Az utolsó óra

A csengő harsogva tépte szét a nyugalmat. Na, persze, a becsengő. A jó történetek sose kezdődhetnek kicsengővel. Egy újabb agyfacsaró töri óra elé nézett az osztály. Zrínyi Miklós, a Habsburgok, Erdély, no meg a törökök, őket nem lehet kihagyni. Gondolom, mindenkinek ismerős. Tömény unalom negyvenöt percen keresztül. Na persze, a kémiánál azért nem lehet rosszabb, azt semmi se múlja felül.

Késett a tanár. Ilyenkor persze az egész osztályteremet átjárja a hangzavar, melynek mélyén ott bujkál a rejtett feszültség. Hát nem fantasztikus lenne, ha elmaradna az óra? Ha nem kellene megismerkednünk a csodás xy legújabb csodás hadjáratával? Ráadásnak még felelnünk se kellene.
Persze nincs ilyen szerencsénk. Jó, ha egyszer az évben előfordul, hogy valamilyen véletlen folytán nincs tanár, s olyan sincs, aki helyettesíthetné. Mert általában ez a helyzet. Még ha olyan mázlink is van, hogy lehetne egy szabad, csodálatos és nyugodt óránk, akkor jön valamelyik ismeretlen (vagy ismerős) szörnyeteg, s tönkreteszi az örömünket. Kegyetlenség.

Tíz perc késéssel csak befutott a tanár. Legalább a felelési idő elment, az is valami. Így azonban rögtön belevetettük magunkat a törökök újabb észveszejtő hadjáratába. Nem mintha ez túlzottan lekötné az osztályt, előbb-utóbb – inkább előbb – mindenki súlyos ásítási rohammal küszködik. A következő fázis a kórós lapos pislogás, aztán végül a fejünk a padon köt ki, a gondolataink pedig ki tudja, milyen egyetemi kérdések körül keringenek. Csak hogy egy példát említsek a sok közül, hogy mit fogunk magunkkal kezdeni, ha végre megszabadulunk az őrültek házából (gyengébbek kedvéért: iskola).

Tehát a tanár töretlen lelkesedéssel ecseteli, hogy ki, mikor és mit csinált, de mi ebből már semmit se fogunk fel. Végül is, nem mindegy? Mi is elvagyunk, ő is elvan. Ez már csak így szokott lenni, legalábbis a jobb helyeken.

Múlnak a percek. Már azok is elvesztették a fonalat, akik eddig nagy kínok árán megpróbáltak figyelni. A teremben lévő órát bámulom. Miért van az, hogy már legalább egy fél éve nem mozdult arrébb a nagymutató? Nem lehet, hogy csak tíz perc ment el, vagyis összesen húsz. Ez kibírhatatlan. Számolom a másodperceket, de ettől csak rosszabb lesz.

Hirtelen valami megzavarja a gondolataim. Persze beletelik pár másodpercbe, mire felfogom, hogy mi olyan furcsa. Megszűnt az az andalító kis búgás, ami általában álomba ringat. Elhallgatott a tanár. Hirtelen mindenki felkapja a fejét. Ilyen se volt még! Egy tanár befogta a száját! Ez igazi történelmi esemény! Ezt kellene tanítani, nem a többi marhaságot.

Tágra nyílt szemekkel figyeljük a tábla előtt álló, hirtelen teljesen idegennek tűnő ember minden rezdülését. Nem mozdul. Minket figyel, némán, mintha meghibbant volna. Aztán egyszer csak elordítja magát. Persze mindenkire a frászt hozza, széknyikorgás támad, ahogy igyekszünk messzebb kerülni a tomboló őrülttől. Hogy engedhettek egy ilyen labilis idegállapotú embert tanárnak? S a mi testi és lelki épségünkkel ki törődik?

Az valami a tábla előtt még mindig nem hagyja abba az értelmetlen kiabálást, s furcsa módon igencsak kezd kivetkőzni magából. A szeme vérvörösben játszik, és kigúvad a helyéről. Hatalmas agyarai nőnek, s egyre csak felénk vicsorog, a szájából nyál csöpög.
Aztán hirtelen széthasad a padló, és ő beleesik. Kedvenc tanárunkat elnyelte az iskola. Az ordítás már csak tompán érkezik el hozzánk, végül pedig csak a némaság marad. Mindenki döbbenten bámul maga elé. Eltűnt. Kész, vége, volt töri tanár, nincs töri tanár. Nem mintha ez a hír bárkit is igazán megrázna. Váratlanul harsogó csengő töri meg a csendet.

Reggel van. Igazán megmondhatná már valaki, hogy miért van mindig reggel? Miért nem állhat egy nap mondjuk délutánból, meg éjszakából? Mennyivel kellemesebb lenne, nem? Én határozottan élvezném. Ez alól persze kivételt képez a hétvége.
Elmélázva visszaemlékszem az iménti képekre, piciny életem legszebb pillanataira. Kár, hogy csak egy álom volt.