A vándor

Ha becsukom a szemem és nem zavar semmi, lassan kitisztul elmém, és megelőző életem képei, történései villannak tudatomba, oly bizonyossággal, ahogy csak jelen világomat látom nyitott szemmel és éber tudattal. Több régi életem is láthatóvá válik, az egyik a világháborús katona, a mesterlövész, és az is, amelyikben a torkom vágták el. Mindközül a legélesebben egy a furcsa és sejtelmes alak emléke tolakodik elő, aki durva anyagból készült csuklyás ruhában járja a poros utakat. Sem sűrű fekete szakálla, sem szúrós barna szeme nem emlékeztet mostani külsőségeimre, de tudom, hogy én voltam.

Látom magam, ahogy végtelen utamat járom. Vállamon átvetett nagy ezüstcsatos bőrtáskámmal, kezemben egy vaskos görcsös bottal, a végén egy furcsa, gömb alakú formával.
A vándor a tegnap múltjából indult a száraz homályba rejtező, még ismeretlen célja felé. Dombokat és hegyeket mászik meg, síkságokat gyalogol át, csak a szívében rezgő tájoló segíti a célja felé.

Egy magas dombon megáll, körülnéz a végtelen tájon, és érzi, hogy célja még láthatatlan, de nincs már messze. Bensőjében lépésről-lépésre jobban érzi, hogy közel van már. Nem szaporítja lépteit, nem siet, tudja, hogy várnak rá, tudja, hogy jó úton jár, és időben érkezik.
Már késő este volt, amikor meglátta a várost. A holdvilágnál csak éppen-éppen látszott az út, de a várost vörös fényburok vette körül. A kőfallal védett házakból füst szállt fel, és a füsttömböt alulról lángok világították meg. A látvány gyönyörű és végtelenül gyötrő is volt egyszerre. A vándor szívét a lelkek keserű szenvedései töltötték el.

Botjának gömbös végével kopogott az ostromálló, erdőnyi fából készült hatalmas kapun.
Nyílott a hatalmas szerkezet, két-két ökör húzta a hatalmas szárnyakat. Az állatokat egy-egy arcát ronggyal elfedő kapuőr nógatta. Nem égett a város, nem volt tűzvész, csak a feketehalál vette be magát a háromszekérnyi vastag falak közé. Minden sarkon tüzek és füstölők riogatták a feketevészt, de mindhibába. A lángok fényében villódzó alakokon látszott, hogy a halál mozgatta a várost. Volt, aki élőhalottként húzta szövetbe csavart hozzátartozóját a gödör felé, amit tömegsírnak ástak. Voltak, akiken az utolsókat csavarta a kór, és az út szélén szenvedtek ki.

A vándor lelkét véresre karcolták a látottak, de arcát mégsem árnyékolta semmi. Botjára támaszkodva botorkált végig a városon, magába engedve minden fohászt, amit az ég felé leheltek a szenvedők.
Végső kimerültségében egy falépcső alatt feküdt le, és ahogy szemét lecsukta, el is aludt.
A hideg és füstös hajnal ébresztette, és egyből sírni kezdett. Haját tíz ujjával hátra kényszeríttette, csuklyáját fejére hajtotta, és botjára támaszkodva felállt. Könnyeit kitörölte szeméből, és a szenvedések felé indult.

Minél hangosabb jajgatást hallott, minél erősebb fájdalom áradt, annál jobban érzete, hogy arra kell mennie. Meglátogatta a gyermekeit sirató szülőket, az árvákat és a párjukat vesztő szerelmeseket. Megnézte az élettelen testeket, akiken rút emléket hagyott a szenvedés.
A lelkében összegyűlt fájdalom már görcsös, legyőzhetetlen zokogással rázta testét, de érezte, hogy felkészült.

A kicsiny kővel kirakott terület, amely valamikor a városka mozgalmas főtere volt, most üres.
A vándor görnyedten, a zokogástól és a kínok súlyától rogyadozva vonszolta magát a terecske közepére. Felegyenesedett, arcát és két kezét az ég felé emelte, és ordítani kezdett.

Ember torkát túlhaladó hang áradt minden irányba. Ez nem üvöltés volt, nem is sikoly, ez valami csikorgó, dübörgő süvítés volt, aminek még iránya sincs. Annyira hangos volt, hogy aki képes volt befogni a fülét, még az is csak az elejét hallotta, mert utána a szolgálatot felmondó érzékelés csak sziszegő érzést hagyott, a hangok helyett. A vándor a kiáltás végére már leeresztette kezeit, botját a mellkasához szorította, és az utolsó hang után összerogyott.
A város lecsendesedett. A jajongók abbahagyták a sírást, a szenvedők feledték kínjaikat, a füstölők mocskát friss, édes illatú szél vitte el. Határozott bizonyosság terjedt szerte a házakban. Lassan, bizonytalanul, de éledezett minden. Csodálkozó, majd egyre vidámabb emberek töltötték meg az utcákat, és önfeledt vidámság lepte be a várost.

A vándor kinyitotta szemeit, kezét, majd lábát próbálta megmozdítani, és amikor érezte, hogy megy, nehezen tápászkodva, de felállt és elindult. Érezte, hogy mennie kell. Hívta valami, még nem tudta hová, de indulnia kellett.
Ha becsukom a szemem és nem zavar semmi, lassan kitisztul elmém, és megelőző életem képei, történései villannak tudatomba, oly bizonyossággal, ahogy csak jelen világomat látom nyitott szemmel és éber tudattal.