Álom vagy valóság?

A könyv lapjai mint egy ajtó, úgy zárulnak be, eltakarva az olvasó szeme elől a benne rejlő titkokat.
- Hát vége... - susogta az üres szobának, mint egy megszállott lélek, érzelmekkel telítve. Szíve sajgott, mintha józan esze felett akart volna uralkodni, szinte késztette a cselekvésre. Lassan felült az ágyon, párnáira helyezte a könyvet, mint valami szent ereklyét, melyet az idő ostromolt eddig. Pedig e könyv szinte új volt, se nem kopott, se nem gyűrött.
A lány felállt, s úgy ahogy volt, kócosan, gyűrött ruhában, sebzett szívvel lépett íróasztalához. Kihúzta a nagy, hosszú fiókját, s félre lökve minden útjába akadó fölös holmiját, keresni kezdte bajainak okát.
Okát... ó, mily messze jár már a problémája! Messze innen, ki tudja mennyire. És ő nem tehet semmit. Csak egy levél. Ez mi megmaradt belőle. Ez, és a fájdalom, mely mint egy mérgezett tőr, szurkálja szívét minduntalan.
Borítékok, papírok, füzetek, rajzok repültek szana-széjjel a szobában. A lány könnyektől elvakult szemmel túrta fel iratainak hadát. És végül megtalálta, amit keresett.

Egy vérvörös boríték keveredett matató ujjai közé. Gyűrötten, szakadtan, mintha hosszú utat járt volna meg. Pedig csak pár sarokkal arrébb írták.
A lány félve, szinte remegve nyitotta ki a borítékot, majd erőtlenül ejtette ki kezei közül, s az a földre hullott. Nem bírta megtenni. Nem bírta mégegyszer elolvasni. A méreg, az átkozott méreg már túlságosan elterjedt amúgy is sérült szívében. Mint egy erőtlen madár, úgy csuklott össze a padlón, s nedves arccal nézett a levél felé. Meg kell tennie. Muszáj!
Ruhája ujjával megtörölte arcát és szemét, s szipogva nyúlt ismét a boríték felé. Mély levegőt vett, mintha a levegőben szálló illatokból merítene erőt. Megnyugodott.
Lassan előhúzta a rózsaszín papírost, mely félig égetten, gyűrötten és szakadtan emlékeztette a lányt a szörnyű napra, mikor megkapta a levelet... pont attól aki írta... Milyen érzéstelen arca volt! Mily közömbös! Szinte parancsoló... ebből már sejteni vélte a levél tartalmát.
Széthajtogatta a papírt, s gyorsan átfutotta a cikornyás kézírást, alul pedig a nevet. A név, mely szenvedéseinek legfőbb okozója.

Az ok... vagy talán ő maga a bűnös? Talán mégsem kellett volna azon a tavaszi napsütéses napon az iskola udvarán éreznie a friss szellő simogató érzését. Talán akkor nem találkozik a bajjal, mit úgy hívnak: szerelem.
Égkék szemeit, melyeket már így is pirosra sírt, újabb könnycseppek marták, ám a lány már gépiesen törölgette magát. El kell olvasnia!
És elkezdte hangosan, fájósan, zokogva olvasni a levelet...

- Drága Amily! Fogalmad sincs milyen érzés öntött el a napon, melyen megláttalak... de ez az érzés elmúlt. Lásd be, gyermekkori szerelem, semmi több. Fel fogsz nőni, mint én, és be fogod látni: nem én vagyok az igazi. Munkába állsz, lesz egy jól fizető állásod. Összejössz valakivel... akivel talán szakítasz, de később eljön a nagy ő, akivel boldog házasságban fogtok élni. Születik pár gyermeketek, és akkor majd elábrándozol, milyen jó is, hogy nem velem maradtál... de ígérd meg: azért jó szívvel gondolsz rám, mint első szerelmedre.
Holnap Bécsbe utazunk Lindával... igen, Lindával. Sajnálom, hogy nem mondtuk meg eddig mi van köztünk... de nem szerettünk volna fájdalmat okozni neked. Hidd el, így a legjobb! Nem csak nekünk, hanem neked is!
Remélem azért annyira nem haragszol. Tudom, biztos fájni fog még pár napig, hogy elhagytalak... de ennek így kellett lennie.
Barátian ölel: Mark és Linda

Felolvasás közben gyakran tartott szünetet. Félig elvakultan de makacsul törtetve olvasta a sorokat. Az utolsó név kimondása után azonban kitört rajta az őrület. A levelet apró cafatokra tépdelte, felkelt, és őrjöngve járkált fel s alá a szobájában. Senki nem hallhatta... egyedül volt otthon. Egyedül, pirkadat előtt. A szülei már pár órával ezelőtt elindultak a munkahelyükre. Ő pedig itt maradt egyedül... magányosan...
Nem találta helyét a lakásban. Nem törődött semmivel az ég adta világon.
Az ablakon vékony fénysugár kúszott be. A nap első sugara. És őt látogatta meg! Mintha hirtelen megállt volna a világ, az ablak felé tekintett ámulva. Akár egy kicsilány, ki pillangót lát elrepülni. Ő ennél szebbet látott! Angyalt! Az első fénysugáron táncolt, hívogatva magához a lányt. Ő pedig ment. Lassan, magabiztos léptekkel haladt előre. Kinyitotta az ablakot, s nézte az angyal táncát. A nap pedig egyre csak jött fel, egyre több fénycsík csatlakozott az elsőhöz, s mindegyiken egy-egy angyal táncolt, csak neki! És hívogatták..

Felmászott az ablakpárkányra, hogy jobban lássa az előadást, ami CSAK neki szólt. Egyes egyedül neki... az angyalok egyre közelebb és közelebb értek, végül már csak egy karnyújtásnyira voltak, szinte hallotta dallamos hangjuk, amint őt szólongatják. Lassan előredőlt, az angyalok pedig nyúltak utána. Hirtelen odalett a szívében rejlő fájdalom, a bánat és a keserűség. Meleg boldogság öntötte el, s újból érezte azt a kellemes tavaszi szellőt, amit azon a varázslatos napon érzett...
A nap felért az égre, teljes fényében, s ő már ott táncolt tovább az angyalokkal. Nem zavarta már semmi... az egyre távolodó hangok... sikítozó női hang... sziréna.... lassan elhalkultak.