Mélyben 2. rész

5.
Bárcsak visszafordultam volna! Bárcsak el sem indultam volna! Ennek soha nem lesz vége. A lelkem már odavan. A lelkem. A lelkem! A LELKEM!!!
Nem értem, nem értem, nem értem! Ez őrület! Miért nem bírom abbahagyni a sírást? Már megvan egy egész napja is, hogy jönnek... Könnyek. Rengeteg, pedig ki vagyok száradva. Egyedül vagyok. Éhezem. Talán két napja, hogy nem ettem semmit, vagy három? Mikor érkeztem egyáltalán? Örökkévalóságnak tűnik. Talán az is. Végem lehet, és Arneghad tárnáiban őrlődök mindazért, amit a felszínen tettem.
Az Istenekre, hát ezt érdemeltem!

A láncok! A láncok és a rácsok! Meg a szemek! Démonok! Most már tudom, hogy vannak itt démonok. Azok a szemek... Azt hallottam, úgy hívják őket, hogy Beholderek. Nem kerültem harcba velük. Vesztettem volna. Nem harcoltam egyik ellen sem, pedig mellettem száguldottak el; mintha csak a képzeletem játszott volna velem, pedig tudom, hogy igaziak voltak. Máshová tartottak. Nem mertem utánuk menni.
Nincs különbség, ha nyitvatartom a szemem, vagy ha... Ugyanazt látom. Ezerszer is meghalhattam már. Elrontottam, már az elején. Rossz úton jöttem. Nincs is helyes út! Ezen a helyen csak szenvedés van, kínzás, rettegés! Már tudom, mi az a rettegés. Nem akarom! Ki akarok jutni, de mozdulni sem merek.
Meztelen vagyok, nem maradt semmim, amit magammal hoztam. A ruhám, a fegyvereim, az eszközeim...

Alkalmam sem volt használni őket. Bármi is van itt lent, most én lettem pajzán játékainak célpontja, és azért nem öl meg, mert nem akar unatkozni. Hogy engedhetik ezt a romlást létezni az Istenek?
"Nekik itt nincs hatalmuk!"
Már megint ez a hang. Alig értem meg a sziszegésében, és öblös suttogásában a szavait.
"Ez az én világom! Én teremtettem! Nem léphet be más, csak akinek megengedem!"
Röhög. Miért röhög? Feláll tőle a hátamon a szőr. A szőr. Tényleg megmerevedett a szőröm. Olyan, mintha... Mintha ki akarna... Ezt nem teheti! Aaaarrghhh!!!


6.
Segítség, segítség, segítség, segítség, segítség...
Mit csináljak? Nem hagyja, hogy megöljem magam. Nem enged meghalni. Hány lélek sírása kísértett már meg? Nők, és gyermekek. Jajveszékelnek és nyivákolnak, hamarosan egy leszek közülük. Többé már nem áll fel a szőröm ennek hallatán. Kitépte mind, egyszerre. Vajon hallottam már a saját fájdalmak okozta ordítást a rengeteg halálhörgés és szenvedés között? Mit állhattak ki azok, akik így lehelik ki a lelküket?
Rajtam a sor. Nincs mit vesztenem. Befelé rossz úton jöttem; miért nem gondoltam arra, hogy ha az útvesztőkből kifelé mindig balra lesz a jó irány, akkor befelé jobbra kell menni? Eszembe sem jutott végiggondolni. Soha nem voltam még ilyen meggondolatlan.

A szabály szerint balra fordulni kifelé kell. Nem lehet messze a kijárat, hiszen rettentő lassan jöttem. Rettentő lassan.
Nevetséges. Nevetek. Hogy vagyok képes nevetni és sírni egyszerre? Alig van erőm. A lábaim remegnek, összeesek. Heteknek tűnik, mióta nem mozdultam el a sarokból. Ha kell, négykézláb megyek a csontok között. Akár úszhatnék is köztük. Lehetnék akár én is egyike ezeknek. Bárcsak lennék!
Mi az ott a falnál? Az nem emberi. Egy fog. Megvan ez fél méter is, és éles. Rettentő éles. A gyökere pont jó lesz nyélnek. Van egy fegyverem!
Ez erőt adott, fel tudtam állni. A lábaim még remegnek, és nem merek magamra nézni, mert szerintem mindenhol vérzek, de legalább talpon vagyok. A fájdalom; nem hittem volna, hogy képes lennék mindezt elviselni. Jobb lesz indulnom, amíg még bírok.

Az első folyosó balra. Tökéletes sötétség, és üresség, csak egy vörösen izzó pont a távolban. A célnak megfelel; ha tévedek, legfeljebb meghalok. Nekem az is megfelel.
Azt hiszem, lassan már futni is tudok. Egy-két... Auu! A csontokon nem tudok gyorsabban haladni. Lassan, lassan... Lassan elfogynak errefelé a csontok. Jó irányba tartok egyáltalán? Kit érdekel. Már futhatok.
Az a pont egyre közelebb van. Irtózatosan fényes.
"Erre tovább nem mehetsz!"
Még ki sem mondta, és megjelent, ijedtemben elestem. Hatalmas, szörnyűséges, ördögi... Nem látom a testét. Nem látok többet a fejénél, de az is több mint kétszer akkora, mint én magam. Nincs szeme, a sötét üreget lángok nyaldossák, bőre sincs, csak a koponya... A démoni koponya két legnagyobb agyara pontosan felém néz, mintha nem rettegnék így is eléggé.

Ismét röhög. Tátott szájában embernyi lángok lobognak nyelv helyett, az agyam szétrepedni készül a hangtól.
"Még nem rettegsz eléggé, Tayr Nills! Még él a lelked! De már nem sokáig!"
Nem bírom a röhögését! Iszonyúan hangos, és fáj! El kell tűnnöm innen!
Visszarohanok arra, amerről jöttem. De nem erről jöttem? Hiszen befelé balra, kifelé pedig... Jobbra kellett volna. Mi van velem?
"Meghalni készülsz! De előbb elveszem, ami nekem jár!"
Neeem! Nem engedhetem! Még kijuthatok! Tehát most balra, aztán végig jobbra. Itt a forduló, és aztán...
Zsákutca? Az nem lehet! Erről érkeztem!
"Én teremtettem!"
- De miért?! - kiáltottam fel. Már nem bírom ezt a borzalmat.
"A válaszhoz meg kell értened!"

Mit érthetnék meg? Ha az átjáró nyitva, és a démonoknak szabad út vezet Arneghad és Resur Mau között, akkor mi szükség e helyre?
"Hogyan érthetne meg az, aki nem tudja, hogy miért teszem, amit teszek?"
Ez ismerős. Ez... Ez az én gondolatom. De hisz akkor még be sem léptem a lyukba.
"Én viszont már tudtam, hogy le fogsz jönni! Értékes lelked van, és magaddal hoztál másokat is!"
Én nem is. Egyedül jöttem. Így volt a legtöbb esélyem.
"Sosem volt esélyed!"
A zsákutca megnyílni készül. Hát mégis létezik erre járat, csak egy kapu zárt el tőle.
"Megint tévedsz! Mutatni akarok valamit!"
Miért beszél hozzám? Meg akar törni, nem szabad rá figyelnem. Megint röhög, látja a gondolataimat, de elárulta magát. Nem hagyom magam megtörni! Mit mutathatna nekem, ami...
- Meira!!!

A lángok, a láncok, a démonok! Démonok erőszakolják Meirát! Láncra verve, leszaggatott ruhával fekszik kikötözve egy lángoló pentagramma közepén.
Arra eszmélek, hogy keresztülrontva a lángokon kettévágtam az egyik Ivadékot. Egy Succubus veti rám magát, félelmetes ellenfél, de a fog könnyedén vág utat magának, és a mellkason azonnal egy több arasznyi seb tátong, majd újabb rándítással felvágok egészen a nyakáig. Halálsikolya az elmémet szaggatja, muszáj vagyok a földre vetni magam, és a füleimre szorítani a kezem, de a fogat nem engedhetem el.

Szerencsém volt, sikerült elkerülnöm egy másik Ivadék karmait, és a földről el tudtam vágni a lábakat, de máris harcra készen kell állnom, mert három Imp és egy Beholder még hátravan. A reflexem segített elugrani az első lángcsóvák elöl, amiket az Impek küldtek rám, de átrepültem a pentagramma fölött; míg az előbb nem voltam tudatában a fájdalomnak, most annál inkább éreztem minden porcikámban.
Nincs időm erőt gyűjteni, de nincs erőm, hogy elég sokáig húzzam ennyi ellenféllel. Az Impek túl gyorsak, és távolról is tudnak támadni, de a Beholdert nem is látom. Az újabb lángcsóva elöl van időm elhajolni, és akkor látom meg a hatalmas szemet, pont felettem. Azonnal szúrok, és ahogy a fog a pupilla közepébe mélyed, a szétfröccsenő szemgolyó folyadéka beterít nyálkával. A Beholder elforduló testén megnyílik a száj, és haláltusájában villámokat szór; de ahelyett, hogy engem érne a perzselő pusztulás, két Impet visz magával a kivégzett démon.

A harmadik Imp menekül. Szerencsém van. Cered Mortis őrületében végül mégis mellém szegődött.
Meira! Ismét átugrok a lángokon, az égető fájdalom megintcsak belémnyilal. Odarohanok kikötözött hugomhoz, és máris elvágom az egyik karját rabságban tartól láncot; de felszabadult keze emberfeletti erővel vág arcon.
Nem értem, mi történt. Felállok, és ránézek. Meira már nem önmaga. Szájából ömlik a vér, vicsorgó fogaival maga harapta le ajkait, és ha jól látom, a nyelvét is. Zombivá lett.
Térdrerogyok. Nincs már mit tennem, nem tudom megmenteni.
Az ő lelke már elveszett.
Újabb fájdalom, égető és maró kín az elmémben, és a testemen egyaránt. Mögöttem a levágott lábú Ivadék még mindig küzd, és a kezemben lévő fog állítja meg utolsó csapását. Még rám zuhannak test nélküli karmai, míg a feje elgurul a pentagramma lángjai közé.
Elterülök az oltáron rángatózó Meira mellett, és nem érzem szükségét, hogy többé felkeljek onnan.
Még mindig sírok, de soha többé nem nevetek már.


7.
"Azt hitted, hogy közel jársz? Azt hitted, van esélyed, mert megtaláltad az agyaramat, amelyet Namir Galakh tépett ki belőlem? Már van belőle új. Tudod egyáltalán, hogy mi volt a célod? Hogy legyőzz? Nem! Rengeteg kérdésed volt, de a válaszhoz meg kell értened! Én értelek! Ez volt a veszted!"
Még mindig röhög. Még mindig beszél. Még mindig az enyém a lelkem. Tehát még van célom.
"Célod? Ugyan mi célod lehetne még?"
Még nincs vége, Thacreus!
"De vége van!"

Eltűntek a falak. Meira továbbra is a földön vonaglik, rajta csak egy módon segíthetek. Thacreus Agyara oly könnyedén szúrja át a mellkasát, mintha nem is ütközne ellenállásba. Kocsonyás vér patakzik a sebből, és elönti az oltárt, akárcsak engem a bosszúvágy. Ez az én célom.
Felálltamban megszédít a látvány, ami a lángoló pentagramma mögött fogad. Angyalok ezreinek és démonok millióinak küzdelme folyik szemeim előtt; fölébük magasodik Thacreusnak, az Alvilág Urának röhögő pofája, és élvezi a látványt.

Körülöttem kialszanak a lángok, és szabad út vezet a kapuhoz, melyen át a terembe léptem. Nincsenek falak, és olybá tűnik, a kapu mögött csak a harcoló légiót találhatom, de nem vezet más út számomra. Kilépek rajta, és abban a járatban találom magam, ahol az elmúlt napot töltöttem egy sarokban. Ott van a sötét járat is, melynek végében korábban a vörös fény volt; úgy döntöttem arra megyek.
"Megállj! Megmondtam, erre nem mehetsz!"
Ismét elállja az utat előlem; fél tőlem. Fél, hogy eljutok a fényhez, mert az lesz a kulcs.
"Mitől félnék? Tőled? Különben is tévedsz!"
Hazugság!
"Én nem hazudok!"
Cered Mortis ármányok nélkül? Akkor Resur Mau volna a Pokol, nem pedig Arneghad.
"Nem engedlek oda!"
Már újra tudok gondolkozni. Feldühítettem, és közelebb hajolt. Megfeledkezett arról, hogy a játszadozásai helyett meg is ölhetett volna. De már késő!

Thacreus Agyarával, a saját fogával támadok, és beledöföm a szemei közé. Poklot rengető ordítása közben agyarával a járat falának taszít, de a szerencsém újfent megvéd; akár fel is szúrhatott volna. Szája lángokat szór oda, ahol az előbb még én álltam. Gyorsan kell cselekednem, nem hiszem, hogy sokáig tartana visszanyernie az önuralmát.
A fal mellett jut nekem annyi hely, hogy összegörnyedve elférjek mellette, aztán csak futás, futás a fény felé. Még mindig ordít mögöttem, de már ő sem röhög.

Egy terem. Aprócska teremnek tűnik, de a mennyezet sötétbe vész, csupán ahová érkeztem, azt a pár métert világítja meg négy fáklya... Az én fáklyáim! Középen lépcsős emelvény tart a magasban valamiféle kristálygyöngyöt. Nem tudnám megmondani, milyen színű. Minden egyes szín, amit valaha láttam, ott cikázik benne, és mintha a színek egymással küzdenének, hogy ők uralják a gyöngyöt, ám egyik sem képes győzni.
Fellépek az emelvényre, de a legfelső fokról sem érem el. Két vagy három arasz hiányzik talán? Ha ugranék, elérném.
"Ha megteszed, olyan kárhozat vár rád, amilyet még..."
Ugyan, fogd már be! Vesztettél!
Ugrok, és sikerül kibillentenem helyéről a gyöngyöt, de a másik oldalon gurul le. Nem tudom elkapni...
"Neeem!!!"

Vakító, fehér fény árad a szilánkjaira tört kristályból, és terjed minden irányba. Beborítja a termet, az ide vezető járatot is, és felfelé tör a magasba... Gyönyörű, békét árasztó ereje van. Csodálatos érzés, ahogy átölel; egy pillanatra minden bánatomat elfelejtem.
Mintha szárnyakat látnék, és elöntene a megbocsátás. Avalarion rám vár.
Ezt rejtette hát a lyuk a Mélyben.


8.
- Hogy vagy, kedves Meira?
- Drága Loch, úgy örülök neked!
- Történt azóta valami változás?
- Tayrral? Semmi. Az Istenek a megmondhatói, mit kellett kiállnia odalent. Te jobban tudod, hiszen te mentél utána, hogy felhozd őt a felszínre.
- Igaz, de rajtam nem fognak sem az illúziók és ármányok. Az én elmémbe nem tud behatolni senki, főleg nem egy alvilági lény, vagy bárki is, aki a lenti őrületet okozta. Nem csak Aviondell elfjei tartoznak hálával a bátyádnak, mert bár valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mit tett, de áldozatával hosszú időre megakadályozta, hogy Thacreus Resur Mau felszínére léphessen. Az Alvilág Ura most biztosan azon töri a fejét, mi módon pótolhatná veszteségét.
- Loch, te kimondtad a nevét.
- Angyal vagyok, Meira. Ha kitaszítottként élek is, ha egyszer legyőznek is, de felettem nem lehet hatalmuk. Sajnálom a bátyád, de te is tudod, hogy miért tette, amit tett.
- Csak azt mond meg nekem, hogy sikerült neki? Többé már úgysem árthat senkinek, legalább megbocsáttattak a bűnei?
- Nem tudom, Meira. Hiszen az én szándékaim iránt sincs kétség, de én sem térhettem még vissza. Mégis teszem, amit tennem kell, mert a cél fontosabb, mint a lélek.


9.
"Tudod már, mi a cél?"
A válasz. A válasz megismerése.
"És tudod már, mi a válasz?"
A válasz. A válaszhoz meg kell értened...
"Mit értettél meg?"
...hogy többé ne legyen cél. A célért küzdenek, cél nélkül elveszik az akarat, a gondolat, és végül a tudat. Akkor pedig tiéd a lelkünk.
Meira, drága hugom! Sajnálom, hogy cserbenhagytalak! Ha már egyszer a Pokol elragadott tőlem, nem hagylak egyedül. Csak várj türelemmel, és amint meghalok... amint ő megengedi, újra veled leszek.
"Mert a lelked az enyém!"
És én még mindig sírok.

Vége