ismételtem meg.
- Mindenkit a gyülekezőhelyre!
Kis idő múlva:
- Figyeljetek! A Gálék háborút terveznek. Csupán 60 katonájuk van, nekünk meg 300, de még A Sobinak is van 40. Ha elfogadjuk a háborút, ugyanaz lesz, mintha nem fogadnánk el...
- Egyszóval elkerülhetetlen a háború – zártam le a mondokát.
- Igen. De egy biztos: a Gálék háborúja céltalan lesz.
- Hiába. Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan – mondtam, szokás szerint viccelődve.
- Kapcsold már ki magad! – mondták nekem, bár ők is nevettek.
- Nos, hogy döntsünk?
A tomboló DEJTCS-ek még aznap munkához láttak. Fegyvereket készítettek, táborokat építettek. Másnap délfele megjött a hír:
- A Gálék csapatai a kisfenyves felé törnek!
Csend. Mély csend.
- 50 ember térjen be az erődítménybe, 50 szállja meg a kisfenyvest! – rendelkezett Liebhardt.
Csakhogy a sereg azt már nem hallotta, hogy a Kisfenyvesbe is kell
menni…
- Lipi, nagyon kevesen vagyunk! – kiáltotta.
- Mi van a kőhajítókkal?
- Nincs táboruk, használhatatlan.
- Bothajító?
- Túl sokan vannak!
- Viszont az ellenség ágyúi lerombolták a kisfenyvesi Hawk – erődítményt. Tehát az egyetlen út: a menekülés.
Csaknem fél óráig futottak.
- Leráztuk őket! – mondtam lihegve.
- Akkor jó.
- Most már csak azt kéne tudni, hol vagyunk – mondtam, bár tudtam a választ.
- Csak nem fogod megkapni a választ, ugyanis minden jel- és valószínűség szerint eltévedtünk.
- Az egyetlen esély: keresgéljünk!
Kis idő múlva:
- Már egy fél órája keresgélünk és még mindig semmi…
- Nézzétek a helyzetet! Van egy világ, abban a világban van egy bolygó, abban van egy ország, abban van egy hegység, abban van egy erdő, és abban vagyunk mi, akik eltévedtünk. Az információink: amin vagyunk völgy és tölgyes. Felmászunk a hegyre, és körülnézünk. Így körülbelül tudni fogjuk, hol vagyunk – ajánlottam.
- Rendben.
- Megvan! Innen a kistölgyes északra fekszik! Hoppá! De van még valami! Legalább 150 DEJTCS hiányzik, és a többieket pedig lefegyverezték!
- Akkor pedig már csak egyetlen dolgot tehetünk. Itt is építünk egy erődítményt, készítünk fegyvereket. Holnap meg kell keresnünk a Sobiékat! – mondtam.
Másnap:
- Jó reggelt! Hol van Liebhardt?
- A sátrában gubbaszt reggel 7 óta! – kaptam a választ.
- Eddig van 50, de 100 kell… Kell gyűjteni muníciót, Ügyinek kb. 10 kőhajító gépet készíteni. Ha a Gálék északról…
- Hé, Lipi! Mi a manót csinálsz?
- Pocsékul állunk! A Gálék bármelyik pillanatban támadhatnak, és alig van fegyverünk. De élelemmel nincs gond! Ribizlibokrok, forrás…
- Most hallhatsz egy rosszabb hírt is! Itt vannak a Gálék! – ugrott be Feri.
- Mindenki a helyére! Ezek is jókor jönnek! – kiáltotta Liebhardt.
Egy kis harc múlva:
- Ledöntötték az egyik tornyot 8 katonával együtt!
- Vissza az erdőbe!
- Phuh! Ezt megúsztuk… a kémek! Na, mi van?
- A hegyekben van egy óriási víztároló… omlik a gátja!
- Mit??!! Végünk van! Most adja meg a természet a kegyelemdöfést!
- Nem! Mégsem! Itt van ez a gödör!
- Persze! Sírgödör! He, he!
- Ha ide behúzódunk, nem visz el a víz!
Úgy is lett. Ott, ahol a víz leömlött, nem maradt egy fa se. Több gallon víz zúdult a hegy tetejéről, a faluból is látni lehetett.
Csakhogy az a hordalék, amit magával hozott, a gödröt is betemette. Csak az utolsó pillanatban ugrottunk ki…
- Vége? – kérdeztem.
- Igen.
- Mind megvagyunk, 3 fiú és 4 lány kivételével! – hallottam a szokásos DEJTCS – krónikát.
- Ott lent van valaki! Ez az Ági!
Így aztán lassacskán meglett mindenki, sajnos a Gálékkal együtt. Már megint csak harcolni lehetett. A harcban kaptunk egy kis előnyt, így leléphettünk, de ez nem volt elegendő…
A Gálék menekülésképpen elkaptak mindenkit, és munkára fogták őket, velünk együtt. De volt ennél rosszabb is…
- Feri, hallottad a hírt? – kérdeztem, miközben rohanva érkeztem a
táborba egy gerendával.
- Képzeld, a Gál, az Attila, a Varga és a Szaicz az osztályból mindenkit robotba hajtanak. És aki egy szót is szól erről, azt megverik! – kiáltottam.
- Ez már minden határon túlmegy! – fújtatott Liebhardt.
Az egész osztály hátrakötözött kézzel döcögött. Akik ellenkeztek – főleg a lányok – megostorozták.
- Azt hiszik magukról, hogy mindent megtehetnek! – mondtam tehetetlenül.
Mikor vége lett a munkanapnak, a kunyhóba hajtottak minket.
- Figyeljetek! Fel kell lázadnunk! Ti mind átmentetek a kiképzésen.
Meg kell próbálnunk!
- Igen! Én például a szuperosztaghoz tartozom. Én voltam a legjobb a lányok között, akinek valaha is szava lehetett a MEW – lányparancsnoki erődítménybe’ ! – vállalkozott Ági.
De ekkor már felhangzott a szabadságdal, s a fegyverek vették át a hatalmat. De a Gálék észrevették, és fatöltények áradatát zúdították a szökőkre…
- Így soha nem szabadulunk ki! – mondtam, bár ezt is tudtam, hogy ezzel ők is tisztában vannak.
- De ez az ásó itt van! – így Liebhardt.
- És, mit akarsz vele kezdeni? – kérdeztem meglepődve.
- Na, mit? Fedezéket ásunk!
- Vigyázz, kő! A fenébe, mit művelnek ezek? Nem! Ezek egy kőhajítóval küldenek a mennybe! Mindenki a sarokba!
Egy durranás.
- Ezt megúsztuk. De nem szeretnék ilyen galacsintúró bogaraktól a másvilágra kerülni. Nézd csak Liebhardt, valaki éppen követ küld neked! És milyen magas a hangja! Mindjárt tériszonyom lesz!
- Ebből elég! Tárgyaljunk!
- Arra már nincs idő! Itt jön még egy ajándék!
- Azt nem mondtam, hogy eltegyenek láb alól! Add ide azt a dugós puskát! Kapnak mindjárt a képükbe! Talált!
- Ne örülj, Valentin! Az összes ágyút ideirányítják!
- Akkor találkozunk a kapunál!
- Vagy mégse! Itt egy csapóajtó!
Nagy nehezen felnyitottuk.
- És van benne egy gödör! – ujjongott Liebhardt.
- Persze. Megint a szokásos sírgödröd!
Mikor én, Liebhardt, Karcsi és Ági bent voltunk, eldördültek az ágyúk.
- Feri igyekezz!
Erre úgy berántottuk, hogy csak úgy nyekkent, és az ásótól kezdve a puskáig mindent magával rántott. Recsegés, ropogás, csattogás és mély csend.
- Na, jó. És most hogy jövünk innen? – kérdeztem, és még ezt is viccesen akartam kifejezni, de tekintve a helyzetet, visszaszívtam.
- Jó kérdés – válaszolta Liebhardt.
- Hát a csapó…
- Feri! Rajta vannak a kövek!
Egy pillanatnyi gondolkodás után felkiáltottam:
- Itt az ásó!
- Remek ötlet! Kiássuk magunkat – helyeselte Liebhardt, és nekiestünk az oldalának. Mikor kiértünk, kifújtuk magunkat. De egyszer csak megakadt a szemünk valamin: a Gálék fegyverein.
Abban a nagy csendben még a madarak is elfojtottan csiripeltek. Az elhaló nap utolsó sugarai az öröm – patak csillámló vizében kaptak menedéket. Az öreg fenyők mélyen meghajolva hajladoztak felénk. Az erdő sűrűjéből a béke jelszavait hallottuk. Hol egymásra, hol a Gálékra néztünk. Mit tegyünk? Az égre néztünk, s onnan vártuk a választ. Éreztük és tudtuk, mit kell tennünk. Úgy látszott itt ér véget a küldetésünk, melyet Isten és a természet ránk bízott. A Gálék lassan a halál – szakadékba dobták fegyvereiket. Ezt mi is követtük. Ekkor megérkeztek a mi csapataink is. Őket is leintettem. A Liebhardt és a Gál egymáshoz mentek és kezet fogtak. A fák vígan hajladoztak felénk. A halál – szakadék ridegen tátongott, és a nap utolsó sugarai még tükröződtek a szemünkben. Küldetésünk véget ért. De ez még nem azt jelenti, hogy ezentúl nem védjük a természetet!
ANDREWY
MADE IN PAD
V.P.
Utószó
Ez a könyvem – azt hiszem – már nem lett olyan jó, bár sok próbával elkészült. Ez a könyv már ’92-ben játszódik, az erdők fénykorában. Ezt a könyvet a DEJTCS céljaira építem. De azonban, A Pilis zöld poklában olyan dolgok történnek, hogy a DEJTCS megtörik. Ezt a tanulságos történetet én (…) úgy írtam meg, hogy minden részből tanulni lehessen. Humoros események, halálos pillanatok, és tanulságos pillanatok egészen az utolsó mondatig.
ERS XIN VAD
TALPRA DEJTCSEK! HÍ AZ ERDŐ!
A TERMÉSZET ELEGENDŐ.
MIT VÉDÜNK? NÖVÉNYT, VAGY ÁLLATOT?
AMIT AZ ISTEN ADATOTT.
A DEJTCSEK REMÉNYÉRE ESKÜSZÜNK, ESKÜSZÜNK
HOGY TECHNIKAHÍVEK NEM LESZÜNK!
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-24
|
Novella
Egy balulsikerült kapcsolatfelvétel elgondolkodtató története.
2024-11-23
|
Novella
Egy fiatal férfi randevúra hívja az ismert színésznőt.
2024-11-22
|
Novella
Ebben a rövid történetben egy idős bácsi jelenik meg a kertvárosi kis kocsma ajtajában kutyájával....
2024-11-19
|
Novella
Édesanyja és unokabátyja szexualitásának egy kislányra gyakorolt hatása.
2024-11-18
|
Novella
Egy tanárnő igyekszik meggyőzni tanítványát, végül saját csapdájába esik.
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
"Az ember akkor jön rá milyen fontos egy állat, vagy egy ember, ha elveszíti." Már nem tudom ki is mondta ezt, de igaza volt. És ha valakit nem szerettünk, vagy úgy éreztük nem olyan fontos, rájöhetünk hogy ez még se így van...
Beküldte: Anonymous ,
2001-08-01 00:00:00
|
Egyéb
Nem is tudom, ti szeretitek a romantikát?
Hozzászólások