Rád nézek - talán te vagy AZ.

Mikor behunyom a szemem: arcok kavarognak. Őrült hullámokban törnek rám a nők, kikkel voltam, vagy reméltem, hogy leszek. Arcok kavarognak, hangok szólnak a tudatomban, és nem tudom, hogy megőrültem-e, vagy csak álmodom- ébren.
Talán az utóbbi rosszabb, hiszen akkor nem ébredek fel és soha senki nem fogja megmondani, hogy jó, vagy rossz az ami velem történik.
Hiányérzet… Vágyak és vad szeretők képébe lenyelt gondolatok, melyek bűzös böfögésként törnek elő egészen más formában.
Félek. Félek kimondani, de így van. Túl gyenge vagyok még, túl semmilyen… Egy gyúrandó tészta, melyet otthagytak a lisztes deszkán.
Dühös lennék, de nem megy. Csak kesergek és folyton azt gondolom, hogy mást kellene csinálnom, mindig mást kellene csinálnom, mindig csak mást…

Arcok. Á igen, most már emlékszem, elég csak becsukni a szemem. Mi az ami nincs meg benne, vagy bennem? Vajon csak illúzió az, mikor kézen fogva sétálunk az utcán? Talán nem is őt csókolom, talán nem az a lány, aki mindig itt van, mikor becsukom a szemem. Pedig én akarom, hogy Ő legyen, nem csak egy illúzió… hogy TE legyél AZ. Még akkor is, ha sok a hibád; még akkor is, ha tudom ez nem szerelem igazán.
Vajon ezt miért írtam? Vajon ha őt nem, akkor kit? És vajon miért beszélek máshoz, ha hozzád is tudok, így papíron, a gondolat és a titok biztos burkában.
Rád nézek édes, mond te vagy AZ? Mondd meg, ha rám gondolsz, én vagyok az, aki neked kell?
Behunyom a szemem, csak téged látlak, senki mást. Hidd el! Hinned kell nekem, még akkor is, ha már most megmondom, hogy hazudok… de muszáj hinned nekem. Hidd el csak te kellesz, senki más… és mégis… Nem merem behunyni a szemem!
Félek. Megint félek. Tőled édes. Tudod? Furcsa? Hidd el most nem hazudok, most nem tudok, most nem kell.
Behunytam a szemem mégis, és csak téged láttalak. Egy jéghegyen álltál. Fehér szárnyaid voltak és leheletednél csak a szemed sütött hidegebben. Most már érted?
Félek. Csak tőled, csak tőled, csak érted reszketek… Nem akarok mást csak téged. Csak a csókod, csak a szád, csak azt a csodás illatot, csak a véred forró ízét, hogy enyém legyen!
És az a másik lány? Ő elmúlik, ő elmegy, ő nem kell… pedig ő az… pedig Ő AZ!
Tudom.

Próbálom őt elküldeni édes, higgy nekem! De ő nem megy. Behunyom a szemem, és ő ott lebeg előttem, a fekete hajával, az apró melleivel, a kerek arcával… és a szépsége átmelegíti csókjaidtól átfagyott testem.
Nem akarom! Nem! Nem! NEM!
Én csak téged… csak téged… csak téged akarlak.
Mert rád nézek édes és tán te vagy ő és ő pedig te.
Mert, csak ő kell, csak az álom, amiben hinni akarok.
Hazugság. Hazugság mindkettő. És mégis gyönyörű.
ELÉÉÉÉG!!!

G.G. 1999.