Történetek

Egy buszmegálló, meg még egy, a következő, egészen a színházig. Út közben balszerencsémre nem robbant le a busz, meg a szőke herceg se érkezett meg fehér lovon, hogy elragadjon innen. Ha már itt tartunk, én beérném egy amolyan szőke herceg sárga buszon dologgal is, de a szőke hajhoz sem ragaszkodom, és a busz is lehet más színű. Bár felőlem jöhet motorral is, vagy éppen gyalog...

A hálószobában az ágyat veted, miközben mögéd térdelek.
Az érintésem meglep, de nem ellenkezel. Csókokkal borítom mindened, a nyelvem érzékeli idegszálaid válaszreakcióit...

Késett a tanár. Ilyenkor persze az egész osztályteremet átjárja a hangzavar, melynek mélyén ott bujkál a rejtett feszültség. Hát nem fantasztikus lenne, ha elmaradna az óra? Ha nem kellene megismerkednünk a csodás xy legújabb csodás hadjáratával? Ráadásnak még felelnünk se kellene...

- Tudja, Péter, Egy lányt talált ma a takarítónő a zuhanyzóban. Megfojtották. Még tegnap délután. Tudja, helybéli volt. A Kiss Laci lánya, a Móni.
- Szörnyű – kerekedett el Péter szeme.
- Várjuk a rendőröket, de azért maguk csak jöjjenek beljebb...

Ha azt mondjátok: falipokróc, lehetséges lesz az individualista, gyíktokájú kultúra felbomlasztása a posztmaoista életszemlélet és a neoavantgardehippi – szánalom etno (védjük a földet) őrjöngései által. Látni milyen könnyen épül az ember. Ha egyszer lát. S nem szemekkel, hanem sosem látott puncik zsenge illatával behatárolt konstinens által...

Csupa ismerős dolog. Az alagút fala, lámpákkal, az örök monotonitás…Változik a tér, állomás… A sok rohanó ember…Vajon hová rohanhatnak?… Mit mondanának, ha megkérdezné? MIT?! – üvölt bele a fülke csendjébe… elmereng… Hirtelen észbe kap, elindítja a szerelvényt… Rohanó lámpák, alagút… Sötét… Mi ez? Mi mozog itt előtte? Ki ez? A reflektor fénye megvilágítja az ARCot…

Rebecca sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Az égető fájdalom elöntötte a testét. Nem érezte a karja hiányát csak az égető fájdalmat a vállában. Azt kívánta bárcsak megölné már a szörny, csak ne érezze már ezt a borzalmas fájdalmat. A lény most fölemelkedett róla. A lány még ki tudta nyitni a szemét...

Szerelmes vagyok, mindig róla álmodtam.
Most egy kis ideig a magaménak érezhettem, amint átölelte forró testem, és megcsókolta a nyakam.
Ő volt az, aki először megfogta a kezem és én megremegtem. Féltem, hogy becsap, de bízok benne, mert szeretem...

Thacreus Agyarával, a saját fogával támadok, és beledöföm a szemei közé. Poklot rengető ordítása közben agyarával a járat falának taszít, de a szerencsém újfent megvéd; akár fel is szúrhatott volna. Szája lángokat szór oda, ahol az előbb még én álltam. Gyorsan kell cselekednem, nem hiszem, hogy sokáig tartana visszanyernie az önuralmát.
A fal mellett jut nekem annyi hely, hogy összegörnyedve elférjek mellette, aztán csak futás, futás a fény felé...

Rettegés. Vajon milyen lehet? Találkoztam már démonokkal, és egyre kevesebben vannak Resur Mau tájain, akiknek nincs közük hozzájuk, de azok túl egyszerű lények ahhoz, hogy képesek legyenek ezt tenni Namirral. Valami van odalent, ami gonoszabb a démonoknál, és nem pusztítani akar, hanem várja a látogatókat. Talán már vár engem is.
Látnom kell! Felelnem kell a hívásra!...