Az őszinteség napja

Memóriacellák feltöltve. Telepatikus rögzítés indul.
[2667. szeptember 30. délelőtt 10 óra, 1 perc]

Az égbolt vöröslik… Pedig már több héttel ezelőtt történt a “nagy bumm”. Bár, lehet, hogy csak napok teltek el. Mindenesettre nekem elég hosszú időnek tűnik, mióta egyedül vagyok itt az elnöki gép fedélzetén…

Nem tudom vannak-e még túlélők. A felszín nagy része felperzselődött. Akik megmaradtak, azok vagy a víz alatt találtak menedéket, vagy a levegőben, mint jómagam…

Tényleg, a nevem John Williams, és nem tudom meddig húzom még itt. Bár mindig élveztem jómagam társaságát, de lassan kezdek unatkozni, ami azt illeti. A gép persze bármeddig a levegőben maradhat, hála a napelemeknek és a navigációs rendszernek. De az élelmiszerkészletek fogyóban…

Ezt a felvételt, mondhatnám az utókornak szánom, de ez a fogalom, lehetséges, hogy most már tartalom nélkülinek számít. Valószínű, valami rossz beidegződésből teszem mégis, de nekem, mint valamikori első számú elnöki tanácsadónak, el kell gondolkoznom a tanulságokon. Hátha lesz valaki, aki visszahallgatja a felvételt, és okul belőle.

Tehát, kezdjünk bele… Csak szépen sorjában… Néha kicsit ugrálnak a gondolataim össze-vissza. Megpróbálom a felvevőt úgy beállítani, hogy szépen elrendezze őket.
Kezdjük talán a legelején, illetve onnan, ahonnan érdekesebb…

Szóval, elérkezett a XXVI. század, amikor is mindenkit sterilizáltak, és eljött az a dolog, amit eddig csak esetleg a globális szépségversenyeken résztvevő, ködös lelkületű ,szőke hajú leányzóktól, és transzvesztitáktól hallottunk: bekövetkezett a világbéke.
A recept egyszerű volt, mert míg az emberek szabadon szaporodhattak, egyre csak többen és többen lettek, a hely meg ugye adott volt, és kicsi.
A tömeg meg csak nőttön-nőtt , és a szomszédok egyre közelebb költözködtek, és a plafon egyre alacsonyabb lett.

Mikor már annyian lettek, mint a nyűh, és már a seggük is összeért, és egymást kellett nézniük, amikor nem akarták, és egymást kellett szagolniuk, amikor nem akarták, akkor idegesek lettek, és elkezdték egymást öldökölni.
A háborúknak akkoriban ilyen pofonegyszerű okai voltak.
De aztán a törvényhozók megalkották a sterilizációs törvényt (szám szerint, a 58100-ast) , ami megoldást jelentett minden problémára. A föld lakosságát maximalizálták, gyerekeket pedig igényelni lehetett a génfarmokon, vagy a párok bízhattak még a szerencsejátékokban, amik jócskán átalakultak, és -a már nem annyira fontos magas pénznyeremények helyett- gyermekáldással kecsegtették, a játszani vágyókat.
Én magam is 36-os gyerek vagyok.

Nem. Nem mert 2636-ban születtem, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak, a szüleim, Emily Williams és id. John Williams a 36-os számot tették meg egy Kaszinóban, a nászútjukon. És a nyeremény nem volt más mint egy utalvány egy génfarmra, azaz Én.

Szóval már senki nem szaporodott, és mindenki fene békés lett.

Jobban tudtunk koncentrálni a békés tudományokra, és az emberi értékekre. Olyankora, mint például az őszinteség.

Amikor húsz éves lettem, és az egyetem padsorait koptattam, hatalmas kutatások fejeződtek be az emberi agy, és a telepátia terén.
Jómagam is erre a területre specializálódtam.

Három év múlva megszületett a telemodule1 mikrochip ,ami nagy pontossággal tapogatta le az emberi agy hullámait, és értelmes gondolatokká rakta őket össze.
További nyolc év alatt újabb chippek jelentek meg, és már telemodule12-nél tartottunk, ami egy beültethető adó-vevő volt, és teljes mértékben lehetővé tette az emberek közti telepátiát.
A chippek sokféle készülékbe kerültek, és sokan kezdték használni. Terjedőben volt az őszinteség.

Aztán, egy évvel ezelőtt, amikor elnöki tanácsadó lettem, a kongresszus elfogadta a 64511-es globális törvényt, ami alkotmányba foglalta az őszinteséget.
Miután a föld teljes lakosságának majd 70%-a megszavazta, egy év alatt a teljes lakosság kapott a tarkójába egy csinos kis telemodule chippet.
- Hát nem csodás? –gondolta mindenki.

Az új globális telepatikus rendszert egyszerre tervezték üzembe helyezni, ünnepélyes keretek között, akkor, amikor már mindenki fejében ott csücsült a chip, és mindenki készen állt arra, hogy őszinte legyen, meg ilyenek.
Ezt az időpontot, ha jól számolom tíz nappal ezelőttre, szeptember 20.-ára tűzték ki, és el is nevezték Őszinteség napjának.

Óriási készülődés kezdődött, és hatalmas izgatottság lett úrrá mindenkin. Az utcákat feldíszítették, az emberek ünneplőbe öltöztek. Sokan kivonultak a terekre, és együtt várták, hogy beköszöntsön a totális igazmondás kora.

A Fehérházban volt a rendszer főkapcsolója, amit pontban délben, ünnepélyes keretek között nyomott meg nyugat-globális elnökünk, T.S. Woodrock, kolegájával a kelet-globális elnökkel Hirotushi Masaka-val....
És aztán,… vége volt a mellébeszélésnek.
És én ennek a levét iszom most tök egyedül, ezen a 1200 négyzetméteres gépen, de hát én még jól is jártam, a franc egye meg.

A rendszer üzembe helyezése után, a két elnök szokásos barátságos megbeszélést tervezett, amit a tele-média élőben közvetítet. Persze tévedés volt azt hinni, ez is olyan lesz, mint a többi.... Nagy tévedés. A beszélgetés így zajlott:

Woodrock: Köszöntelek kicsi sárga barátom, ezen az ünnepélyes napon! Remélem ezek után tök jó lesz minden, és nem vitatkozunk a kelet-globális birodalom hülyeségei miatt.
Masaka: Engem ne “kicsi sárgázz” le, te rasszista állat. Amikor az őseid lemásztak a fáról, mi már tűzijátékoztunk! Unom már, hogy félévente találkozok veled és megjátszom magam. Egy nagy nulla vagy, mint ahogy az egész nyugat-globális birodalom . Ja, és büdös a szád!

Masaka, ezzel felállt, és küldöttségével együtt kiviharzott a teremből, és meg sem állt Uj-Pekingig. Kifele menet persze elhangzottak, illetve, bocsánat elgonoltak különféle szitokszavak pro és kontra, de ezek idézésétől inkább eltekintek.

Az első mondat után a stáb egy emberként arra gondolt “Kapcsold le a rendszert!”, ami az én feladatom lett volna. De nem tettem meg. Csak álltam ott földbegyökeredzett lábbal.
Tétlenségemnek több oka is volt.
Nem kapcsoltam le a rendszert, mert ritkán hallottam ilyen őszinte szitkokat, és valahogy a lenyűgöző újdonság erejével hatott rám, ez a hatás lebilincselt, nem hagyott moccanni.
Nem kapcsoltam le a rendszert, mert bíztam az elméletünkben, és arra gondoltam pár perc múlva mindenki lenyugszik.
És legfőképp nem kapcsoltam le a rendszert, mert nem lehetett lekapcsolni.

Mostmár tudom, nagy hiba volt, de úgy terveztük, hogy csak bekapcsolni lehetett. A főrendszer egy impulzust küldött a chippeknek, mire azok aktiválódtak. Kikapcsolási impulzust nem tartottunk szükségesnek. Ugyan már, egy ilyen szuper dolgot miért is kéne kikapcsolni?
Pedig azon nyomban ki kellett volna.

…Tele vagyok kék, zöld foltokkal. Még mindig látszik.

Az affér után-, és legfőképp annak hatására, hogy a Fehér Házban megtudták, hogy az őszinteségtől, csak agyműtét által szabadulhatnak- tömegverekedés tört ki. Mindenki ideges volt, mert meghallotta, mit gondol róla a másik. És egy perc alatt kiderült, mennyire képmutató emberek munkahelye is ez.

Szóval, a legtöbben tetlegességig merészkedtek. Az újságírok a sajtófőnököt ütötték, a belügyminiszter engem, és én meg őt…Hmm, régóta nem kedveltem azt a fickót. Woodrock elnökünk a feleségével pofoszkodott, amiért az tesze-tosza, impotensnek gondolta, aki elrontott mindent.
Repültek az irattartók, a székek. Leszakadt a csillár. Voltak sebesültek dögivel.

Ahogy viccesen nevezem, a Fehérházi csatának az a hír vetett véget, hogy az utcákon is káosz lett úrrá. És egy nagy tömeg akar bejutni a Fehérházba.

Igen. A köznapi emberek is igen rosszul fogadták a hirtelen rájuk szakadt őszinteséget. Rossz volt hallani valakinek, hogy a mellettük álló ember, mondjuk büdösnek tartja, vagy nem tetszik neki a színe, vagy éppen az agyára megy.
Az emberek türelmüket veszették, botokat fogtak, meg kerti szerszámokat (mert hogy fegyverek nem voltak), és csépelni kezdték egymást.
Sokan rájöttek, hogy a chip a hibás mindenért, ezért a városközpont felé vették az irányt, egyenesen a Fehérháznak.
Lincshangulat uralkodott.

Mi már az atombisztos folyosókon, az atombisztos bunker felé menekültünk. Lenyugodtunk. Összetartott minket a félelem. A gondolataink se cikáztak annyira már. Viszonylagos csend honolt.

Mikor megérkeztünk, a külügyminiszer rábeszélte az elnököt, hogy próbálkozzon kibékülni a Kelet-globális birodalommal, akiktől esetleg segítséget kérhetünk.
A tele-kapcsolat elindult.
Körülbelül másfél percig tartott, aztán mindkét oldal jobbnak látta megszakítani.
Had ne idézzek belőle…

A lényeg, hogy Új-Pekingben is, és a világon mindenhol zavargások törtek ki.
A lényeg, hogy 5 perccel a beszélgetés után Kelet kilőtte a hivatalosan nem létező plazma rakétáit Nyugatra. Húsz másdoperccel később mi is kilőttük, az ugyancsak nem létező rakétáinkat Keletre.

Az összeset.

El lehet gondolni, mennyire sértő volt ez a beszélgetés.

Aztán menekültünk tovább, mert már látszott, itt komoly bajok lesznek.
Az elnöki gép már várt ránk…
A földalatti hangár ajtajai kinyíltak, és mi biztonságos magaslatokba szálltunk.

Két órával később érte az első rakéta a központot, ötven kilométeres körzetben minden elpusztult, ami az élet legcsekélyebb jelét valaha is mutatta. Ezek után még kb. öt napig tartottak a becsapódások. Aztán minden elcsendesedett.

Egyedül vagyok itt.
Pedig amikor felszálltunk cirka százötvenen lehettünk. Aztán az őszinteség tovább dolgozott.

Az elnököt a felesége szúrta tarkón egy töltőtollal, amikor már nagyon nem bírták elviselni egymás gondolatait.
Jól irányzott szúrás volt. Mielőtt belefúródott a koponyába, átszúrta telemodule12-őt. Woodrock elnök mosolyogva ment el, mert pár másodpercig csend lett, és nem hallotta senki gondolatait, de főként a feleségét nem.
A legtöbben 2 nap után egyszerűen kiugráltak a gépből. Nem bírták a strapát.
De sokakról nem tudok semmi konkrétat, csak maximum következtetni. Bevallom ez mindig is jól ment nekem.

Én már jópár napja bezárkóztam ide, a könyvtárba, és csak tegnap néztem körül a gépen, amikor már muszáj volt kaját szereznem. A gépen elszórva hullák hevertek, és sok helyen dulakodás nyomai látszódtak.
A raktárból visszafele -, nagyhalom csokoládéval a kezemben- találkoztam a másodpilótával, aki az utolsó ember volt rajtam kívül a fedélzeten. Elfutott mellettem, a légzsilip irányába. Ejtőernyő volt rajta, és így gondolkodott: - Lenézek egy kicsit, kell lennie valaminek még ott lent.

Én pedig megcsóváltam a fejem és visszamentem a könyvtárba… Fene a nagy nyugalmamba!
Hát, nagyjából így történtek a dolgok, elnézést, ha néhol kapkodtam, de a vércukrom ingadozik. Elfogyott itt a kaja. Azt hiszem, kinézek a raktárba…

…Imádom ezt a csendet, de néha tényleg unalmas.
…Van még pár dolog bennem, aztán kikapcsolom a felvevőt.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy maradtam meg egyedül itt.
Miert pont én? Nem tudom.

Sosem kerestem a konfrontációt, még gondolatban sem. Nyugodt ember vagyok.
Talán ez is az oka. Meg a hatalmas szerencse.

Most úgy gondolom valakinek el kellett mesélnie ezt, hátha tanulsággal szolgál
másoknak. És csupán véletlen, hogy ez a valaki én vagyok.

Hogy mi ez a tanulság?
Nem tudom.

Talán annyi, hogy néha a Francba az őszinteséggel!
Őszintén mondom!

Telepatikus rögzítés vége.
[2667. szeptember 30. délután 4 óra, 32 perc]