A Sas gyermekei 1. fejezet: Bizalom 2. rész

Az egyházi birtok Woodcastle határában helyezkedett el. A közepes méretű, de a település körülbelül négyszáz fős létszámának tökéletesen megfelelő kőtemplomot és kis udvarát a temetővel kerítés vette körül. Ezen túl az egyházi szántóföldek helyezkedtek el, melyeket a Matthews ok jobbágyai műveltek tavasszal, nyáron és ősszel. Ez a terület a földesúri család birtokainak körülbelül egyharmadát tette ki. Ez is mutatta, hogy John Matthews nagyon bőkezű volt. Ez ugyanúgy jellemző volt az ősapákra is. Így Woodcastle egyházi képviselőinek sem volt sosem oka panaszra.
Mindig ekkora adományt kaptak, ezek a földek az első Matthews ok betelepülése óta a katolikus egyház helybéli képviselőinek kezében voltak.

A jövedelmező birtok Bradford püspököt is örömmel töltötte el. Az említett szántók mellett ő még egy néhány hektáros erdődarabot is kapott John – tól. Ezt a birtoknövelést ki is használta. Az egyik tisztás közepére kis fakunyhót építtetett magának, mely új paplakként szolgált. A régi a templomudvarban volt, amelyben most a pap inasa lakott, aki vele együtt érkezett Woodcastle be John Matthews eltávozását néhány héttel megelőző Steve atya halála után. Bradford jobban érezte magát az árnyas fák nyugalmában. A templom így is közel volt, ő pedig nyugodtan pihenhetett itt, mikor magányra vágyott. Az évszázados tölgyek lélekfrissítő, erőt adó jelenléte mindenkit felemelő érzéssel töltött el, aki egyszer járt ezekben az erdőkben. A szerényen berendezett egyetlen helyiséges kunyhó közepén kis étkezőasztal állt. E körül négy szék. A szoba tulsó végében, az ajtóval szemben ruhásszekrény mellette az ágyneművel bélelt faággyal. A falakra szerelt polcokon körben értékesebbnél értékesebb tárgyak álltak. Bőrkötéses kódexek, aranyserlegek, fakeresztek, valamint különféle szenteket ábrázoló faszobrocskák.

A püspök az ágyon heverészett. Kintről különleges erdei madarak károgása hallatszott be. A téli rengeteg hangulata. Ezek a hangok sétára csábították a papot. Szeretett magányosan kóborolni ezekben az emberi léleknek végtelennek tűnő erdőkben. A kiruccanások alatt mindig rengeteg ötlete támadt. Tervezgetett, tervezgette a jövőt. Most leginkább Woodcastle jövőt. Vagyis az önmaga helyét ennek a vidéknek a jövőjében. Mondjuk a kettő az ő gondolataiban erősen összetartozott. Szorosabban, mint a vasárnaponként miséztető, egyházi birtokán gazdálkodó „jóságos” püspökként vezetett mostani életvitele a Matthews birtok jelenlegi életével.

Már kint is volt a vén, de makkegészséges vastag törzsű ősi fákkal szegélyezett ösvényen. Az ágakat zúzmara borította. Derült volt az idő. A kora délutáni nap sugarait levelek híján átengedték a lombok. Bradford tapasztalta, ahogy öreg, néha már fájós végtagjai új erőre kapnak a kristálytiszta erdei levegőtől. Úgy érezte, most elméje is élesebben működik. Alkalmas arra, hogy felépítse az álom kivitelezését, mely már régóta érlelődik benne. Az álomét, mely által sok minden megváltozna. Érezte, hogy mikor az első rügyek megjelennek ezeken a fákon, az ő hatalmának most még rövid, de hamarosan szerteágazó ágain is végigkövethető lesz a tavaszi rügyfakadás. Még tél volt, de a fák is áramoltatják a különböző nedveket belsejükben ezekben a hónapokban. Az élet nem vész ki belőlük, csak pihennek, hogy készek legyenek a megújulás évszakának fogadására. A pap is pihent még, de valahogy érezte, hogy egy napon, bár még nem tudja hogyan, megszerezheti, amit akar. Akkor nem lesz idő pihenésre, akkor cselekedni fog. Pókként fogja beszőni a várkastély falait hálójával. Nagyon várta már azt az időt. A korszakot, mely közel van. Igen, nyugodtan nevezhette korszaknak. A Hatalom korszakának.

Az ösvény már fölfelé vezetett. Nehezebbé vált a haladás. A püspök nem tudta hova visz. Még a helyiek sem ismerték az Erdő Woodcastle-hoz közeli részeinek minden ösvényét, nemhogy a távolabb eső területek csapásait. Bradford ma elég messzire merészkedett. Már jó fél órája mászott, amikor a fák ritkulni kezdtek és az út egy pici tisztáshoz vezetett, melyet minden oldalról erdő határolt. A füves térség közepén egy kidőlt, kiszáradt tölgy feküdt, melynek vastag törzse kitűnően megfelelt a megfáradt vándoroknak, hogy egy kissé megpihenjenek. A pap nagyon megörült, mikor felismerte ezt a tényt. Bár korához képest nagyon jó erőben volt, de fiatalnak nem mondható csontjai azért nem fogadták túl hálásan a hegymászást. Ezért le is telepedett az elpusztult fa törzsére. Nagyon kényelmes helyet talált magának. Úgy egy órán keresztül ült ott és szívta magába az erdő energiáját.

A téli napokon viszont nem lehet hosszú kirándulásokat szervezni. A nap sugarai egyre fakóbbak voltak már, vörösessé váltak. Minden jelezte a szürkület közeledtét. A püspök is érezte, hogy itt az idő, hogy hazainduljon erdei kunyhójába. Holnap miséztet, még elő kell készülnie a szentbeszéddel is. Így hát feltápászkodott, de megfogadta, hogy jól megjegyzi magának ezt a helyet, még biztosan kilátogat ide feltöltődni. Már a tisztás szélén járt, amikor a háta mögül halk vakkantást hallott és rögtön megtorpant. Összerezzent ettől a hangtól. Rögtön bevillant elméjébe, hogy ez milyen állattól származik. Szíve hevesen kalapálni kezdett. Nem mert továbbindulni, nehogy felbőszítse a fenevadat. Megmerevedett és egy helyben állt. Fogai vacogtak, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől. A hang gazdája pont felé tartott, ezt Bradford az egyre közelebbről hallatszó lihegésből érezte.

Az öreg egyházi vezetőn pánikhangulat és halálfélelem vett erőt. Még néhány másodpercig állt, már érezte magán az éhes állat dühös tekintetét. Nem…Nem bírta tovább, nem bírt egy helyben állni, nem akarta ilyen olcsón adni az életét. Korát meghazudtoló futólépésekben indult meg az ösvényen az erdő felé. Futás közben érezte, hogy ez a menekülés eleve kudarcra van ítélve. Nincs nála semmilyen fegyver, nem tud védekezni és lassabb is, mint a szürke emlős. Pedig már beért a fák közé, de a rettenetes lihegés egyre hangosabban hallatszott. Egy idősödő férfi nem veheti fel a versenyt az Erdők legfőbb uraival, a tápláléklánc magaslatán álló farkasokkal sem sebességben, sem erőben. Ezt tudta. Ennek ellenére az élni akarás erős, kétségbeesett vágya rendkívüli energiatartalékokat szabadított fel benne.

Már legalább három perce futott szinte teljesen kifulladva azzal a tudattal, hogy biztosan meghal. Alihegés csaholássá hangosodott, mely már közvetlenül a háta mögött hallatszott. A majdhogynem halálra rémült püspök a lemenő nap fényjátékának jóvoltából a talajon jól látta a fölé magasodó hatalmas árnyékot, mely az ugrásra kész, már a földtől elrugaszkodott állat képét rajzolta ki. Ebben a pillanatban Bradford püspök előtt lepergett az egész élete. Pánikhangulatában képtelen volt a döntésre, hogy hogyan és melyik irányban ugorjon félre, tehát nem tette meg. Csak futott, de már hiába. A ragadozó rávetette magát, rögtön leteperte a földre. A férfinak esélye sem volt. Hátán érezte az izmos fenevad szorítását, elsötétült előtte minden. A földön feküdt hason, a farkas fájó szorításában. Érezte az állat nyitott, habzó szájából kiáramló rettenetes bűzt. Az éles fogak bármelyik pillanatban belemarhatnak húsába.

Még kiáltani sem tudott, nem jött ki hang a torkán. Már majdnem elveszítette az eszméletét, amikor hirtelen valamiféle kürt hangját hallotta maga mögött, mely nyerítéssel és paták közeledő zajával társult. Ezekkel a hangokkal egy időben a pap azt érezte, hogy a nehéz súly hirtelen lekerül hátáról. Nem tudta mire vélni a dolgot. Egy ragadozó nem hagyja ott zsákmányát, pont mikor már lakmározhatna belőle. Az öreg nem mert felkelni a földről. Szemeit még mindig becsukva tartotta. Izmai továbbra is merevek maradtak. Csontjai remegtek, fogai ugyanúgy vacogtak. Ekkor újra a közeledő paták zaját hallotta. Egy kimért lépésekkel közeledő ló érkezik. Mikor már közvetlenül maga mellett érezte a patás állatot, egy mélyen dörrenő, határozott emberi hangot hallott:
- Keljen fel a földről! Életben van! Holdüvöltő nem bántja magát.

Bradford nem tudta higgyen-e a szavaknak, meg sem mozdult, csak hason fekve reszketett továbbra is.
- Hé, tápászkodjon fel! Ne reszkessen már úgy, mint a nyárfalevél. Nem bántjuk! – szólította fel az előbb halott férfihang.
Ezekre a szavakra a püspök kinyitotta a szemét. Még a talajt nézte maga előtt. Remegő végtagjai nehezen akartak engedelmeskedni a félelemtől, de azért a hátára fordult. Így már láthatta a hang gazdáját. A farkas eltűnt. Egy fekete lovon ülő, fekete színű teljes páncélzatot valamint fejét és arcát teljesen befedő lehúzott rostélyú sisakot viselő hatalmas termetű alak jelent meg szemei előtt. Hüvelyének jobb oldalán rövid tőrt, valamint egy szürke, vicsorgó farkasfejet ábrázoló széles és nagy pajzsot, bal oldalon rendkívül hosszú, széles markolatú óriási pallost viselt. Kezében vadászkürtöt tartott. Félelmetes és egyben tekintélyt parancsoló látvány volt.

A pap nagy nehezen felkelt végre, körbe is kémlelt, a farkast továbbra sem látta. Bár még mindig reszketve és összegörnyedve, de megállt a jövevény előtt. Néhány másodpercig csak nézték egymást, a páncélos törte meg a csendet. Nem húzta föl sisakrostélyát miközben beszélt, tehát arca láthatatlan maradt:
- Mi a neved, idegen?
A püspök nem volt gyáva ember, csak életveszélyes kalandjának traumájától nehezen szabadult. Kezdte visszanyerni bátorságát és szokásos stílusát, mely nem volt mentes a büszkeségtől, mikor a rangjáról volt szó. Így hát kihúzta magát és válaszolt a kérdésre:
- Bradford püspök vagyok. Méghozzá Woodcastle püspöke.

- Ó, szóval rangos személlyel van dolgom. Woodcastle püspöksége mindig is híresen nagy adományokat kapott. A verebek legalábbis ezt csiripelik. Jól csipogták a fülembe a kis madárkák, igaz?
- Valóban kiváltságos személy vagyok. A birtoknak az egyharmada az én kezemben van. Sokat köszönhetek a Matthews családnak. Olyan jók hozzám. És minden elődömet is tisztelték. Az Úr áldja meg őket! - válaszolt a jó színészi képességekkel megáldott püspök modorosan.

A fekete lovag néhány másodpercig hallgatott, majd kissé tréfás gunyorossággal megszólalt. Az irónia mellett valamiféle elégedettség és barátságos közeledés is kivehető volt hangjában:
- Atyám, én nagyon jó emberismerő vagyok. Miért érzem most is azt, hogy az alma sosem esik messze a fájától? Maga egy adományokkal jól ellátott, panaszra semmiféle okot nem adó körülmények között élő püspök. Mégis azt érzem a hangjában, mint az egyházi személyekében általában. Valami miatt elégedetlen. És bár csak néhány perce ismerem, de mégis tudni vélem, mi miatt. Ne játssza meg magát előttem, kérem! Nagyon jó színész lehetne a falusi vásári színdarabokban. Tapsvihar fogadná, ahogy éppen valamelyik jeles szent ájtatos, szegénységi fogadalmat tett imákkal töltött napjait mutatná be egy legenda előadásakor. Minden elismerésem. De én nem a nép vagyok, a naív tömeg, aki nem lát többet a szentbeszédet elmondott vasárnapi jóságos pap bácsinál. Nem, ön nem az akinek mutatja magát! Fedje föl igazi énjét! Dobja le a maszkot! Emberi megérzésem, hogy a célunk szinte ugyanaz.

A püspök nagyon megdöbbent –e szavak hallatán. Színjátszó tehetségét szinte mindenkivel szemben tudta kamatoztatni eddig. Jól játszotta a tiszta életűt. Hátsó szándékai szinte sosem kerültek napvilágra. Akkor most mi történt? Jön egy idegen valahonnan, ki tudja honnan, és egy néhány perces párbeszéd után belát lelkének legmélyebb zugaiba? Valahogy érezte, hogy ennek a lovagnak csak az igazat mondhatja. De mit tegyen? Teregesse ki a szennyest valakinek, akiről azt sem tudja ki fia borja, akit sosem látott, aki a titokzatosság homályába burkolózik be? Nem akart belemenni a játékba. Még nem. Először meg kell tudnia, egyáltalán kivel van dolga, hogy ki ez a rejtélyes idegen.

Az látszott rajta, hogy nem egy minden útelágazásnál látható zarándokok védelmét végző tiszta életű lovag. A címere is teljesen ismeretlen volt a pap számára, pedig rengeteg nemesi család jelvényét ismerte, igazi szekértőjük volt. Nem egy átlagos hűbéres vagy hűbérúr ez a jövevény. Valaki rendkívüli. Ez a címer, a fekete páncél és ló. Ez a nyilvánvaló éleslátás. Valahogy azt a benyomást tette ez a lovag, mint aki senkinek sem tartozik szolgálattal. Mintha a feudális kötöttségek felett állna. Neki mintha nem parancsolna senki. Ki kell deríteni ki ez, és csak utána teregetni azt a bizonyos lepedőt. Most ő kérdezett:
- Mielőtt lelkünk sötét bugyrait feltárjuk egymásnak, kérlek, te is mondd el nekem becses nevedet és származásodat jó lovag!
- Majd annak is eljön a maga ideje. De nem most. Először tudnom kell, megbízhatok e önben, mélyen tisztelt Atyám!

A lovag mély hangja nyugodt határozottságot sugárzott. Bradford most már tudta, hogy nem nyerheti meg ezt a játszmát. Neki kell megnyílnia először. Hirtelen az az érzése támadt, hogy ez az ember fontos szerepet játszhat terve megvalósításában. Magában a tény, hogy valami ilyet emlegetett, hogy céljaik majdhogynem azonosak, már ösztönzőleg hatott. Úgy döntött bár óvatosan, de feltárja személyének egy részét az idegen előtt. Csak szép lassú léptekben. Oly módon, hogy ne tegye magát olyan könnyen sebezhetővé:
- Természetesen teljesen megbízhat bennem. Nem árulom el a barátaimat – mondta bizalmas hangon.
- Barát? Hm…. Talán egyszer az lesz majd. Szóval mi járatban volt ebben a veszélyes, hatalmas rengetegben. Kishíján itthagyta a fogát, tudja-e? Ha éppen nem járok erre, lehet, hogy Holdüvöltő úgy dönt, paphúst lakmározik. De ne értse félre! Nem szokása ám, csak ha nagyon ki van éhezve. És bizony télvíz idején ez gyakran megesik, például ma is. Engedetlen volt és megszökött, nem volt alkalmam megetetni már jó egy hete.
Bradfordot megdöbbentette a lovag könnyed lazasága ebben a témában.
- Megetetni?! – kérdezte hüledezve. – Jóságos uram, maga vadállatokat etet?
- Szeretnivaló jószág. Ifjúaságpm óta velem él. Már benne van a korban, de még fürge, mint a villám.
- Nem tudom elhinni, hogy valaki egy farkast tart kedvtelésből.
- Nem egyet. No de mindegy, nem rémisztgetem tovább, he, he! – kacagott fel az idegen. Inkább meséljen! Mi járatban is volt erre?

- Szeretek ezekben az erdőkben sétálni. Megnyugtatnak ezek a kis kiruccanások, persze ez a mairól nem mondható el. Na jó, persze, igaza van. A farkasok témáját inkább hagyjuk. Itt van egyébként a házam, nem messze az erdő széléhez közeli tisztáson.
- Á, szóval az öné az a takaros kis házikó. A minap lovagoltam arra.
- Arra lovagolt? Ismeri ezt az elzárt vidéket? Mégis honnan érkezett? A hegyekben nem lakik senki.

Az idegen megint hallgatott néhány pillanatig, mint aki elgondolkodik, mennyi közvetlenséget engedhet meg.
- Hm…Nagyon kíváncsi természet jó atyám! A hivatalos szóbeszéd ez a Matthewsoknál, igaz? A lakatlan erdőrengeteg? Hát, erre csak azt tudom válaszolni, hogy ezek a hegyek több titkot rejtegetnek, mint gondolnák odalenn Woodcastleben. Valami itt kialakulóban van, melyből a derék lovagok még akkor sem vennének észre semmit, ha keresztül kasul átkutatnák ezeknek az ősi fáknak a birodalmát. De ezt sem teszik meg. A vár közvetlen környékén lévő erdőrészekbe kihelyezett néhány őrtorony teljesen üresen áll. A természet már vissza is hódította őket. Oldalukon futónövények burjánoznak. Egy nap ez a valami kitör innen a fák közül, és Woodcastle lakói felébrednek álmukból.

- Szavai nekem rébuszok, de felkeltetették érdeklődésemet. Nagyon kíváncsivá tett, bár magam sem tudom, mi kíváncsiságom tárgya. Mi készül az erdőben? És mit nem vesznek része Lord Matthews hű emberei?
- Csak ne ilyen hevesen! Ne kapkodjunk! Nézze, atyám! Én tudom, mire vágyik egy város püspöke ma királyságunkban. Maga sem kivétel. Szeretné, ha keze tovább érne el. Szemei a várkastély és a Matthews birtok felé kacsingatnak. Jól gondolom?
Bradford szívritmusa meggyorsult. Egy teljesen idegen jövevény tud a tervéről, anélkül, hogy bárkinek valaha említette volna. Ez egy kis félelemmel, de egyben csodálattal töltötte el. Valahogy úgy érezte, ez az ember segíthet abban, hogy álmai megvalósuljanak, melynek lényegét az imént foglalta össze két füle hallatára néhány mondatban. A mohóság és a kapzsiság arra késztette, hogy feltárja álmait, tehát ravasz mosollyal arcán megszólalt:

- Valóban kiváló emberismerő, jóuram! Nem tagadom, mióta megérkeztem Woodcastle-ba, azóta arról álmodozom, hogy mi lenne, ha minden az enyém lenne odalent egy szép napon. Hogy hogyan valósítsam ezt meg? Hát látja ez már fogas kérdés. Sokszor ezek inkább kósza álmok, de nincs még konkrét tervem sajnos.
- Tudom – mondta a lovag határozottan. – De nekem van.
A püspök egyre izgatottabb lett:
- Ezt komolyan mondja? Meséljen!

A lovas felkacagott:
- Ejha, de kíváncsi pap maga! Kérem, ne kapkodjon!
- Elnézést, my lord, csak nagyon izgatott lettem. Egyébként elég lehetetlennek tűnik a dolog. Egy püspök nem irányíthat egy egész világi birtokot. Ez így van a törvényekben. Én az egyházi javak kezelője vagyok Woodcastle – ben.
Az idegen magabiztos kimértséggel felelt:
- Persze, hogy nem irányíthat. Közvetlenül nem, de közvetve igen.
- Mire akar kilyukadni? – kérdezte Bradford egyre kíváncsiabban.
- A birtok élén állhatna olyan földesúr is, akit ön helyez hatalomra. Ez a báb pedig kellően megváltoztatná az ottani szokásokat ahhoz, hogy mindketten jól járjanak. Maga is, meg ő is. Az ön gondolataiban van egy álom, mely csak elmosódó képekben van jelen. Én ennek konkrét körvonalat, alakot is adok. A terv így tökéletesen kivitelezhető lesz. Álmodozásból nem élünk meg.

A pap csodálta a lovag rendkívül nagy magabiztosságát. Úgy érezte, most minden teljesülhet, melyről eddig csak álmodozott. Izgatottságában tovább kérdezősködött:
- William Matthews Woodcastle ura jelenleg. Mindenki elégedett vele, egy igazi minta miniállam szerűséget épített ki odalenn. Az adók úgy vannak megszabva, hogy senki sem szűkölködik. Béke van és harmónia. Ő a birtok élén marad. Nem él ott semmiféle báb.
- Ne beszéljen fölösleges ürességeket. Mindezt tudom, bár sosem jártam ott személyesen. Volt aki informáljon.
- Miről beszél? Woodcastle teljesen el van zárva a kinti világtól. Nem hallhatta mik folynak ott. Egyedül a király hűbéresei, az uralkodó talán ismeri dolgaikat és körülményeiket, bár szerintem vele is legfeljebb William nagyapja találkozhatott talán. Bár azt is kétlem. John Matthews azt mondta nekem, mikor nekem ajándékozta az egyházi birtokokat, hogy az uralkodók nem avatkoznak be a család ügyeibe.
- De él valaki, aki közvetlenebbnek bizonyult, mintha magával az uralkodóval beszélnék, higgye el! – mondta a lovag.
- Mi? – kérdezte elképedve Bradford. – Tán áruló van a jobbágyok között? Vagy tán a mesteremberek között?
- Atyám, atyám – válaszolt eddig megszokott, de most már gőgösnek mondható magabiztossággal a lovag. – Sokkal bennfentesebb személyre gondoljon. A Sas szárnya alatt nevelték fel.

Az amúgy is rendkívül nagy szemekkel rendelkező püspök most már gödörnyinek ható nagyságúra nyitotta ki látószerveit a csodálkozástól:
- Csak nem…
- De igen – vágott a szavába az idegen. Az öcsike beszámolt a dolgokról. Bár egy kissé nagyvonalakban, de tisztában vagyok a helyzettel. Csak keveset beszélt, de az bőven elég volt, hogy a lényegre rájöjjek.
- Mit csinált vele?
- Ha, ha – nevetett föl a lovag. – Ne féljen, semmi baja nincsen. Most is biztosan együtt imádkozik a papnövendékekkel.
- Ön nem is ismeri őt. Hogyan talált rá?

- Személyesen nem találkoztunk. Még a végén gyanút fogott volna. Minden a véletlen műve. Pont abban a kolostorban jártam, meglátogattam egy barátot. Régi jó cimborám. Ő beszélt nekem Woodcastle – ről, és arról, hogy az egyik sascsemete az ő iskolájukban tanul. Akkor hallottam először erről a vidékről, neki is Jack mesélt róla. Jóban vannak, cimborájaként tiszteli ezt a szerzetest a fiú. Megbízik benne. Valóban egy elzárt világ. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy meghódítható.
- Hihetetlen, milyen szavakkal dobálódzik. Meghódítható. Úgy beszél, mintha egy hadsereg élén állna.
- És mi van, ha igen?

Ezekre a szavakra a pap már végképp nem tudta hová tenni kíváncsiságát:
- Árulja el végre, kicsoda maga? Nem nemesi család sarja, igaz? Ilyen címer tudtommal nem is létezik.
- Hogy maga milyen tájékozott? De mi van, ha nem vagyok nemes. Tán zavarja? Higgye el, nem minden a származáson múlik – válaszolt a lovas egy kis keserűséggel hangjában.
- Nem is erre akartam kilyukadni, ne vegye ezt sértésnek – válaszolt álszentül Bradford, aki alapból előítélettel állt hozzá azokhoz, akiknek nem nemesi vér csörgedezett az ereiben. - De akkor honnan ez a páncél? Ezek a fegyverek? A had, amiről beszélt.
- Majd mindent megtud a maga idejében. Most menjen haza, bevezetőnek elég volt ennyi. Miséztessen, ápolja Woodcastle lakóinak lelkét! Majd jelentkezem!
- Jelentkezik? Hogyan?
- Küldök egy farkasfutárt, ha, ha! – kacagott gunyorosan a lovag.

A püspök ezt elég sértőnek találta, de nem mutatta ki. Továbbra is érezte, hogy ez az ember közelebb viszi tervéhez:
- Na jó, rendben van. Tél van még, korán besötétedik. Jobban is teszem, ha indulok haza.
- Jól beszél, püspököm! Az erdő nem biztonságos miután leszállt a sötétség. Nappal sem, de az éjjelt kerülje itt messziről! Hamarosan találkozunk!
Az idegen ezekkel a szavakkal elvágtatott az ellenkező irányba. A lemenő nap vöröses fényei érdekes színjátékot játszottak fekete páncélján. Mára magával vitte titkát az ősi fák közé…
Bradford vegyes gondolatokkal bandukolt hazafelé az ösvényen, melyek bizonytalanságtól sem voltak teljesen mentesek. De a remény sokkal több volt bennük. A remény, hogy ez a lovag segít neki megvalósítani nagy álmát. Ez a még misztikumba burkolódzó terv…Valami készülődik Woodcastle erdeiben…Készülődik, hogy kitörjön…

Írta: Mészáros Péter