A Sas gyermekei 1. fejezet: Bizalom 1. rész

Eme történet kezdetét veszi az Úrnak 1162-ik esztendejében, a normannok által 1066 - ban meghódított Angol Királyságban:

A lemenő, kora őszi nap vöröses sugarai még bevilágították a több száz méter magas, tölgy és bükkerdőkkel borított zöldellő magasztos hegyek körülölelte tágas, legelőkkel és szántóföldekkel tarkított völgyet. Woodcastle belterületének folyóparti kőházai tetején rigók énekelték esti dalukat. Énekük most valahogy másképp hallott, mintha éreznék a közeledő változások szelét. A Silverfish folyó túloldalán sorakozó takaros jobbágykunyhók lakói hamarosan nyugovóra térnek, hogy másnap újult erővel folytathassák a szüretet. A vízimalom kereke már nem nyikorgott, mint ami tudja, hogy holnap is kemény munka vár rá. A völgy közepén magasodó száz-százötven méter magas dombon Woodcastle várának keskeny, vizesárokkal körülvett büszke falai emelkedtek.

Az erőd négy sarkán elhelyezkedő csipkézett bástyás őrtornyok tetején nyilakkal és pallosokkal felszerelkezett, páncélinges őrök vigyázták a gazdasági épületekkel és istállókkal tarkított várudvar közepén elhelyezkedő négyemeletes lakótoronyban élők nyugalmát. A legfölső szint egyik szobájának falán kicsi fáklya pislákolt, mivel a szögletes, szűk ablaknyíláson alkonyatkor már nem sok fény türemkedett be. Az ágy az ablak alatt, az ajtóval szemben helyezkedett el. Mellette kis, fából barkácsolt éjjeliszekrény állott. A falakat gyékényszőnyegek borították. A pamuttal bélelt heverőn egy barázdált arcú, cserzett bőrű, teljesen ősz, de dús hajú hatvan év körüli férfi feküdt rendkívül lefogyva, viszont erős testalkatából látszott, hogy valaha nagyon jó egészségnek örvendő, edzett ember lehetett.

A faajtó nyikorogva tárult ki, és egy húszas évei elején járó, magas, izmos, tekintélyt parancsoló fiatalember lépett be. Hosszú, háta közepéig érő világosbarna haján megcsillantak a nap utolsó, halovány sugarai. Arcán a vonások, valamint barna szemeinek csillogása mély intelligenciáról és bátorságról árulkodtak. Hosszú, fekete, köpenyt és páncélinget viselt. Szíve helyén egy barna, szárnyait kitáró, büszke királysast ábrázoló címer díszelgett.
- Apám, hogy érzed magadat? – kérdezte a fiú. - Oh, milyen kérdés ez? Pont ebben a helyzetben? Rengeteget köszönhetünk neked. Nem akarunk elveszíteni.
- William, tudjuk mindketten, hogy a halál már az ajtómon kopogtat. Mi hárman óriási, becsületes, tiszta szívű lovagokhoz méltó tetteket hajtottunk végre. Woodcastle felvirágzott, az emberek boldogok. A széles királyságban nincs még egy ilyen hely, ahol a lakosság és uruk ekkora békében élnének egymással. Az elnyomás itt ismeretlen fogalom. Anyátok is büszke lenne ránk, ha látná, amit közösen létrehoztunk veletek… Oh, tudom, hogy Isten gondoskodik lelki üdvéről.
William Matthews arcán mély fájdalom jelei mutatkoztak, és így szólt:

- Soha nem fogjuk elfelejteni csodás gyermekkorunk éveit. Te leszel a példa, a vezérlő fény a mi életünkben.
- Mondd el Jack-nek is, hogy a kolostor falai között is jussak midig eszébe, és imádkozzon értem. Én is fohászkodom, hogy tiszta életetek legyen, a Mindenható áldásával kísérve – mondta az öreg John Matthews erőtlenül. – Ő maradjon meg mindig a szerzetesi élet szent küldetésében.
- Igen apám. Jack egyébként hamarosan itt van, hogy lásson.
- Mondtam, hogy ne hívd ide az öcsédet! Nem akartam, hogy ily közvetlenül átélje ezt a mély fájdalmat. Így is nagyon érzékeny ember – csattant föl váratlan erővel az apa.
- Oh, ne idegeskedj, apám! Nem tesz jót. Szeretne még látni téged – nyugtatta William.
- Hát jó. Ha így gondoljátok, legyen – nyugodott bele John apó.
- Bradford püspököt küldtem érte. Holnap estére legkésőbb ideérnek.
- Hogy kit küldtél érte? – kelt föl tágra meredt szemmel a földesúr. Meglepően hangosan beszélt újból.
- Mi a baj? Nyugodj meg, feküdj vissza, kérlek – mondta meglepve a fiatalember.
- Egy hete érkezett, de már bánom, hogy a templomi birtokot neki adományoztam. Nem őt kellett volna hívni Steve atya helyére.

- Miért? Bár, én még nem találkoztam vele, de milyen kedves, hogy elment Jack - ért. Te is egy hete találkoztál vele először. Netán van valami rossz tapasztalatod vele kapcsolatban?
- Hagyjuk – mondta John újra erőtlenebben és halkabban, visszafekve párnájára
- Most már kíváncsivá tettél!
- Nem érdekes. Csak megint a kétes megérzéseim. Biztosan szamárság. Ne adjunk rájuk. Nem is beszéltem még Bradford atyával. Éppen csak bemutatkoztunk egymásnak.

William arca még jobban elkomorult, és összeszűkült pupillával nézett ki a keskeny ablakon a lemenő nap halovány sugaraitól megvilágított erdős hegyekre. Gondolataiba merült, újabb kérdés nem hagyta el száját. Ekkor az apa szavai szakították félbe a merengést:
- Ígérd meg fiam, hogy megbízható kezekben lesz Woodcastle a te személyedben. Ragaszkodj eddigi elveinkhez. A barátság a legfontosabb mindenkivel. A jobbágyok érzik, hogy szeretjük és megbecsüljük őket. Továbbra is érezzék ezt.
- Minden úgy lesz, ahogy eddig. Woodcastle felett mindig tündökölni fog a nap.
- Ez a beszéd William – mosolyodott el az öreg John. – Most már nyugodtan megyek át az öröklétbe vagy az örök kárhozatba. Nem tudom, mit szánt nekem a Magasságos.
- Ezt nem tudom megítélni, csak Ő. Reménykedem, hogy még találkozunk a Paradicsomban.
- Én is fiam, én is.

Az évszázados tölgyek koronái összezáródtak a rossz minőségű, keskeny út fölött. A levelek susogtak az enyhe, kora őszi, éjszakai szellőben. A szekér nagyon nehezen és lassan vergődött a sáros ösvényen. A járművet egy tagbaszakadt, barnaruhás fickó hajtotta unott arccal. Ostorával dühösen csapkodta a két, az egész napos hajtástól már fáradt lovat, emellett mérges kiabálással ihlette őket:
- Gyia! Gyorsabban, ti dögök! Ezt akartuk elkerülni! Miattatok ránk esteledett. Már régen a Sasfészek biztonságos falai között lehetnénk.
Ekkor a kocsi belsejéből rekedtes, öreg, nyugodt hang szólalt meg:
- Nyugodjon meg, kérem. Még John Matthews Woodcastle ura. Nincs mitől tartani. Biztonságos az erdő.
- Mire céloz ezzel, atyám? – kérdezte egy másik, fiatal hang.
Több nem szűrődött ki belülről. A beszélgetés persze odabenn folytatódott.
- Célzok? Ö…semmire. Vagyis hát tudod, te, hogy mire. Sajnos mindketten tudjuk, hogy jóapád hamarosan távozik erről a világról, tehát befejeződik egy korszak – válaszolt a rekedt hang gazdája. A hatvanas évei elején járó nagy szemű, már csak néhány ősz hajszállal dicsekedhető félkopasz férfi arcán bibircsókok díszelegtek. Fején pici papsapkát hordott, sötétbordó talárja a földet érte.

A mellette feszülten ülő bátorarcú, tizenhat év körüli fiatalember szomorúan sütötte le keskeny, de intelligenciáról és éleslátásról tanúskodó barna szemeit. Feje búbján a barna haj szerzetesi szokás szerint le volt borotválva. Páncélingét szíve helyén a Sas jele borította. Hosszú percekig hallgatott. A kínos csöndet az öreg rekedt hangja törte meg:
- Tán feszélyez a társaságom, Jack úrfi? – kérdezte tágra nyílt szemmel Bradford püspök. Az amúgy is rendellenesen nagy látószervek kérdőn néztek.

A fiú meglepett arccal meredt a papra, majd elsápadva így szólt:
- Ilyet feltételez rólam, atyám? Az ön társasága, engem? Már ezzel is hatalmas szívességet tett, hogy elhoz engem, hogy utoljára láthassam apámat. És még nem beszéltem az önzetlen szolgálatról melyet már ezalatt az egy hét alatt is tett Woodcastle templomában. A hívek biztosan megszeretik.
- Ó, mily kedves szavak, kedves Jack úrfi! Hogyan is kételkedhettem barátságodban, amikor őszinte jeleit látom – mosolyodott el Bradford.

Ezekre a szavakra Jack újból lesütötte szemeit, hogy az öreg ne lássa, hogy mennyire elsápadt. Néhány percnyi hallgatás után a püspök újból megszólalt:
- És mondd, hogy érzed magad a kolostorban, barátom? Ugye szólíthatlak barátomnak?
- Természetesen. Mondom, hogy sokat köszönhetünk önnek. Jól érzem magam, és a legfőbb dolog az, hogy szent szolgálatot végzek– mondta a fiatalember még mindig feszülten.
- Igen, igen….- helyeselt eltűnődve Bradford püspök.
Egy legalább félórányi újabb csönd után megint a pap kezdeményezte a beszélgetést:
- Jack. Kérdezhetek tőled valamit?
- Kérdezzen, atyám – mondta a fiú.
- Az előbb ugye nem mondtál igazat?

Jack nem szólalt meg. Nem akarta, hogy az öregúr fényt derítsen valódi érzéseire. Ahogy először meglátta ezt az embert, rögtön valami rossz előérzete támadt, mely azt súgta, hogy ne bízzon meg benne. A nagy, vizslató szemek rendkívül feszélyezték. Mintha keresztül akarnának hatolni rajta, és fel akarnák térképezni teljes személyiségét. Az öreg látva a beszélgetés egyoldalúságát, nem erőltette a további társalgást.
Az éjszaka egyre sötétebb lett, a holdat felhők takarták el. Fakó fénye nem tudott rendesen keresztül hatolni az ősi tölgyek koronáján, melyeknek levelei még zölden díszelegtek. Ez a sötétben nehezen volt észrevehető. Az egész környéket az elmúlás nyomasztó hangulata hatotta át. Egy korszak végét jelezte. A lovaskocsi már későn érkezett a várhoz…

Egy hét telt el John Matthews halála óta. Jack még mindig a lovagteremben tartózkodott. Mióta megérkeztek, minden napját itt töltötte elmélkedve. Bradford püspök már türelmetlenül kiabált odakintről, a folyosóról:
- Gyerünk fiam, elkésünk. A barátok már nagyon várnak vissza. A végén még lekésed a latinórát. Ne húzd az időt, gyerünk!
- Én nem megyek innen sehova, atyám. Ez az otthonom – mondta Jack határozottan. Apám örökségét nem hagyhatom itt. Szükség van lovagi szolgálataimra.

Ezekre a szavakra a püspök belépett a terem hatalmas, kétszárnyú, tölgyfából készült ajtaján. Letelepedett a fiú mellé a terem közepén elhelyezkedő hosszú asztal egyik székére, majd így szólt:
- Nézd, fiam. Tudom, hogy nagyon fáj apád elvesztése, én is jónéhány éjszakát végigvirrasztottam, mikor belegondoltam abba, milyen csodálatos embert veszítettünk el. De ne feledd, az Úr odafönt figyel téged, és most azt várja tőled, hogy visszatérj a kolostorba és imádkozz a jó lovag lelki üdvéért. Ne feledd, a szent szolgálat, amelyre feltetted az életed, mindennél fontosabb.
- Én nem tettem még semmire föl az életemet. Hát nem érti, atyám? Én nem akarok szerzetes lenni. Ahogy visszatértünk ide, rájöttem, hogy nekem nem az a küldetésem.

A püspök elképedést színlelve nézett a fiúra, holott már egy hete érezte, mi zajlik Jack lelkében.
- Ó, biztosan a fájdalom beszél még belőled szegény gyermekem – mondta és megfogta a gyerek kezét.
- Ne érjen hozzám! – ugrott fel a székről a fiú felkiáltva.

A nagy zajra William Matthews lépett be a lovagterembe. Tekintélyt parancsoló termete és kisugárzása rögtön tiszteletet ébresztett mindenkiben. Mikor meglátta öccse elgyötört arcát és a püspök elképedt tekintetét, meglepetten kérdezte:
- Mi folyik itt? Tán valami baj van?
- Ó semmi, mélyen tisztelt Lord Matthews. Szeretett testvérének lelkét ápolom. Mindenkinek idő kell, míg kiheveri John testvérünk eltávozását – mondta szelíd tekintettel Bradford.
William eltűnődve nézett maga elé. Nagyon bántotta öccsének fájdalma. Fájt neki, hogy semmit sem tehetett, elvesztett apjukat nem tudta visszahozni a halál kegyetlen markából.
- De jó hogy itt vagy, testvérem! – kiáltott fel Jack. – Kérlek, ne hagyd, hogy visszavigyenek a kolostorba!

A báty, aki már egy hete Woodcastle ura volt, együtt érzően nézett a fiúra.
- Ez apánk akarata. Hidd el, hogy a szent szolgálat meghozza majd gyümölcsét. A legszebb küldetés, amelyet valaki kaphat életében.
- Én lovag akarok lenni, és továbbvinni apánk csodálatos terveit veled, testvérem! – mondta Jack határozott, elszánt szenvedéllyel.
- Ó, hát miket beszélsz, gyermekem. Te kisgyermekkorod óta papi nevelést kaptál. Hogy lehetnél már lovag? – kérdezte Bradford püspök elképedt tekintettel.

- Sosem késő. Mikor ide visszatértünk, rögtön éreztem, hogy nekem Woodcastle kormányzása a küldetésem. Bátyám, kérlek, hadd maradhassak itt veled! Együtt óriási dolgokat vihetünk véghez. Mindörökre fenntartjuk apánk áldott életének eredményeit. Woodcastle lakói mindig áldani fogják uraik nevét! – kiáltotta a fiú még szenvedélyesebben.
William mélyen átérezte és becsülte testvére szép, dicső céljait, de tudta, hogy ez lehetetlen. Fájdalommal teli, komoly hangon beszélt:
- Én megértelek, Jack, de ez sajnos nem lehetséges. Apánk így rendelkezett. Te is nagyon szereted őt, és ő ezt szeretné. Gondolj bele! Ha még élne, szerettél volna neki fájdalmat okozni valaha?
- Hát persze, hogy nem – mondta Jack komor arccal.
- Hát akkor meg kell értened. Ezt ő így szeretné – jelentette ki William határozottan.

Valami volt a lovag tekintetében, amelyből öccse érezte, hogy nem mondhat neki nemet. A fiú nem haragudott bátyjára, hiszen ő is csak szeretett apjuk végakaratát teljesíti. Mindig jó testvérek voltak, a féltékenységnek és haragnak még csírája sem volt fellelhető sosem közöttük. Jacknek nem is fájt soha a foga a Woodcastle- i örökségre. Tudta is, hogy ez törvényellenes lenne, ugyanis az elsőszülött fiú örököl mindent. Nem is azért akart itt maradni. Az volt az oka, hogy hozzá akart járulni apja életművének továbbviteléhez és Woodcastle lakosainak jólétéhez és boldog életéhez. Ezért fájt neki ilyen mélyen, hogy itt kell hagynia ezt a csodálatos célt, amelyet magában ápolt már jó néhány éve.

Az ősz a szüret sürgető munkájával telt el Woodcastle településen. A jobbágyok boldogan takarították be az egész nyári kemény munka gyümölcseit. Az első hó már üresen találta a nemrég még roskadozó gyümölcsfákat.
A vár emeleti szobájában William Matthews mélyen elgondolkodva nézte a barna ágak, a fehér hó és a napfény színjátékát. Friss nap volt ez a mai. Az örökös tele volt elhatározásokkal, nagy tervekkel. Érezte a hatalmas felelősség terhét, ami most az ő vállát nyomta. Nehézsége ellenére ez a súly bátorsággal töltötte el a lovag szívét. Tudta, milyen óriási dolog, hogy ezt e külön hegyi világot ő kormányozhatja. Ez a hely más volt, mint a világ odakint a hegyeken túl. Ebben a hegységben ez volt az egyetlen település. Minden irányból erdők vették körül, amelyeknek fele a Matthewsok birtokában volt, ez körülbelül huszonöt mérföldes területet tett ki Woodcastle körül hosszában, széltében egy kicsivel többet.

A másik, a településtől távolabb eső felét birtokos nem lévén Senkiföldjének nevezték, mely terület egy kicsit kisebb volt a birtokhoz tatozó erdőknél. A vadon nem engedte be a külvilágot ide. Mint valami védőpajzs, úgy vette körül az élelmet adó gyümölcsösöket, szántóföldeket és takaros házikókat. Bár Woodcastle várkastélyát nyolcvanhárom zsoldoskatona őrizte, néhányan közülük a Matthewsok három vazallusának emberei voltak a hegyeken túlról. Ennek ellenére ez a hely ősidők óta nem látott sem a birtokon kívülről, sem belülről jövő háborút. És ez nem is annyira a vitézeknek volt köszönhető, hanem a család politikájának. A vár sosem volt szász kézen, ugyanis az építői az első itt megtelepedő Matthewsok voltak.

Normann származásuk ellenére soha nem tettek különbséget szász és normandiai között, annak ellenére, hogy a jobbágyság szinte teljes egészében az itt talált szászokból állt, akiknek elődei a közeli rengetegben éltek, pici kunyhókban. Önellátóként élték világukat, nem tartoztak senkinek a fennhatósága alá. Ennek ellenére életükben a szabadság és szépség mellett rengeteg nehézség volt. A rossz körülmények, a kemény telek és a vadállatok fenyegetései nem egy emberéletet követeltek. A normann hódításkor ide telepedő Matthewsok befogadták és megmentették őket az erdei életmód kilátástalanságaitól. A völgyben szántóföldeket létesítettek és jobbágyházak építésébe kezdtek ezeknek az erdőlakóknak a bevonásával, akik hálásak voltak a település létrehozásáért és segítőként tekintettek a birtok tulajdonosaira, nem pedig fenyegető tekintélyű úrként.

Az Angol Királyságra oly jellemző ellenségeskedés az őslakók és a hódítók között itt soha nem volt jellemző. A jobbágylázadás itt ismeretlen fogalom volt. A sascímeres Matthewsok közvetlenül a király hűbéresei voltak, így nem állt fölöttük egyetlen más hűbérúr sem. A normann uralkodók pedig békén hagyták az ugyancsak a hercegségből származó ősökkel rendelkező családot, ügyeikbe sem avatkoztak bele. Katonát sem kértek tőlük sohasem. Nem is nagyon találkoztak életük során Woodcastle földbirtokosaival. A család három saját vazallusa pedig mindig hű volt uraikhoz. Ők egytől egyig felesküdtek az uradalom urának szolgálatára. Saját birtokaik a hegyeken túli síkságokon helyezkedtek el.

A vár vizesárka előtt megálló hintóra festett vicsorgó hegyi barnamedve fejét ábrázoló címerről már mindenki tudta, hogy a Matthews család régi barátja érkezett meg. Todd McKinley, a skót származású, de teljes egészében a szász életmódot magáévá tévő kisbirtokos kiszállt a járműből. A tömzsi, zömök alkatú már őszülő, egyébként csapzott barna hajú ötven év körüli barátságos tekintetű férfi kerekded, talán a jóbortól pirospozsgás arcáról hosszú harcsabajusz lógott le. Földigérő medveprémet viselt, övére erősített tegezében rövid, de széles markolatú kard lógott. Aki nem ismerte a jó öreg Mckinley urat, az talán megmosolyogta a fölöslegesnek tűnő fegyver ottlétét, de a nemes tapasztalt, zseniális kardforgató hírében állt. Tudományára ritkán volt szüksége, béketűrő természete sosem dicsőítette a harcot. Birtoka a hegység szélén, Woodcastle várától egy jó ötven mérföldnyire helyezkedett el a hatalmas hegyi erdők határán. A birtokán termesztett szőlőből készített bor zamata messzeföldön híres volt. Bizony az uraságra is rá volt írva, hogy nem veti meg a nemes nedűt.

Woodcastle várának hídja leereszkedett a szívesen látott, régi barát előtt. A katonák is boldog „hej” kiáltásokkal üdvözölték.
- Szóljatok urunknak! Lord Mckinley van itt – kiáltották vidáman.
A katonáknak nem sok dolguk volt az invitálással, hiszen ahogy hivatni akarták, William abban a pillanatban már a várudvaron termett és boldogan üdvözölte régi cimboráját.
- Üdvözöllek Todd, régen láttunk! – kiáltotta vidáman a kastély ura.
- Én is üdvözöllek cimborám! Huj, huj! – kiáltotta a sokak szerint kissé tán félnótás, de szeretetreméltó Mckinley uraság és megölelte barátját.
- A lovagterem nyitva áll előtted. A szakácsok már készítik a nagy lakomát a tiszteletedre – invitálta a vendégszerető William. – Lássátok el a lovakat – fordult az üdvözlésre kicsődült várnép felé.

Az udvaron megindult a sűrgés-forgás. Fiatal apródok rohangásztak ki – be a kint elhelyezkedő gazdasági épületek és az ezekből nyíló konyha ajtajai között.
A széles lovagterem asztalán a díszes teríték már órák óta készen állt a vendég fogadására. A földesurak itt foglaltak helyet. Mckinley előtt ott állt a már majdnem teljesen kiivott elengedhetetlen boros fakupa. Éppen egy zamattal teli kortyolgatás után így szólt Williamhez vigyorogva:
- Gyönyörű a birtokod! Nem számít milyen évszak van. A téli, havas erdő is csodálatos. És mikor beértünk a házak közé. Ezek a parasztok micsoda jó borral kínáltak engem. Fenséges íze volt. Még számoltam is a kezemen. Összesen három háznál vendégeltek meg nedüvel. Oh, micsoda zamatok! Nagyon ízlett.

Az ugyancsak bort kortyolgató William felkacagva viccelődött:
- Meghiszem azt. Szerinted miért itt élek?
A két barát jóízűen nevetgélt. A percek így egy szempillantás alatt elteltek a lakoma feltálalásáig.
Az asztalnál csak a két várúr ebédelt, a várnép nem ebben a helyiségben étkezett. Néhány apród az asztal közelében állt meg, hogy a földesurak tudjanak jelezni, ha szükségük van még valamire. A közeli erdőkben vadászott őz és vadhússal megrakott tálak ízlésesen voltak elrendezve a boroskancsók között. Aki egyszer Woodcastle vendége volt, legyen nemes, jobbágy, városi polgár vagy bármi más, az ehetett, amennyi beléfér. Ennek ellenére ritka volt a vendég a kastély elzártsága miatt.

Az evés közben a beszélgetés folytatódott, de komoly irányt vett.
- És hogyan boldogulsz a birtok irányításával? – kérdezte Mckinley kezében egy hatalmas őzláb darabbal.
- Köszönöm, minden rendben van. Nagyon bő volt a termés az idén. Volt mit szüretelni az ősszel. A jobbágyházak éléstárai tele vannak. Az adót is befizette mindenki nagyon könnyen. - Elégedettek, nem szűkölködnek – válaszolt az érdeklődésre William.

Mckinley letette az őzlábat, és maga elé meredve, elgondolkodva így szólt:
- Tudod, amikor itt járok, mindig egyfajta nyugalmat érzek. Hol találsz a királyságban még egy olyan normann birtokot, ahol nem kell a jobbágyoknak szenvedni az adóktól és nem éheznek, ha ki kell fizetniük. Pedig a tieid is jórészt szászok, és normann létedre mindenki tisztel és szeret. Nem úgy tekintenek rád, mint a zsarnok uraságra. Nem adsz rá alapot. Ha ez itt megvalósítható, máshol miért nem?
- Ezen én is rengeteget gondolkodom – mondta a most már az ugyancsak maga elé meredő William. – Anglia szerte a Hódítót ajnározzák. Mintha az ő eredményei a boldogulást hozták volna a szászok földjére.
- Látod, ezt csodálom én benned – mondta felcsillant, lelkes szemekkel Todd. – Te kimondod azt, hogy a szászok földje. Egyetlen normann úr szájából nem hallhatsz ilyet. Csak gőgösen felszegett fejjel hangoztatják Vilmos expedíciójának jogosságát és azt hiszik, hogy jogaik korlátlanok. A legbizarabb, hogy a saját, nem éppen igazságos, és ezt enyhe szóval mondtam, törvényeiket sem tartják be.

Az urak folytatták az evést. Egy – két percig hallgattak, majd Mckinley újból megszólalt:
- Apád nagyon fog hiányozni mindannyiunknak. De érzem, hogy te alkalmas vagy csodálatos eredményeinek továbbvitelére. Nem vagyok a vazallusod, de ennek ellenére kijelentem, itt előtted, hogy akármikor szükséged van hű lovagjaim szolgálatára, csak hivass értem!
William látva a tiszta elszántságot a bajuszos nagyúr szemeiben, így szólt:
- Nagyon mélyen megtisztel az ajánlatod, barátom! Szerencsére ősapáim óta nem fenyegette még veszély Woodcastle – t és valószínűleg nem is fogja.
- Azért ne feledd, az ember sosem lehet elég óvatos. Mindenhol támadhatnak féltékenykedők, annak ellenére, hogy senki sem szűkölködik, és családod mindenkinek megadta, amire vágyik.

William ezekre a szavakra meglepett arccal meredt Todd – ra:
- Hisz nem is ismered Woodcastle lakosait. Miből gondolod, hogy bárki is ellenem fordulhatna?
- Én nem azt mondtam, hogy biztosan, csak azt, hogy legyél óvatos! Hidd el nekem, jó emberismerő vagyok. Te fiatal vagy és vakmerő, barátom! Továbbra is tartsd a szoros barátságot és jó kapcsolatot mindenkivel, de bármi gyanús jelet látsz, kérlek, járj utána! Mindig fő a biztonság! Várúr vagy, egy várúrnak ez is feladata. Győződj meg róla, hogy nincsen – e áruló közöttetek! Ezt mindjárt az elején meg kell tenned! Vakmerőséged ellenére rengeteget örököltél apád bölcsességéből. Észreveszed te ezt!
- Köszönöm a tanácsodat, de szerintem erre nem lesz szükség. Mindenkivel meg vagyok elégedve. Sosem fordulnának ellenem. Hű barát itt mindenki.

Folyt. köv.