Történetek

Egy vérvörös boríték keveredett matató ujjai közé. Gyűrötten, szakadtan, mintha hosszú utat járt volna meg. Pedig csak pár sarokkal arrébb írták.
A lány félve, szinte remegve nyitotta ki a borítékot, majd erőtlenül ejtette ki kezei közül, s az a földre hullott. Nem bírta megtenni. Nem bírta mégegyszer elolvasni. A méreg, az átkozott méreg már túlságosan elterjedt amúgy is sérült szívében...

Rád nézek édes, mond te vagy AZ? Mondd meg, ha rám gondolsz, én vagyok az, aki neked kell?
Behunyom a szemem, csak téged látlak, senki mást. Hidd el! Hinned kell nekem, még akkor is, ha már most megmondom, hogy hazudok… de muszáj hinned nekem. Hidd el csak te kellesz, senki más… és mégis… Nem merem behunyni a szemem!...

Hideg, téli este volt ez. Olyan, amin az ember, legalábbis aki teheti, a családjával tölti az időt. Nem, nem a karácsonyról van szó, mert az még odébb van egy kicsit. Csak a közeledő karácsony szellemére akartam utalni, akire jobb, ha előre felkészül az ember. Kivéve persze Bill Garhem, F.B.I. ügynököt, aki még ilyenkor is keményen dolgozott. Kemény munkának ő azt nevezte, hogy a jó öreg Columbo-s stílusában felkeresi kiszemelt gyanúsítottját, és meglátogatja, hátha az, éppen jól érzi...

Végül beszéltünk arról, hogy nem is ismertük egymást, most meg mint ha évek óta barátok lennénk olyan dolgokat osztottunk meg egymással.
Én a bizalmamat adtam neki, és ő is az övét.
Nekem pedig nem szokásom könnyen megbízni valakiben, de benne megfogott valami...

Változás. Milyen más minden, ami a sorokban olyan egyértelműen cseng. Ma ez, holnap az. Hiányzik a lélek, mely akkor volt, de ma már csak a jelen sorokat élteti. Mondja, hogy írjak; kéri, hogy érezzek; segít, hogy emlékezzek. Emlékezzek a sorokra, melyek a múltról szólnak, és a jövőt idézik...

Tom két nagy pénzeszsákkal a kezében megnyitotta a kaput, pisztolyát még mindig a csapatra tartva, és harsányan felkacagott. Ekkor azonban pár, szám szerint: három csirke jött át a kapun, és magukkal vitték, Tom-ot. Mindezt, nagy: Paak-ogás közepette.
A Kapu bezárult, és azóta sem nyílt ki...

A félig ledőlt és sok helyütt berozsdásodott épületek beterítik a szigetet. Pár évtizeddel vagy akár egy-két évszázaddal ezelőtt, ha valaki átnézett a folyó túlpartjára, a végtelen kontinensre, felhőkarcolókat látott. Hatalmas épületeket. De most csak a végtelen sivatag látszik és a horizonton tomboló hurrikánok. Igen ez maradt Manhattan-ből...

A Csapat tagjai látszólag megértették a közleményt, és bólogatva helyeselték, miközben fent már tárcsáztak is. A hatalmas körgyűrűn, a rajta szereplő számok pörögni kezdtek. Egyenként, lassan lefelé, majd megálltak, és jött a következő. Aztán hirtelen minden szám megállt, és hatalmas kék folyadék robbant ki a gyűrűből, de semmi sem lett nedves. Ők jól ismerték ezt, és lassacskán megindulva, sorra tűntek el benne...

Arcomon most végiggördül egy magányos könnycsepp, melyet a kínoktól ordító lelkem szült meg, s ami most némán zuhan le remegő lábaim elé, majd a csendet megtörve, hideg talajhoz érve fagy és hal meg örökre, gyarapítva ezzel a magány végtelen óceánját, mely az örök időkre elnyelte fájdalomtól fuldokló lelkemet...

Egy rövid X-akták paródia. Az Ügy komoly, a szereplők komolytalanok. De vajon az igazság hova tűnt?