A Kiválasztott út neve: Szenvedés

Szerelmes vagyok. Gondolom, nem vagyok ezzel olyan egyedül. Akit szeretek, nem szabadna, mert csak várok rá, de az is lehet, hogy mindhiába és talán soha nem lesz az enyém. Vajon miért van az, hogy akit én szeretek teljes szívemből, az engem nem tud viszont? Aki értem kapar, aki az én kegyeimet keresi, aki olyan dolgokat megtesz, csakhogy észrevegyem, hogy megáll az eszem tőle, az NEM kell. És nem is gondolok rá, kerülöm, hogyha találkozunk. Ha randira hív, ócska kifogással kibújok a valódi válaszadás alól.

Nekem nincs-e miatt lelkiismeret furdalásom, teljesen természetesnek veszem azt, ha próbálkoznak és vele együtt azt is, hogyha nem oké a gyerek, akkor elküldöm melegebb éghajlatra. De mi van akkor, ha ugyanezt velem is megcsinálják? Na ugye, ez itt a valódi kérdés. Akkor bizony kijövök a sodrómból és feltámad bennem egyfajta vadászösztön, mert bizony én nem adom fel olyan könnyen. Akkor hajtok, még akkor is mikor már teljesen nyilvánvalóan felesleges, persze úgy, hogy ezzel ne válljak terhére az imádottamnak, hogy ő ebből szinte semmit se vegyen észre. De valójában, magamban őrlődöm és minden este rá gondolok.

Mikor meglátom remeg a térdem, összevissza beszélek és nem tudom önmagam adni. Bár kitudja ki vagyok én valójában?! Általában úgy viselkedem, mint aki diplomát kapott az Önbizalomnövelői Oktatási Intézményből, mint aki ezzel szerzett magasfokú végzettséget. Olykor viszont magamba fordulok, nem lehet velem szót érteni. Próbálok ilyenkor kevesebbet emberek közé menni, mert szükségem van arra, hogy egymagam legyek, a gondolataimmal összezárva.

Az én szívem nyomorba döntője már észrevett, volt időszak, mikor randizgattunk, viszont a sok munka, a sikeres életre való törekvése, annyira erős volt, hogy közben nem vette észre a maga előtt heverő embereket, akiknek elég lenne egy bíztató mosoly, egy sms amiből tudhatnánk, hogy gondol ránk. És ezt nem elég csak akkor elmondani, mikor havonta egyszer összeülünk egy "baráti"csevejre. Talán azért rajongok érte ennyire, mert teljesen nyilvánvaló az, hogy nem lehet köztünk semmi több? Mi van akkor, ha ez nem is igazi szerelem és évek múlva bánni fogom a percet is mikor megismertem? Vajon az élet tényleg ilyen kegyetlen lenne? Mert ha így lesz, akkor nálam a történelem ismétli önmagát.

Bárki, akit én szerettem, még nem szeretett viszont. Remélem, mindennek meg van az értelme az életben. Hiszem, hogy ami most történik, amit most élek át, ezek mind kellenek, azért, hogy később minden jobb legyen, a tapasztalatok szerzése és önmagam megtalálása után, igazán boldog lehessek. És mindenki, aki hasonló problémával szenved!