A Fölös Páfrány 1. rész

1.

Hideg, téli este volt ez. Olyan, amin az ember, legalábbis aki teheti, a családjával tölti az időt. Nem, nem a karácsonyról van szó, mert az még odébb van egy kicsit. Csak a közeledő karácsony szellemére akartam utalni, akire jobb, ha előre felkészül az ember. Kivéve persze Bill Garhem, F.B.I. ügynököt, aki még ilyenkor is keményen dolgozott. Kemény munkának ő azt nevezte, hogy a jó öreg Columbo-s stílusában felkeresi kiszemelt gyanúsítottját, és meglátogatja, hátha az, éppen jól érzi magát a családjával. Nagy pelyhekben hullott odakint a fehér, de nem került sor hóviharra, vagy ehhez hasonló embert próbáló időre. Az út mégiscsak csúszósnak tűnt a fagy miatt, ezért Bill bosszankodott is eleget, mert egy látványos eséssel sikerült magára vonnia a környék figyelmét. Oldala sajgott, ő azonban fojtatta útját a célszemély felé. Pontosabban: Dr. Pannibál Lester házának irányába. A Doktor-t egy brutális gyilkosság elkövetésével gyanúsítják, és lám: ő is otthon ücsörög, mint az átlagember ilyenkor. Pannibál otthona Kész Múzeum volt. Mindenfelé felbecsülhetetlen értékű műtárgyak sorakoztak, főként: kések, villák, kanalak. Ezeket, külön vitrinben tartotta. A doktor enyhén kopaszodó, testes, ám mégis elegáns megjelenésű, és erőteljes férfi volt. Ami azt illeti: roppant nagy műkedvelése mellett gyakran rendezett vacsorákat az otthonában, és előfordult az is, hogy az operában szemezgetett a furulyás fiúval. Most pedig az opera után megejtett, díszes vacsora maradékait söpörte össze, és nagy buzgón tisztogatta a borral vegyült nyálfoltokat a terítőből.

Kedélye cseppet sem lankadt, ez kicsit ijesztő lehetett, de biztos nem lehet rossz ember, ha vadidegeneket hív meg a házába egy-egy ünnepi étkezésre. Különben is, ért ő az emberekhez, hisz pszichiáter volt akkoriban. Még tán ma is az lenne, ha… Csöngettek.
- Ki lehet az ilyenkor. – tette fel a kérdést magában, majd a törlőrongyot letéve az ajtóhoz sietett.
Amikor kinyitotta azt, egy kötött pulcsis, szőke fiatalember állt ott, kezét egyre csak dörzsölte a nagy hideg miatt. Pannibál végigmérte, majd elbizonytalanodott arccal közölte:
- Sajnálom, de a vacsora véget ért, pénzem pedig nincs több, elvertem az egészet annál a hülye automatánál.
Nyilván egy hajléktalan kéregetőnek nézte Bill-t, aki alamizsnáért kopogtat az ajtókon. Mivel, pedig ő közölte vele, hogy itt nem talál, be is csukta az ajtót, még mielőtt a látogató szóhoz jutott volna.
- Félre ért, én… - kezdte kintről Bill.
- Húzódjon be egy pad alá! Jó éjt!
- Bill Garhem vagyok! Az F.B.I.-tól jöttem! – kiáltotta, amíg még hallótávolságon belül volt, mert a doktor már indult is volna vissza a konyhába.

Pannibál megtorpant, majd kifejezéstelen arccal visszament a bejárati ajtóhoz, és kitárta azt, arcán széles, ám mégis erőltetett vigyorral.
- Kerüljön beljebb! Kér egy csésze teát?
Bill nem kérette magát sokáig, azonnal meg is indult befelé, ahol végre kicsit melegebb volt.
- Nem, köszönöm! Így is tele a hólyagom. Használhatnám a mellékhelységet?
- Persze, használja csak. Ott van, a szemben lévő ajtó. – mutatta a doktor.
Garhem ügynök gyors léptekkel haladt a WC felé, minden lépéssel szabadabbnak érezte magát. Bent már javában csurgatott, nem várta meg, hogy munkája végeztével egy kényelmes fotelben elcseveghessen a doktorral, már onnan rákezdett beszédére, amit Pannibál az ajtó előtti székről feszes érdeklődéssel hallgatott végig.
- Tudja, Dr. Lester, a nyomozás során fényt derítettünk az áldozat halálának érdekes körülményire.
- Valóban? – szólt a doktor kintről, fejét kezei közé fogva.
- Igen. A Halottkém szerint az elkövető több villaszúrással, sebet ejtett az áldozat hasán, majd a bevezető nyíláson át, ami mellesleg a szúrás miatt a gyomron is fellelhető volt, saláta öntetet juttatott a holttestbe.
- Igen… Meg tudná mondani, mennyi az idő?
Bill, egyik karját felszabadítva az órájára nézett, majd közölte a kért információt, az ajtó túloldalán levő doktorral.
- 20:32. Miért kérdi?
- Húsz óra, harminckét perc? Semmi, csak kíváncsi voltam.
- Igen, akkor folytatom. – szólt Bill, majd rántott egyet a gyeplőn, jelezvén, hogy itt már végzett.

Amit mondani akart, viszont abba maradt, mert valami érdekeset vélt felfedezni a WC deszka mögötti falrészen. Egyébként soha nem szokta lehajtani az ülőkét, most sem tette, de amikor lehúzni készült a csésze tartalmát, meglátta, hogy üreges a fal a WC deszka mögött. Felhúzta sliccét, de szemét le nem vette a lyukról, majd vigyázva, nehogy lehajtsa a deszkát, mert azzal a legutóbbi újévi fogadalmát szegte volna meg, benyúlt az üregbe. Talált is valamit. Óvatosan kihúzta, és legnagyobb megdöbbenésére egy üres, salátaöntetes doboz volt a kezében. Szemei ekkor tágra nyíltak, és hírtelen mozdulattal megfordult. Doktor Lester már előtte állt, és egy villával szúrta meg Bill-t, akinek az imént a csodálkozástól guvadtak ki szemei, most pedig a fájdalomtól. De a szörnyű felismerés is közrejátszhatott. Kezét a sebtől felemelte, ami véres volt. Pannibál csak nézett rá, szokásos kifejezéstelen tekintetét vette akkor magára,
de nem is állt neki más jól.
- Ne mozogjon. Akkor csak jobban fog fájni. – mondta a doktor.

Bill nem is nagyon mozgott, inkább csak nézett előre, ki a fejéből, mint aki most jött rá, mekkorát hibázott. Ekkor Dr. Lester csavart egyet a villán, mint ahogyan a spagetti-t szokták, és folytatta:
- Sajnálom, hogy így kell történnie, de nem fogom a maga piszmogása miatt elszalasztani a Baywatch jubileumi epizódját. – magyarázta a haldokló Garhem ügynöknek, észre sem véve, hogy az a kezével hol nyúlkál.
Bill megragadta a WC pumpát, és Dr. Lester arcába nyomva, eltaszította magától támadóját. Egy gyors mozdulattal kirántotta hasából az evőeszközt, és a földre ejtette, majd mikor a doktor is eltávolította a pumpát saját képéből, már akadály nélkül egymás szemébe nézhettek. Nem szemeztek sokáig, Lester, és Bill szinte egyszerre kaptak a fegyverük után, és mikor mindkét pisztoly elsült, a két ellenfél hátraesve elterült. A Doktor az előszoba szőnyegen, Garhem ügynök pedig a WC kagyló mellett. Eltalálták egymást, mégsem haltak meg.
Csak feküdtek ott, és remélték, hogy nem itt ér véget a történet. Főleg Bill.

2.

Az ügynöksereg megérkezett, és habár első útja mindkettejüknek a kórházba vezetett, utána Dr. Lester egy jól őrzött pszichiátriai börtönbe került, míg Bill Garhem az újság címlapjára. Ez volt az utolsó ügye, ezt követően próbált csak a családjára: a kis Billy-re, és kedvesére: Judy-ra összpontosítani.

3.

Bill éppen egy hajót épített egy palackba, kisfiával: Billy-vel, amikor meghallotta a bőrcipő lépteit a feljárón. Remélte, hogy sosem kell többé ezt a hangot hallania, mert csupán egyetlen dologgal tudta összekapcsolni: a munkájával. De nem is. Ez már nem a munkája, nem kell aggódnia, lehet, hogy a fickó csak egy üveg pezsgőt hozott, hogy gratuláljon a már lassan tíz éve elfogott Dr. Lester-ért. Eljövetelének oka valóban Lester, de sajnos nem teljesen úgy, ahogy azt Bill gondolja.
Gondolt ő mást is, aggódott. Egyre idegesebbé vált, ahogy hangosodtak a koppanások, míg nem…
- Hello, Bill! Remélem, nem zavarok. Hogy megy a sorod? – jött a hang az ajtóból, amint megszűnt a koppanás sorozat, majd egy-két halk surrogás zaja jutott Garhem fülébe. A Lábtörlő hangja. Ekkor kezéből az üveg kiesett, és a földön, a hajóval együtt darabokra tört. A Kis Billy csak nézte az apját, látta szemében: mennyire ideges, és sírva felrohant a szobájába.
Bill még egy ideig ült ott, mozdulatlan, bámulván a semmibe, hátha elmegy a rossz bácsi, de az is csak szemlélni tudta a hullamerev Garhem-et. Majd Bill egy határozott mozdulattal felpattant, és elégedett mosollyal az arcán, mint aki most üdvözöl egy régi barátot az ajtóhoz ment.
- Nahát, főnök! Micsoda meglepetés! Mi járatban? – tette fel látszólag boldogan.
- Semmi jó, Bill, semmi jó. Nem ülünk le, egy ital mellé?
- Dehogynem. Miért is ne? Drágám, hozz egy pohár vizet a volt főnökömnek! – kiáltott hátra a konyhába, majd ekkor onnan is üvegcsörömpölés hallatszott. Úgy tűnik, az asszony is boldog, hogy láthatja a régi ismerőst.

Átsétáltak a tengerpartra nyíló teraszra, majd egy-egy napozószékben helyet foglaltak, és a hívatlan vendég rá is tért a lényegre:
- Tudja Bill, a nejem is ilyen színű márványt tetetett a konyhába. – mondta.
- Igen? Nagyszerű. – válaszolt viszonylag nyugodt hangvétellel.
Közben Judy meghozta az italokat. Majd gyilkos tekintetét a főnökre szegezte, és mosolyogva visszatipegett a konyhába.
- Nézze, Bill. Elmondom, miért vagyok itt valójában. Egy kegyetlen őrült mészárolt le egy családot nemrég, akiről semmit sem tudunk, egy-két ujjlenyomaton, kívül semmi. Tudnunk kéne, mi szerint válogat, és hol fog lecsapni legközelebb. Mi azonban még ezt sem tudjuk. De egyvalaki talán tudhat valamit. Lester.
- Igen, és nekem ehhez mi közöm van? – kérdezte Bill, hosszan belekortyolva az italába.
- Vissza kéne jönnie, hogy beszéljen Dr. Lester-el.
Bill ekkor, a hűsítő víz koktél azon mennyiségét, amit a szájába vett, azonnal kiköpte. Lent a terasz alatt még fel is üvöltött egy napozó, amiért valaki hideg vizet fröcskölt a hasára, holott kétszáz méterre volt a tengerparttól.
- Az kizárt, főnök, én kiléptem. – magyarázta Bill.
- Pedig maga az egyetlen esélyünk. És higgye el, pár napnál nem tart tovább.
- Nem tehetem, családom van. Már lejártak azok az idők, amikor még együtt jártunk vadászni a numerákra.
Judy éppen egy új koktéllal jelent meg, ezt meghallva azonban nyakon öntötte férjét, majd ismét távozott a színről. Bill folytatta:
- Nem lehet.
- Gondolja meg. Lester már úgysem árthat magának, és maga a legjobb emberünk. Segítenie kell.
- Jól van. Legyen. Mikor indulunk? – kérdezte Bill, hátradőlve a székben.
- Most.

4.

Ismét a nagyvárosban. Méghozzá az F.B.I. főhadiszállásán.
- Honnan tudják, hogy Lester-nek információja van a pasasról? – kérdezte Bill, menet közben a folyosón.
- Az ipse küldött neki egy tekercs WC papírt. Azon hagyott egy üzenetet. – mondta a főnök.
- Remek. Megvan az üzenet?
- Sajnos nincs. Lester elhasználta. – bosszankodó arckifejezés kísérte a választ, míg Bill arcán inkább fintor jelent meg.
- Megérkeztünk.
Kinyílt az ajtó, és hosszú folyosó húzódott előtte. Bal oldalt a cellák, falaik többnyire törhetetlen üvegből voltak. Ahogy Bill haladt végig, szemügyre vette az elítélteket. Legtöbbjük gyogyós volt, legalábbis annak tűntek.
Az egyikben éppen egy szőke hajú kislány volt, látszólag jól elszórakozott azzal a kosárlabdával, amit annak idején a Chicago Bull-s dedikált neki, mert folyton azt pattogtatta, úgy, hogy le sem vette tekintetét a zárkája előtt elhaladó Bill-ről.

A Cellasor legvégében akadt rá Lester-re. Ott feküdt az ágyán, és kifejezéstelen arca a plafonra meredt. Nem aludt, talán nem is alszik soha. – gondolta Bill. Inkább számított rá, hogy jön.
Lester felült, majd Garhem ügynök szemébe nézett. Egykori riválisát látta viszont az üveg túloldalán.
- Megint az, az olcsó, női parfüm van magán, mint a bíróságon volt. – mondta Lester.
Bill odahúzta a fal melletti széket a cella elé, és leült rá, majd hírtelen megugrott, és eltávolította a fingpárnát maga alól. Lester halk kuncogásba kezdett.
- Üdv, Doktor Lester. – mondta határozottan, mint aki csak a munkáját végzi. De több volt ez annál.
- Miért háborgat, Garhem ügynök? Nem volt elég a csillogásból, amit az én ügyemnek köszönhet? – kérdezte Lester.
- A Sajtónak ehhez semmi köze. – felelte, szemét le nem vette volna a doktorról.
- Akkor hát mi az ok?
- Az ok: véleményem szerint lehet indíték, ami miatt dolgok történnek meg. De félre a tréfával. A Segítségére volna szükségünk. Történt egy-két gyilkosság, különösen brutális módszerekkel.
- Igen?
- Szeretnénk, ha megnézné ezeket a képeket, és elmondaná a véleményét. – vette elő a fényképeket.
- Miért segítenék? Én itt vagyok, maguk pedig odaát. Én vesztettem, maguk pedig nyertek. Most mégis az én segítségemet kérik. Hát nem különös?
- Megrövidíthetnénk az itt tartózkodását.
- Az sajnos nem lesz elég, Garhem ügynök.
- Esetleg egy kis salátaöntetért? – lobogtatta fel a flakont Bill.
- Tegye be a képeket a fiókba, majd meglátom, mit tehetek. Viszlát.

Lester kilökte az üvegfalban lévő fiókot, ami a beszélőlyukakon kívül az egyetlen nyitva álló szellőzési lehetőség volt a cellába, és Bill bele tette a képeket.
Lester hosszasan nézte ellenfelét, majd megnyalta a szája szélét.
Garhem elindult kifelé, végig a folyosón, magára hagyva Dr. Lester-t a képekkel.
Csak ment és ment kifelé, ki tudja meddig. Hamarosan egy előadóteremben találta magát, a többi ügynök társaságában, akik részt vesznek a nyomozásban.
Egy pasas kinn állt a vetítővászonnál, és képeket mutogatva magyarázott.
Garhem ügynök nem tétlenkedett, rögtön kényelembe is helyezte magát.
- Uraim! Egyértelmű: ez egy őrült. Csak egy őrült gyilkolná meg Amerika második legunalmasabb családját. Brandy-éket. Ő pedig megtette. Nem tudunk róla semmit, csak azt, hogy hamarosan újra le fog csapni. Hogy hol, az még kész rejtély. Munkára!
Az eligazítás végére ért csak be, Bill-nek mégis elég volt egy perc,
hogy békésen elaludjon.
A nyomozók elcsoszogtak a többi órára, mert rövid a szünet, és mindjárt becsöngetnek.
- Ébredjen, Garhem ügynök! –szólt a pasas, aki az előadást tartotta, és megbökte Bill vállát, mire az szemeit kinyitotta, majd óvatosan előrehajtva fejét, nem szabott gátat az állán lefelé csurgó nyálcsíknak.
- Drágám? – kérdezte Bill, mert látása homályos volt.
- Mi? Nem. De az eligazításnak vége, úgyhogy zárnám a termet.
- Oh. Oké. – kelt fel ültéből, és tántorgott ki Garhem.

5.

Bill ismét azon a folyosón lépdelt, ahol nincs öt perce, hogy Lester-el beszélt.
Megint odament, és kíváncsian várta a doktorúr véleményét a fényképekkel kapcsolatban.
- Á! Már vártam magát, Garhem ügynök. – szólt nyájasan Lester.
- Tudom. Mire jutott? – kérdezte Bill.
- Lássuk csak: Véleményem szerint, ez egy nagyon csúnya kisfiú, akivel korábban volt is dolgom. Egy bárban találkoztunk, ő már egy korty Whisky-től is kidőlt. Aztán felmentünk hozzá. Egy kész palotában lakik, nem hinném, hogy azóta elköltözött volna…
- Hol van? Mondja! – pattant fel Garhem.
- Két üveg salátaöntet! – vágta rá Lester.
- Micsoda? Kettő? Nem. – mondta Bill.
- Akkor sajnos nem segíthetek többet. – sajnálkozva felelte Pannibál, és kulcsolta össze a karját.
- Rendben, két üveg Salátaöntet. Hol lakik? – ment bele nagy nehezen Bill.