Mélyben

Egy kis magyarázat az elejére:
Resur Mau egy általam kitalált fantasy világ, ahol a Mennyek (Avalarion) és a Pokol (Arneghad, vagy más néven Cered Mortis) örökös háborújának frontvonala húzódik. Amíg nyitva áll a világok közötti átjáró, addig Thacreus, az Alvilág Ura mindent megtesz, hogy romba döntse Resur Maut, és rajta keresztül utat nyerjen Avalarionba, hogy legyőzhesse az Isteneket, cserébe az ősidőkben ellene elkövetett bűneikért.
A teljes történet nagyszabású regényként íródik, csak meguntam, hogy még milyen sok van belőle hátra, ezért írtam hozzá egy novellát, ami legendákban, személyekben, és helyszínekben is kapcsolódik a készülő műhöz.

1.
Miért ne mennék, ha ez a munkám? Én ezt csinálom. Elfogadtam a megbízást, és ha visszamondom, mit kezdek magammal? Besározom a nevem, és kereshetek új állást. Semmi máshoz nem értek. Miért is vacillálok egyáltalán? Úgyis megyek.
Soha még eddig nem féltem a halált. Nem úgy telik a szerencsevadászok élete, hogy valaha is megijednének attól, ha véget ér. Az érzés ehhez hasonló lehet.
Azért gyengének sem érzem magam, hiszen mégiscsak Cered Mortis egy felszínen ragadt terméről van szó, az iszonyat szekerének állomása Arneghad és Avalarion között. Naív vagyok, mint az eddigiek, mert ha minden igaz, akkor tévedek, és a Mélyben rejlő káosznak semmi köze nincs Cered Mortishoz, még ha a démonokra gyanakszom továbbra is. Az Alvilág nem így rejtőzködik. Nem tölt el két tucat évet egy lyukban.
Bárcsak tudnám, mi vár engem odalent.

Talán hallgatnom kellett volna Meira figyelmeztetésére, és még csak közelébe se jöttem volna Erewynn földig rombolt városának. Nem tudom feledni a rémületet az arcán, mikor elmondtam neki, mire készülök. Megéri a hírnevem, hogy ezt tettem vele?
Megéri, hogy ezt tegyem magammal?
Őrült lettem. Megszállott vagyok, ha a lelkemet kockáztatom a dicsőségért cserébe. Mit számít, hogy évszázadok múltán sem lesz merészebb vándor, mint Tayr Nills, ha azt mondják majd: még híresebb lehetett volna anélkül az öngyilkos küldetés nélkül.

Ezért engem kerestek meg. Mert a legjobb vagyok. Mert képes vagyok a Pokol mélyét is megjárni, ha megfizetnek; hallottam már, hogy a hátam mögött így emlegetnek. De nem a pénzért teszem, amit teszek. A létemhez tartozik a kaland, és a megfutamodás is a lelkem feladásával járna, ha nem is úgy, ahogy Meira képzeli.
Igazság szerint, kíváncsi vagyok, mit találhatok odalent. Hová tűntek, akik előttem próbálkoztak? Az életben maradtak közt nem találtam épelméjűeket, habár kétségtelen, hogy az őrület, melyről beszéltek, létezhet odalent. Namir Galakh egyike volt a legkeresettebb fejvadászoknak, dolgoztunk is együtt az évek során, erős, határozott férfi volt. Miután legutóbb láttam, azt kívántam, inkább ki sem jutott volna Erewynn útvesztőjéből. A szemei... képtelen volt rendesen behunyni őket. Nem egyszerűen a félelem, vagy a vérrel keveredett könnyek miatt, hanem dadogó gügyögéséből annyit még ki lehetett venni, hogy csukott szemekkel újra azt látja, ami a Mélyben örök rettegésbe kergette.

Rettegés. Vajon milyen lehet? Találkoztam már démonokkal, és egyre kevesebben vannak Resur Mau tájain, akiknek nincs közük hozzájuk, de azok túl egyszerű lények ahhoz, hogy képesek legyenek ezt tenni Namirral. Valami van odalent, ami gonoszabb a démonoknál, és nem pusztítani akar, hanem várja a látogatókat. Talán már vár engem is.
Látnom kell! Felelnem kell a hívásra!

Nem volt érthető beszéd a túlélők szavaiban, de a foszlányoknak elegendőnek kell lenniük a célhoz. Csak tudnám, mi a cél. Namir a labirintus-szabály szerint dolgozott, és állítólag ő jutott el legtovább. Egy elf hadvezér elvesztette teljes seregét, mikor felfedezte a lejáratot pár évtizeddel ezelőtt, elmondása alapján könnyebb volt neki egyedül túlélnie; minél többen vannak, annál jobban magukra vonják a figyelmet.
Senki nem nevezte meg, hogy miről van szó. Nem mondták ki, hogy démon, a kérdésekre pedig nem figyeltek. Még az elfek éjjellátó szeme is csődöt mondott a sötétebb helyeken, és megtapasztalhatták, mit jelent vaknak lenni. Hamar felhagytak próbálkozásaikkal, és más népeket bíztak meg a munkával, hogy amíg szerencsétlen zsoldosok sorra eltűnnek, munkaadójuknak ki sem kell őket fizetni.
Nem érdekel, ha odavész, én előre kértem a pénzt. A halálomnak is legyen meg az ára.
"A válaszhoz meg kell értened..." Mind ezt hajtogatták, de nem értem, hogy mit kell megértenem. A helyet? A kérdést? Vagy azt, hogy miért történik ez az egész? Nem érthetem, amíg le nem megyek. Lélekben erős férfi vagyok, mégis lehet, hogy én is sírva térek vissza abból a lyukból.
Lehet, hogy vissza sem térek.


2.
- Meira? Te mit keresel itt?
Nem akartam találkozni vele, főleg nem itt. Arra emlékeztet, amit hátrahagyok, meg amit vele teszek azzal, hogy ilyen makacs vagyok.
- Nem akarom, hogy bemenj oda! - Hogy tud úgy nézni, hogy mindjárt meggondoljam magam? - Nem kétlem, biztosan jobban látod a helyzetet, mint én, és utánajártál annak, hogy mennyi igaz abból, amit hallani lehet a Mélyről, de meglehet, hogy hiába minden felkészülés. Talán ez maga a Gonosz! Talán a felszínre lépett maga Tha...
- Ki ne mondd a nevét!
Ráordítottam. Nem akartam. De azt sem akarom, hogy magára vonja egy akkora hatalom figyelmét, mint amekkorával az Alvilág Ura rendelkezik. Talán tévedek. Talán Meira is téved. Remélem.
- Tudod, hogy igazam is lehet. - törte meg végül a csendet.
- Ki kell derítenem! Már én magam is tudni akarom, hogy mivel állunk szemben. Csak a lelkemért aggódom, meg érted.

Soha nem is aggódtam másért. Tizenöt éves voltam, mikor Meira megszületett, és anyánk elhunyt gyermekágyi lázban, mint annyian annak a mosdatlan bábának a mocskos kezétől. Az első emberölésem bosszúból történt. Apánkra már nem is emlékszem, ahogyan arra sem, hogy anyánk beszélt volna róla. Azt sem tudtam, hogy árva lettem, avagy élt még Resur Maun a férfi, akinek az apánknak kellett volna lennie. Meira volt az egyetlen, aki a családomból maradt, és felneveltem. Testvéreként az apjává értem, de lassan ő is betölti a huszat, és szegények sem vagyunk többé. Nincs szüksége rám annyira, mint régen.
- Tayr, szükségem van rád! Jobban, mint bármikor. Nem hagyhatsz magamra.
- Már hogy hagynálak magadra? Ne temess el, mikor még el sem indultam.

Ő is azt érzi, amit én. Lelkem mélyén én sem hiszek a szavamban, mikor azt mondom, hogy visszajövök. Nem adhatom ilyen könnyen magam!
- Nem temettelek el, de nem is szeretnélek eltemetni. Csak kétségbeesett vagyok. Nagyon féltelek.
Átölelt. A testvéri szeretet minden praktikáját megpróbálja kihaszálni, hogy visszatartson. Nem is tudja, hogy ezzel mennyire nem segít meghozni a döntést.
- Már ideje indulnom. - mondtam, és eltoltam magamtól. Sír. Akkor mégsem csak praktikákról van szó. - Muszáj.
- Miért muszáj? - Kiabálni kezdett ő is. - Ne mondd nekem, hogy a pénzért, vagy a hírnévért, mert az nem ér ekkora kockázatot! Miért kell mindenáron eldobnod a lelked?

- Mert segíthetek, Meira! - Nehéz volt a szemébe nézni. Sem az ő könnyei, sem az én szégyenem nem könnyítették meg a dolgom. - Mert a lelkem fél lábbal már így is a Pokolban van, és mert nem úgy élünk, mint a béke letűnt korainak hitetlen emberei. Mi már tudjuk, hogy létezik. Ez az én esélyem a megtisztulásra, és ha nem élek vele, akkor meghalok nélküle. Szerencsevadász vagyok; átmenet a kapzsiság és a gyilkosság között. Öltem pénzért, vagy csupán a hírnévért, és nem csak rossz embereket. Öltem, hogy könnyű életünk lehessen, és neked ne kelljen úgy élned, mint nekem kellett, de már te is felnőttél, Meira, nem kell többé a bátyád mögé bújdosnod.
- Sohasem bújtam mögéd azért, hogy védelmezz... Bár köszönettel tartozom érte. Amilyen önfejű mindig is voltál, úgy szerettelek. Élveztem, hogy ilyen módon viszonoztad, ha már kimondani ezt még a testvérednek is képtelen vagy.

Rövid csend. Túl rövid. Jobb lesz nekivágnom, mielőtt tényleg meggondolom magam.
- Szeretlek, Meira!
Nem tudom, mit mondhatnék még. Tényleg soha nem mondtam ki. Nem éreztem szükségét, mert tudtam, hogy tudja. Okos lány. Talán azt is megértette, hogy miért kell lemennem a Mélybe.
Pedig csak egy egyszerű lyuknak tűnik a földben.


3.
Erewynn romjai. Nyoma sincs az elfek egyszer volt városának, csak egy kiégett kráter virít az erdő közepén, pár kőtégla emlékeztet még mesterségesen emelt építmények maradványaira, de azt is vastagon borítja leülepedett hamu. Közel három évtizeddel ezelőtt pusztítottak itt az Arneghadból szökött démonok Asure mágusának terve szerint, majd ugyanezt megtette En-Rughadban, a törpök országában. A terv jól sikerült, mert a két nép csak ürügyre várt, és tüstént egymásnak ugrottak. A rég lezárt háborúskodás újrakezdődött, majd a sötét mágus halála után az Alvilág Ura is Resur Mau tudomására hozta, hogy készül valamire. Azóta járják démonok a felszínt, mintha csak a Pokolban lennénk.

Az angyalokról még mindig semmi hír. Egyesek szerint a Mennyek elfordultak tőlünk, mások szerint Avalarion nem is tudna segíteni rajtunk, és nekünk magunknak kell megtalálnunk a világok átjáróját, hogy rázárhassuk a démonokra az ajtót.
Az Istenekre remélem, hogy nem oda készülök éppen, mert akkor Resur Mau esélyei a lehetetlenhez közelítenek.
Másrészről, ha mégis sikerülne, amit tervezek, akkor remélem, hogy ez lesz az átjáró.
Három elf katona vár a bejáratnál. Már előre hallom, hogy mit fognak mondani.
- Téged küldtek? - kérdezte a legalacsonyabb.
- Tayr Nills, szolgálatotokra.
Csak legyünk túl a formalitásokon.
- Ember vagy, rövidéltű. Pazarlod az éveid. Tisztában vagy az esélyeiddel? - kérdezte ugyanaz.
- Tisztában vagyok a lehetőségemmel. Ne akarjatok lebeszélni arról, hogy szívességet tegyek a népeteknek, a ti otthonotokban.
- Azt hittem, a szerencsvadászok nem szívességből dolgoznak, hanem pénzért.
Csak az egyikük beszél. Úgy néz ki, a többi kuka.

- Gazdag és híres ember vagyok öngyilkos küldetésben. Szerinted mennyire érdekel, amit ezért kapok?
- Akkor miért dobod el az életed?
Kérdések, kérdések. Kezd idegesíteni a fickó.
- Nem szívességből, abban biztos lehetsz. Engednél végre utamra?
- Ha rajtam múlna, nem engednélek, de parancsom van.

Végre félreáll az útból, és meggyújthatom a fáklyámat. Míg a zsákommal bíbelődök, szemem sarkából látom, hogy feltűnően mögém sorakozik mindhárom. Megfordulok, és nem hiszek a szememnek. Három elf katona, féltérdre ereszkedve, íjaik a földön hevernek mellettük, fejük lehajtva. Ez a tisztelet akkor jár ki valakinek, ha egy elf úgy érzi, akit megajándékoz vele, az többet képes áldozni érte, mint amit ő maga valaha is viszonozni tudna.
- Tévedtek, fiúk! - mondtam.
Nehéz visszatartanom a nevetésem, de rám is ijesztettek. Nem hallgatok a figyelmeztetésekre, de ezt már akkor tudtam, amikor igent mondtam a megbízásra. Hogyan érthetne meg az, aki nem tudja, hogy miért teszem, amit teszek?
Megfordulok, és pont szemben állok a lyukkal. Belépek.


4.
Teljes a sötétség itt. Az alagút kiszélesedett, és az egyik faltól már nem látni el a másikig. De mintha nem is lenne olyan távol, csak a fény nem jutna el addig. Azt hiszem a legjobb, ha Namir módszere alapján megyek.
A labirintus-szabály szerint, ha folyamatosan balra tartasz, kijuthatsz az útvesztőből. Tehát balra tartok.
A fáklya egy átok, csak azt látom vele, amit ki is tudok tapintani. Annyit érhetek el vele, hogy engem lássanak, míg én vakond módjára botladozom csupán. A legjobb célpontot nyújtom, de nem érdekel, továbbmegyek. Nem hiszem, hogy hatalmas harcosok mindössze ennyitől rémültek volna meg. A karommal tapogatom a falat, mikor valami kocsonyásat érzek az ujjaimon, de hiába fordulok arra, a láng fénye már a karomat sem világítja meg, úgyhogy a kezemet nyújtom a fénybe.

Kocsonyás ugyan, de jól láthatóan vér. Vajon minek van ilyen vére? Felnyújtom a fáklyát, hátha meglátok valamit a mennyezeten, de karnyújtásnyira már nem látom a lángját. Visszahúzom. Ez nem egyszerű sötét, gyanítottam eddig is, de nem erre számítottam. Legjobb lesz továbbmenni.
Próbálom kitapintani a falat, próbálom, de nem megy. Egy helyben állok már vagy egy perce, de a fal eltűnt. A semmi közepén állok, mint egyetlen világító pont, ismeretlen veszélyekkel körülvéve. Nehezemre esik bármerre is folytatni az utam. Hát ez volna a félelem? Vagy ez még csak óvatosság?
Kezembe veszem a kardom, és abba az irányba nyújtom a fáklyát, amerre az előbb még a falnak kellett volna lennie, de megint eltűnik a fénye a távolban. Tökéletes feketeség borít be mindent körülöttem, engem is... Valami megragadta a fáklyát! Azonnal vágok, mégsem találok el semmit. Nem látom, rángat, de nem tűnik erősebbnek nálam. Hiába vagdalkózok. Közelebb menni végképp nem merek, különben sem látnám; ha ő lát engem, végem van.

Fény! Halvány, vörös fény gyúl körülöttem, de nem tudom, honnan... mindenhonnan. A kezemből a valami még mindig ki akarja ragadni a fáklyát, de kevés a fény, hogy lássam, mi az. Erősödik! A fénnyel együtt a lény is...
Nincs ott semmi! A kialudt fáklya, mint aki szabadulni akar, úgy remeg a kezemben, és sikerül is kitépnie magát a markomból. Egy villanásra minden fényárban úszik, világosszürke, vérben ázó falak vesznek körül, de a mennyezet fekete. Vagy talán nem is volt mennyezet, nem úgy nézett ki.
A fényár eltűnt, és vele együtt a fáklyám is az első fordulóban. Továbbra is körülvesz a halványvörös fényforrás, de már jobb érzés volna, ha nem látnám; a kocsonyás vér izzik a falakon, és annak a fénye világít. A hely alviláginak tűnik, de félek, ez még csak a kezdet. Talán egy láthatatlan démon volt, bár soha nem hallottam még olyanról.
Legjobb lesz, ha előveszek egy újabb fáklyát a zsákomból. Leteszem a földre, és kinyitom, de még bele sem nyúlok, mikor kiemelkednek belőle a fáklyáim. Lebegnek! Lebegnek, és eltáncolnak a különböző járatokba. Eddig négy fáklya, négy különböző irányba repült, és én lehetőség szerint egyiket sem követném, de legjobb, ha továbbra is balra tartok. A halvány fény elég, hogy folytassam az utam a Mélybe.
Vissza úgysem megyek.

Folyt. köv.