Reggel

Verőfényes nap köszöntött a világra. A madarak kedvesen csicseregtek, az égen mosolygó bárányfelhők úsztak, és még a Nap is vigyorgott.
Akár így is kezdhetném, csak az a gond, hogy nem így kezdődött. Minden szürke volt, az orrodnál aligha láttál tovább, és nagyon esőre állt az idő. Mindez hétfőn reggel. Kíváncsi vagyok, mikor találják fel végre a hétnapos hétvégét. Akkor a hétköznapokra már nem is lenne szükség. Mindenki boldog lenne, és ellennénk, mint hal a vízben. De ha ez valamiért nem lenne lehetséges, akkor beérném én azzal is, ha mondjuk államilag eltörölnék a hétfő reggeleket. Ez lehetne amolyan "ha nincs ló, jó a szamár is" megoldás, és a kormánynak csak egy apró, icipici kis törvényt kellene hoznia. Talán nem túl nagy ár ez a diákok jobblétének érdekében. Asszem ennek még a tanárok is örülnének, nem hiszem, hogy nekik olyan könnyű lenne reggelenként felkelni. Végül is, talán, bár ha jól meggondolom, lehet, hogy tévedek, de azért tételezzük csak fel, hogy ők is emberből vannak. Leírtam. Nem szakadt rám a mennyezet, tehát lehet benne valami igazság. Persze kivételek mindig vannak. Olykor nem is egy. Esetenként rengeteg.

Tehát reggel, mégpedig hétfő. Egyszer bemutathatnának nekem egy olyan embert, aki szeret felkelni. Azt hiszem, fajunk ezen egyede még a nem létező, titokzatos és rejtélyes kategóriába tartozik.
Én nem szeretek felkelni, már csak azért sem, mert ha kikászálódok az ágyból, akkor kénytelen vagyok felöltözni, majd a suliba indulni. Az egész folyamatban ez a legrosszabb. Ezen már csak az tesz túl, amikor megérkezek a kiképzőtáborba, de lehet akár kivégző is. Az iskola esetében mindkét elnevezés helyénvaló.

Hatkor ébredek. Örömmel konstatálom, hogy még van egy félórám, s újra mély álomba zuhanok. Félhétkor azonban kénytelen vagyok felkelni, ha tetszik, ha nem. Magamra rángatok némi ruhát, ami az iskola szabályzatának tökéletesen nem felel meg, de hát azokat az embertelen igényeket lehetetlen betartani, s azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Csak nem járhatunk apácaruhában! Túl egyhangúak lennénk. A változatosság pedig egyébként is gyönyörködtet.

Fogat mosok, megpróbálom nagyjából emberi formába önteni a hajamat, majd résnyire nyitott szemmel kibotorkálok az udvarra. Ilyenkor kezdődnek a gondok, hisz egy kapukulcsot közel sem olyan egyszerű megtalálni egy iskolatáskában. Úgy két perc hosszú és fárasztó munka után végre meglelem a kis drágát. Harmadszori próbálkozásra még a kulcslyukba is beletalálok. Kész csoda!

Ezután jöhet az eszményi séta a buszmegállóba. Balra is meg jobbra is házak. Kertes házak. Minden reggel. Éljen a változatosság! Az utcán döglött macska. Ha már egyszer elütötte valaki a szerencsétlent, igazán levihette volna az útról. Persze az emberektől ilyen önfeláldozó tettet nem lehet elvárni!
Épségben elérem a buszmegállót. Sajnos nem jött egy kocsi sem, hogy elgázoljon. Ez az én szerencsém. Pedig a kórház egész nyugodt hely, kényelmes, csöndes, és még tanárok sincsenek. Csak ápolók, meg orvosok, de azok nem bántalmaznak.

Késik a busz. Az ég teljesen beborult, és az eső is szemerkél. A hangulatom nulláról mínusz kettőre csökken. Nem akarok suliba menni! Ki az az idióta, aki akar?
Sajnos befut a busz. A tömegnyomor ma is megvan, az emberek buliznak, mint heringek a dobozban. Csoda, hogy még fel tudjuk préselni magunkat. Valaki a lábamra taposott, egy másik, embernek nehezen nevezhető lény pedig belém könyökölt. Szinte már meg se lepődök, a tömegközlekedés ezen eszközén ez teljesen átlagos és állandó dolog.

Egy buszmegálló, meg még egy, a következő, egészen a színházig. Út közben balszerencsémre nem robbant le a busz, meg a szőke herceg se érkezett meg fehér lovon, hogy elragadjon innen. Ha már itt tartunk, én beérném egy amolyan szőke herceg sárga buszon dologgal is, de a szőke hajhoz sem ragaszkodom, és a busz is lehet más színű. Bár felőlem jöhet motorral is, vagy éppen gyalog. A színháznál - miután utat török magamnak lefelé - végre levegőhöz jutok, már épp ideje volt, ha még sokáig folytattam volna az utazást, jó eséllyel pályázhattam volna a "buszon megfulladt szerencsétlen áldozat" címre. Így azonban reménykedhetek az "iskolába menet eltűnt gyerek" kitüntetésre, bár azt hiszem, erre manapság túl sok jelentkező akad.

Sajnos azonban erről is lecsúszok, amikor belépek imádott iskolám kapuján. Éljen! Megérkeztem! Micsoda élmény! Érdekes, hogy ezt minden reggel átélem.
Az öltözőben ugyanazok az unott fejek, ugyanaz az álmos és semmitmondó tekintet, ami valószínűleg engem is jellemez. Igazán nem tudom, ki volt az eszement őrült, aki képes volt első órába tenni a tesit. Ez már több, mint egyszerű emberkínzás! Nem elég, hogy kora reggel tök kómás vagyok, még jól meg is gyötörnek a futásnak nevezett elmebeteg találmánnyal.

Az egész suli-dologban egyetlen jó dolog van. Amint becsöngettek - addig ugyanis túl sok megbeszélni akad hőn szeretett osztálytársaimmal -, újra mély álomba süllyedhetek. Sajnos ezután csak tízpercekre vagyok képes magamhoz térni, s csak kettő után ébredek fel végleg. Addig is pedig szépeket álmodok egy szebb, boldogabb, iskola-mentes világról...