A végtelen

A párhuzamosak a végtelenben találkoznak

Uraim! Záróra! Térítette magához a pultos hangja. Körülnézett. Most vette csak észre, hogy már majdnem üres a helyiség. A pulthoz ment, kért egy doboz cigit, és egy utolsó italt. Egy húzásra lehajtotta, pedig máskor lassan, kortyonként szokta meginni. Jóleső forróság marta a torkát. Itt aztán igazi vodkát mérnek. Sört már nem kért mellé, látva a kiszolgáló készülődését.

Kint hirtelen csapott arcába a kora tavasz. Sietősen bújt a ruhája alá a szél, mintha csiklandozni akarná, vagy csak maga elől menekülne. Nem gombolta be a kabátját, kissé összehúzta magán, amitől szinte görnyedtnek tűnt. Elindult az éjszakába. Az égen kihívóan illegette magát a hold megszokott csillagjai közt. Helyettesíthette volna a vaksi lámpák meg-megvillanó fényét. De ez most nem érdekelte. Az esze máshol járt. Máshol, valahol nagyon messze. Talán a végtelenben.

Éva. Ő járt mindig a képzeletében. Reggel, este, mindenkor. Már skizofréniásan kereste. És az emlékek egyre csak tódultak megállíthatatlanul, ahogy a vizeket sem tarja kordában a gát, az ember, senki. Át tőr megannyi akadályt, s elborít mindent. Tudatot, akaratot egyaránt. Ez elől nincs menekvés. Befészkeli magát az emberbe, mint gyermek az anyja ölébe és nem akar eltávolodni, görcsösen kapaszkodik, s nem marad más, csak a szimbiózis.

Együtt jártak általános iskolába, de más osztályba. Aztán következett a középiskola. Ott is évfolyamtársak voltak, de nem egy szakra jártak. Éva közgazdaságot tanult, őt inkább a humán dolgok érdekelték. Mindennap találkoztak, ismerték egymást. Mégsem történt köztük semmi. Az iskolában a fiúk bajnokságot rendeztek, ki szerzi meg a legtöbb lányt. Neki nem volt nehéz dolga. Jó sportoló volt, így hamar felfigyeltek rá a lányok. Az iskola kosárcsapatát erősítette. Nagy jövőt jósoltak neki, de inkább a tanulást választotta. Érdekes, Éva valahogy mindig kiesett a kiszemelt lányok köréből. Talán, mert sokat látták egymást. A kapcsolatuk a főiskolán kezdődött. Mind a ketten kollégiumban laktak. Hétvégi hazautazásaik során kezdtek el egymással komolyabban beszélgetni.

Kiderült, hasonló az érdeklődési körük. Később csodálkoztak azon, hogy eddig szinte észre sem vették egymást, pedig párhuzamosan élték le eddigi életüket. A diploma után házasodtak össze. Az esküvőn elnevette magát. Senki nem értette, csak ők ketten. Mikor a kapcsolatuk komolyabbá vált, Éva mondta neki: a párhuzamosak a végtelenben találkoznak. Ezen nevetett. Mégis csak törvényszerű a matematikai állítás. Munkahelyük is azonos volt. A kisvárosban amúgy sem volt sok lehetőség, viszont a lakás megoldható volt.

Sokáig vártak a gyermekáldásra, de valahogy nem jött össze. Nem beszéltek róla, mégis úgy érezték, a másik őt hibáztatja. Mielőtt orvoshoz mentek elhatározta, hogy akkor sem hagyja cserben a feleségét, ha az ő hibájából nem lehet gyermekük. Kiderült, nem az asszony a hibás. Nagy törés volt a lelkivilágában. Szégyellte magát, mert nem teljes értékű ember. Már a válás is megfordult a fejében. Éva vigasztalta. Van több megoldás is. Lehet örökbe fogadni valakit. De arra is gondoltak, ha nem lesz senki, akkor sincs baj. Ismertek olyan embereket, akik gyermek nélkül élték le boldogan az életüket. Ő is ezzel vigasztalta magát. Majd egymással, egymásért élnek. A gyermektelenség ugyanúgy összetart, mint a gyerek.

Eleinte észre sem vette az asszonyon a változást. Minden nap látta, talán ezért nem. Később magát tette felelőssé. Talán ha jobban figyel, minden másképp történik. Egy ismerőse kérdezte meg tőle, csak nem beteg a feleséged. Á dehogy válaszolta, de este jobban megnézte Évát. És tényleg. Valami szokatlan volt, de nem tudta mi az. Együtt keresték fel az orvost. Kiderült, már későn. Reszketve járt haza. Állandóan attól félt, már hiába. A betegség gyors lefolyású volt, a felesége nem szenvedett sokat. Nem szenvedett sokat. De sokszor elmondta magában, mintha ezzel feloldozást várt volna valakitől.

A temetésen sokan voltak. Többen, mint az esküvőn. Aztán jött az elviselhetetlen egyedüllét. A lakásban minden úgy maradt, ahogy Éva hagyta. Az ágy felett az a tájkép, amit a nászúton vásároltak, a kép az éjjeliszekrényen. De sokat vette a kezébe esténként. Olyankor könnyeivel küszködve beszélt Évával. Még az asszony szülei sem nézték jó szemmel. Javasolták neki, alakítsa át a lakást, mert előbb utóbb tönkreteszi magát. Ekkor szokott rá a kis presszóra a házuktól nem messze. Minden este lejárt. Nem a társaságért, a társaságba. Bár magányos volt, mégis úgy érezte, nincs egyedül. Az utolsó vendégként szokta elhagyni a helyiséget. Akkor sétált egyet, s úgy ment haza. Olyankor megfogadta, nem megy többet, de az este ismét ott találta. Ez volt a menekülés az életbe. Mégsem volt az igazi. Az ürességet nem lehetett kiszorítani a lelkéből. Csak Éva tudta volna, de ő már nincs.

Megállt, cigarettát és gyufát vett elő a zsebéből. A makacs szél, mint jó nevelő, aki le akarja szoktatni védencét a dohányzásról, mindig elfújta a gyufát. Már csak két szál maradt. Összefogta a két tenyerét, így sikerült rágyújtani. A gyufaszálat most nem dobta el. Gondosan visszarakta a dobozba a másik mellé. Legalább ők legyenek kettesben. Tovább indult. Már nem volt messze onnan, ahová készült. A hold szemtelenül vigyorgott felette. Pedig az is csak egyedül jár, még ha sokan kísérik is. Legalább ne gúnyolódna -gondolta, de különösen most nem érdekelte. Sőt örült, hogy világított.

Megérkezett. Tudta, most már végleg megérkezett. Hányszor, de hányszor elgondolta magában ezt a pillanatot. A pillanatot, amikor ismét együtt lesz valakivel, aki annyira kedves volt neki. Elmosolyodott. Hisz’ nem is várják. Akkor megy hívatlanul. Váratlan vendégként fog érkezni, és örökké maradni. Körülnézett. Jól látta a két egymás mellet futó fényes vonalat. Kereste a végét, de csak annyit látott, hogy a végén egybeérnek. A párhuzamosak a végtelenben találkoznak.
Leült. Tudta merről jön, akire vár. Nem akarta látni, csak érezni. Érezni, mint egy jó szerető simogatását, lágy leheletét. Ez az, amire várt. Maga elé nézett. Nézte a két egyenest szinte megbűvölten. Életében először örült, hogy nincs gyermeke. Most meglátta Évát. Ott állt a végtelenben, és neki integet. Igen a párhuzamosak. A végtelen. Hallotta háta mögül az erősödő hangokat. Felsikoltott. Várj! Éva! Várj! Mindjárt ott leszek. És megérkezett.

Rendőrégi közlemény: Április 5.-én a Budapestről Nagykanizsára közlekedő gyorsvonat elütötte a sínek közt –feltehetőleg öngyilkossági szándékkal- tartózkodó helyi lakost, aki a helyszínen belehalt sérüléseibe. A vizsgálat folyik.

Nagykanizsa 2003-05-21