Gimnáziumi gyilkosságok - Első fejezet

Már csak az utolsó csak az utolsó kanyart kellett megtennie a kocsinak, hogy Lukácsék meglássák elkövetkezendő életük új helyszínét. A völgyben álmosan terült el a kisváros, amelynek gimnáziumában Péter ezen túl a matematikát és a fizikát tanítja majd. Elrobogtak a kertváros mellett. Mindenhol rendezett virágok pompáztak. Aztán beértek a főtérre, ahol a gimnázium épülete is állt. Az épületet magas kerítés vette körül. A kapu mellett kisebb ház állt, amolyan kapus lakásféle. Péter megáll, és dudált egyet. Egy magas, idősebb férfi igyekezett eléjük. A háta kissé hajlott volt már, és látszott rajta, hogy rangjának alulinak tartaná, ha szaladna. Kezében hatalmas kulcscsomó.

- Jaj, Tanár úr! – kiáltotta, már messziről – bocsásson meg, hogy nem voltam itt, de nagy felfordulás van az épületben.
- Mi történ Jo bácsi? – szállt ki a kocsiból Péter. Az öreg most nézte csak meg igazán.
- Nézd már! A kis Péterke! Magából is tanár lett? Pedig mennyit bosszantott annak idején – fenyegette meg a mutató ujjával a régi ismerőst.
- Bizony, bizony Jo bácsi, mennyit futottam én át a kertjén, mikor megdézsmáltam az almafa termését.
- Tudja, Péter, Egy lányt talált ma a takarítónő a zuhanyzóban. Megfojtották. Még tegnap délután. Tudja, helybéli volt. A Kiss Laci lánya, a Móni.
- Szörnyű – kerekedett el Péter szeme.
- Várjuk a rendőröket, de azért maguk csak jöjjenek beljebb.

Péter visszaült a kocsijába, és lassan végigment a betonúton a gimnázium mögötti parkolóba, aztán kiszállt. Viki, a lánya letekerte az ablakot, és utána szólt:
- Apa, tényleg loptad az almáját?
- Mindenki lopta, a lényeg az volt, hogy kergessen. Imádtuk bosszantani – mondta a negyvenes éveinek közepén járó apa, azzal besietett a magas, komor kőépületbe.

- Nem vagy fáradt drágám? – kérdezte Vikit az anyja, Csilla.
- Egy kicsit, de nem vészes – szeretném már az új szobámat rendezgetni. Mikorra jön meg a teherautó?
- Azt mondták, két órán belül itt vannak.

Péter jelent meg most az épület sarkánál, mellette egy hatvan körüli, összes, magas férfival. Maga volt az igazgató. Az asszony is kiszállt, és mosolyogva nyújtott kezet Pásztor Istvánnak. Régi ismerős volt ő. Még Pétert is tanította történelemre, bár akkor még nem volt igazgató. Aztán évekig könyörgött a házaspárnak, hogy jöjjenek vissza Péter szülővárosába. A rövid üdvözlés után beszálltak a kocsiba, és az igazgató útmutatása alapján egy sarokkal odébb álltak meg, egy gyönyörű ház előtt.

- Ez lenne az – mondta Pásztor igazgatóúr.
- Gyönyörű – nézett befelé a kapun a három ember. A kertben virágzott a rengeteg trombitavirág, tátika és hajnalka. A házhoz rózsa lugas vezetett, kissé elvadult minden, de egy gondos kéz hamar ismét széppé varázsolhatta.

A két férfi kiszállt, és kinyitották a kocsibejárót, majd behajtottak kocsival, a garázsig.
- Várj kicsim, apu mindjárt előszedi a kocsit – mondta Csilla.
- Figyeltem, hogy a házban ne legyen sehol küszöb – mondta az igazgató, itt pedig a három lépcsőfokot rámpával helyettesítettük. Szegény Mari néni, a végén már kerettel járt, azért alakította így át a fia a házat.

Csattant a rokkant kocsi, ahogy Péter szétnyitotta, Viki pedig beletornászta magát. Viki két lába hiányzott térdtől lefelé.

Mindenki a gyilkosságról beszélt. Mikor Viki begurult az osztályba, jó pár ismerős arcot látott. Annak idején sokat nyaralt itt a nagyinál, és a szomszéd gyerekekkel gyakran játszott. Varga Panni mosolyogva szaladt elé.
- Luki Viki! Hát már Te is hajlandó vagy rendes suliba járni?

Nevettek a tréfán, Egyből befogadták. Viki tíz percen belül legalább húsz ismeretlen nevet hallott. Nagyon örült, hogy otthagyták Pestet. Azt az utcát, ahol a balesete történt, azt az iskolát, ahonnan eltanácsolták, mert, hogy nem adhatnak diáknak liftkulcsot, ő meg nem tudott felmenni a másodikra, miután az az elszabadult gerenda ráesett a lábaira, és pozdorjává törte azokat. Sokszor kívánta, bár a testét is összezúzta volna, úgy hogy meghaljon, de már nem. Egy év, és már megszokta.

Most pedig itt! Úgy érezte, hogy mindenki szereti. Pillanatok alatt Panni mellett ült. Kérdezgették, mi, hogy történt. Nem zavarta, ezeknek az embereknek szívesen beszélt. Csak a fájdalomba, az újra felidézett fehér fájdalomba sápadt bele.
- Fejezzétek be már! – kiáltott rájuk a szőke, szeplős Panni – Itt fog nekem kidőlni.

Megint nevettek. Panni aranyköpésein mindig nevettek. Aztán megint a gyilkosság került napirendre. Viki kíváncsi volt minden részletre. Mónit is ismerte, még régről. Furcsa volt számára, hogy pont akkor halt meg, amikor ő ideköltözik.

- Móni nagyon széplány volt – mesélték Vikinek -. Még, modellkedett is. Nem volt túl jó tanuló, meg beképzelt is volt, de rendes haver. Ha kellett valami, nem fukarkodott.
- Mit keresett pénteken a tusolóban? – kérdezte Viki.
- Nem tudjuk, sosem szokott ott tusolni. Ő sem lakott messze, mindig levezetőnek hazakocogott edzés után.
- Tényleg, mit sportolnak itt nálatok? – kérdezte hirtelen Viki. Mindenki döbbenten nézett rá.
- Kosár, meg úszás – nyögte ki végül Panni.
- Most mit néztek? – úszni így is tudok – nevetett rajtuk Viki.

Fél perc alatt már szervezték is Viki edzéseit. Becsöngettek.
- Mi az első óra? – kérdezte Viki.
- Földrajz a rettenthetetlen Farkassal – felelte valaki. A tanár ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Mindenki vigyázzba állt. A hetes jelentett.
- Á, új jövevény – mondta a savanyú képű negyvenes férfi Viki felé fordulva.
- Igen, Lukács Viktória – mosolygott rá a lány kedvesen.
- Nos, nálam sem az apád, sem a baleseted miatt nem lesz kivételezés. Ugyanúgy kell teljesítened, mint másnak.

Viki agyát elöntötte a méreg. Szeme megtelt könnyel, és csöndes méreggel válaszolt:

- Ilyet én sosem vártam el senkitől. Két éve tanulok ugyan abban az iskolában, ahol apám tanít, és kikérem magamnak, hogy ilyet feltételezzen rólunk. A gerenda meg nem a fejemre esett, pont ugyan olyan jól tudok tanulni, mint bárki más - érezte, hogy Panni lökdösi, de nem tudta lenyelni a sértéseket.

- Megjegyeztelek ám, kisasszony! – mondta a tanár, és kinyitotta az osztálynaplót.

A nap hátralévő része nyugodtan telt el. A többi tanár kedvesen fogadta az új jövevényt, Viki pedig a harmadik órára megnyugodott kissé. Az igazgató még reggel adott neki kulcsot a lifthez, és megkérte, hogy két társánál többen ne kísérjék el. Persze mindenki potyázni akart, végül beosztották a dolgot. A fiúk is bekerültek a szórásba. Kedvesen, atyáskodva terelgették új osztálytársukat. Végül Panni és Ildi hazakísérték a tanítás után Vikit.

Forgatták a fejüket. Az előző lakó sosem engedte be őket a házba. Hosszúkás parasztház volt, két bejárattal. Csilla leültette egy kis uzsonnára őket a konyhában. Felháborodva mesélte a három lány Farkas tanár úr sértéseit. Csilla nyugtatgatta őket, de legbelül mélységesen felháborodott. Aztán a lányok bementek Viki szobájába, melyből három gyönyörű rózsafára lehetett rálátni.
- Neked külön számítógéped van? - lelkendezett Ildi.
- Arra gondoltam, hogy játszhatnánk detektívesdit – mondta Viki – Össze kéne állítanunk Móni utolsó napját.

- Ez állati jó ötlet! – kiáltott fel Panni. Bekapcsolták a gépet, és köré ültek. Egy Excel táblázatot készítettek. Reggel, délelőtt, délután, este. Aztán elkezdték kitölteni. Rájöttek, hogy Móni aznap reggel kicsit elkésett. De nem volt vészes, és máskor is előfordult. Viszont napközben is szétszórt volt. Ez nem volt jellemző rá.
- Színben ütötte a nadrágja a blúzát – jutott eszébe Panninak – ez nála még akkor is furcsa lett volna… ha mit tudom én, lázas lett volna.
- Milyen edzése volt? – kérdezte Viki.
- Úszás – felelt Ildi. – Ő nem kosarazott, mert túl alacsony volt hozzá.
- Utána pedig haza szokott kocogni.
- Igen, csak hajat szárított, meg megtörölközött – mondta Panni.

- Lányok, milyen az ember, ha úszott? – Viki.
- Nem értem – nézett rá a két lány.
- Vizes, mintha most zuhanyozott volna.
- Akkor…
- Akkor lehet, hogy Mónit nem is a zuhanyzóban fojtották meg – mondta diadalittasan Viki.