Igaz mese

Egyszer, réges-régen láttam egy álmot.
Álomországban járva rátaláltam az Álomkastélyra.

Ébredésem után csak az ismeretlen vonzásában lévő tudat maradt meg bennem, hogy van egy Álomország, ahol ezer és ezer kincset rejtő palotára lelhetek. Titokzatossága, elérhetetlensége könyörtelenül rabul ejtett. Elhatároztam, ha felnövök, megkeresem, felfedezem, kikutatom rejtett titkait.

Ahogy teltek az évek, egyre halványabb emlékként élt bennem az elhatározás:
Megtalálni, megfejteni az ismeretlent...
De hűen gyermeki önmagamhoz, összegyűjtve minden kincsemet, felnőtt fejjel neki indultam a nagy útnak. Megkeresni Álomországot - az Álomkastélyt.

Éveken keresztül jártam a nagyvilágot, láttam sok csodát, rettegést, félelmet, örömet, bánatot, sírást és nevetést. De az emlékeimben egyre halványabbnak tűnő országomat nem találtam sehol. Kerestem, kutattam, kérdeztem felőle: "Nem tudja valaki, merre menjek?", de a válasz mindenhol az volt: "Neked, magadnak kell megkeresned."

Utam során, sok éves bolyongást követően, Hétszín-Király országába tévedtem. A Király híres volt bölcsességéről, ezért elé járultam, hát ha ő útba igazít....
Hétszín-Király kedvesen fogadott, csillogó tekintettel hallgatott, mi járatban vagyok erre, mit keresek már évek óta. Kedves arcán mosoly bujkált, a szemei csillogóvá váltak, amikor kiejtettem a varázsszót: "Álomországot keresem." Kinyújtotta felém az idő ujjai által mélyen barázdált kezét és magához
intett.
- Jó helyen jársz - mondta - Álomország kapuja országomban van, a Hétszín-kapuk kertjéből nyílik. De vigyázz! - emelte fel kedvesen a hangját - a te álmaid bejáratát neked, önmagadnak kell megkeresned! Mind a hét kapu mást és mást rejt, máshová vezet. Amit te keresel, azt őszinte, tiszta és önzetlen szívedre hallgatva fogod csak megtalálni. Én nem tudhatom, hogy melyik kapu mögött rejtőzik az álmod...!

Néztem bölcs szemeit, hallgattam az idők végtelenségétől fátyolossá vált
hangját...
- Valóban bölcs Király - gondoltam magamban.
Marasztalt még egy ideig, legyek a vendége, pihenjem ki magam a hosszú út
után. Jól esett fáradt lelkemnek egy kis megnyugvásra találnia. De a nyughatatlan kíváncsiságom hamarosan útra ösztökélt.

A Király búcsúzóul feltöltötte reménységgel, üresen tátongó batyumat és az ujjamra húzott egy varázsgyűrűt. Azt mondta:
- Ha megtalálod a te álmaidat, ez a gyűrű életre kel.
Többet nem árult el róla, csak jóságos tekintetével simogatva az utamra
bocsátott. Reménységgel a hátamon, különleges gyűrűjével az ujjamon, hálával a szívemben indultam tovább. Pontos útbaigazításának köszönhetően hamarosan rátaláltam a Hétszín-kapuk kertjére.

Csodálatos és rémisztő is volt egyben.
Az öreg fákkal körülvett kertben hét kaput láttam. Kitaposott ösvény sehová
nem vezetett. Kérdeztem a fákat:
- Sokan jártak már erre?
Nem válaszoltak. Sátorként lehajló ágaik susogva hajladoztak a szellő
érintése alatt.
Hét kapu, hét szín, hét lehetőség. Vajon melyik lehet?
Eszembe idéztem a Király szavait:
"Amit te keresel, azt őszinte, tiszta és önzetlen szívedre hallgatva fogod
csak megtalálni."

Elgondolkodtam, vajon ilyen az én szívem most? Itt állok, a hosszú évek óta keresett ország kapuja előtt és bátortalan, bizonytalan vagyok önmagammal szemben. A hét kapu egyforma volt, csak színeikben különböztek egymástól. Fekete, fehér, piros, sárga, szürke, kék és zöld.
Vajon melyik kapu rejti az én álmaimat? Félelmekkel telve az öreg fák árnyában kerestem menedéket. Elővettem batyumból a Király szeretetét rejtő reménységet és falatozni
kezdtem. Ahogy e reménységből egyre többet és többet ettem, felfedezni véltem magamban
az őszinteség jeleit.
Lassan mély álomba szenderültem.

Újra álmodtam.
Álmomban megelevenedtek a színek....
Fekete: feneketlen mélység;
Fehér: fénylő tisztaság az egyhangúságban;
Piros: vér és fájdalom;
Sárga: Nap, mely tehetetlen irigységében forró sugaraival perzseli a
földet;
Szürke: gondatlanság, hanyagság;
Kék: végtelen tenger, melyen a szeretet hajója ringatózik;
Zöld: beláthatatlan rengeteg az érzelmek erdejében.

Ébredésem után már tudtam, melyik kapun kell belépnem!
Reménységgel jól lakottan, álmom magyarázatával a szívemben oda álltam
a választott kapu elé.
Féltem. Mit találok majd? Mi fogad? Ott lesz-e az Álomkastély? Vár-e rám valaki?
Bátorságot keresve megsimogattam varázsgyűrűmet...
Óvatos finomsággal érintettem a kilincset, mely csodálatos módon azonnal a
tenyerembe simult! A nehéz vaskapu hangtalanul nyílt ki előttem.
Beléptem.

Újra megelevenedett a szemem előtt gyermekkori álmom ...igen, ezt az országot kerestem!
Simogató, meleg szellő fújdogált, a tavasz illatát hozva magával.
Elém tárult a szeretet tengere, kékségében ringatva a hajóját.
Akkor a szívem nagyot dobbant! Ott állt a parton az Álomkastély!!
Egyszerűségében fenséges kecsességgel emelkedett ki a táj szépségéből.
Nem volt rajta cicoma, felesleges dísz vagy ékkő... önmaga volt.

Közelebb merészkedtem, ujjamon bizseregni éreztem gyűrűmet. Elveszítve a realitás talaját lábam alól, szinte érezni véltem, hogy szárnyaim nőnek.... két kis pihés tollakkal tarkított szárnyacska...

Gyermeki bátorsággal a szívemben, hátamra simuló szárnyaimmal beléptem az ajtón.
Az előcsarnok megjelenésemre megelevenedett. Szikrázó fények gyúltak
fel mindenütt.
Varázsgyűrűm hidege kellemes melegséggé változott.
"Jó helyen járok." - gondoltam magamban.
Ahogy szétnéztem, a szikrázó fények tüzében önmagamat láthattam mindenütt.
A félelmeimet, vágyaimat, álmaimat.
Végig sétáltam az előcsarnokon, kutakodón és aprólékosan szembenézve önmagammal. A kép amit láthattam, a múltam volt: hibáimmal - erényeimmel, örömeimmel - bánataimmal együtt. De vajon az Álomkastély csak a múltamat rejti, őrzi féltőn?

Hét másik ajtót fedeztem fel, melyek a jövőmet rejtették. De kulcsait nem leltem sehol. Nem értettem, miért vannak zárva az ajtók? És ha zárva vannak, hol, kinél vannak kulcsai?
Az előcsarnok egy kis zugában gondolkodón elmerültem.
Forgattam varázsgyűrűmet észre sem véve, hogy simogató melegsége már perzselő tűzként égeti ujjamat.
Az ajkam elé vettem és apró csókot lehelve rá, suttogtam:
"Varázsgyűrű, segíts!"
Abban a pillanatban megtörtént a csoda!. Gyűrűm életre kelt.
Legurult az ujjamról, pörögve táncolt előttem.
Lassanként kibontakozott előttem két hófehér szárny, majd szárnyai rejtekéből előbújt Ő.
Az Álomlány.
Kedvesen mosolyogva köszöntött. Szelíd hangja betöltötte az előcsarnok
ürességét. Csodálkozással teli örömmel néztem fel rá.

Abban a pillanatban megértettem gyermekkori álmomat, megértettem miért nem leltem jövőm ajtajainak kulcsait... ezek a kulcsok Álomlány birtokában voltak.
Ezért mondta Hétszín-Király, hogy tiszta, önzetlen, őszinte szívem fog elvezetni hozzá, ahhoz, akit keresek. Tudtam, hogy ezek az ajtók a holnapban fognak megnyílni számomra, de addig még felnőtt fejjel is nagyon sokat kell tanulnom.

Boldog reménységgel fogtam meg Álomlány felém nyújtott kezét.
Pihés kis szárnyaim szinte eltörpültek az övéi mellett.
- Én még nem tudok Veled szállni! - suttogtam.
Nem válaszolt, csak meleg tekintetével simogatva biztatott.....
Sóhajtó kérésként súgtam a fülébe:
- Álomlány, taníts meg repülni!

Azóta a nap óta Vele tanulom a repülést.
Az ajtók még nem nyíltak ki, de bizton tudom, nem maradnak rejtve előttem
jövőm titkai.
Új reménység költözött a szívembe, a holnap reménye.