Történetek

A világon rengeteg gondolkozási mód, és még meg annyi emberfajta létezik. Ki szereti a meseszerű történeteket, ki nem. Van, aki a misztikumokat, van, aki a thrillert részesíti előnyben. Akad, aki romantikázik, vagy éppen ki nem mondott dolgokon rágódik, netán arra figyel, hogy minden egyes szó, amit leír, azzal lenyűgözzön másokat...

Már több mint két hónapja vége volt az egyetemnek, és ismét eszembe jutottak a régi osztálytársaim, akikkel együtt húztam le a négy évet a gimnáziumban. Az a kis épület a régi vasgyár irodaépülete mellett szinte eltörpült, rücskös drapp színű kőfalai, és a három sor nagy ablak mintha szemmel tartotta volna a vasgyár irodaépületét. A fotocellás kapu automatikusan felnyílt minden újonnan érkező jármű számára...

„Ha kútba vetném e felszentelt szerelmet – s a teremtést leleplezném – nem én lennék, akinek megkegyelmez a világ. Dómot építek majd teneked, tükrökből s karcsú falakból, a nyugalom kozmoszáig, csillagvilágok láthatáráig.”

A lányok beszélgettek, amikor egyszercsak behívták Patríciát is. Lola 20 percet várt rá, mikor végre kinyílt az ajtó. Pet lélekszakadva rohant kifelé, és egyre csak azt kiabálta, hogy megvan, Én vagyok Ella.
Ő is megkapta a szerepet. A két lány határtalanul boldog volt. Petnek is azt mondták, hogy itt kell maradnia. Leültek egymás mellé, és elkezdtek beszélgetni. 5 perc múlva 3 fiú és egy lány jött oda hozzájuk. Lola az egyik fiúban felismerte Rupert Gaylet...

A híres Pelorus Jack
1888-ban bukkant fel és több, mint 20 éven keresztül kísérgette a hajókat Wellington és Nelson közt, Új Zéland "Cook szorosában", oda és vissza. Ha hallotta, hogy hajó közeleg, máris ott termett, és úszott a hajó mellett, vagy előtte, azt felvezetve...

- Ne veszekedjetek már rajta, főleg ne ilyen hangosan! – szólt rájuk Viki – Akkor most összefoglalom. Két eshetőség van. Móni a Drogellenes Csoport vezetője rászokott a drogra, és a dilere megölte, mert nem tudott fizetni – a két nyomozótárs tagadólag rázta a fejét -, vagy, Móni felfedezte a zuhanyzóban az extazis csomagokat, és megzsarolta a terjesztőt, mire az megölte...

Eljött értem. Nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem. Némán, szavak nélkül követtem. Az se érdekelt, hogy hova visz. Nem tudta, ki ő, nem ismertem. Ő se ismert, mégis úgy rendeltetett, hogy akkor együtt legyünk. Ez volt a Sorsom, a Végzetem. Ő volt a Végzetem...

Nem tudta folytatni az imádságot, nem érezte magát elég tisztának, hogy egyáltalán szóljon az Úrhoz.
Nagyot sóhajtott, arcán legördült egy könnycsepp. Muszáj megtennie, csak így tisztulhat meg.
Körbenézett abban a szobában, aminek falai tanúi voltak élete 15 évének.
Hallották a nevetést, az el-elfúló sikolyokat, az örömteli kiáltásokat, az órákba nyúló zokogást, néma tanúi voltak az örömteli és a szenvedésteli pillanatoknak...

ideig ez az utolsó perc, amelyet teljes egészében olyan hosszúnak érzel, mint amilyen is valójában. Az agyad már lassul, mert a vér, ami mozgásban tartja az elméd, és gondolkozásra késztet, már nem olyan vér, mint a megszokott. Az agyad lassul, és vele a környezet is. Pedig valójában csak a környezetet érzékeled gyorsabban a szokásosnál, és saját cselekedeteidet érzed lassúnak...

Kettőkor pont néztem az órámat - még két óra van hátra, gondoltam -, amikor visszajött az első, kedves smasszernő, aki elvitt zuhanyozni.
- Akar papot? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam tétován -, nem vagyok vallásos.
- Azért csak higgye el, jót tenne. Nem lesz könnyű így sem...