A sofőr

Csupa ismerős dolog. Az alagút fala, lámpákkal, az örök monotonitás…Változik a tér, állomás… A sok rohanó ember…Vajon hová rohanhatnak?… Mit mondanának, ha megkérdezné? MIT?! – üvölt bele a fülke csendjébe… elmereng… Hirtelen észbe kap, elindítja a szerelvényt… Rohanó lámpák, alagút… Sötét… Mi ez? Mi mozog itt előtte? Ki ez? A reflektor fénye megvilágítja az ARCot… A sofőr teljesen belefeledkezik… Már csak a kiáltást hallja…Verejtékezve ébred fel.

- Már megint az a rohadt álom! – kiáltott föl Béla. Metróvezetőként tengette mindennapjait. Az elején semmi baj nem volt… Aztán megjelent AZ ÁLOM. Életét egyre inkább beárnyékolta az alagút sötétje, agyát elkábították a rohanó fények. Ekkor kezdett leépülni. Egyre többet túlórázott, a metró teljesen megbabonázta, kozmikus jelentősséget kezdett tulajdonítani a semminek, az ürességnek… És most itt van zúgó fejjel, kábán, lucskosan a vezetőfülkében. Nem tud szabadulni a metrótól, az nem engedi el. Senki nem tud róla, hogy bent alszik: senkije sincs, aki otthon aggódna érte. Kollégái őrültnek hiszik, ó, a barmok! Ha tudnák… De mindegy, egész elméjét betölti az ARC, ez az, ami nem engedi el, ez az, ami lent tartja itt, a reménytelenség homályában. Álmában mindig látja tisztán és élesen az ARCot, de ébren nem tud visszaemlékezni rá… feledésbe merül, akárcsak ő maga…

Elálmosodik, szemei leragadnak… Egyre erősebben vágyja újra látni az arcot, újra találkozni vele… Igen…
Erős karok ráncigálására ébred. Ki meri megzavarni, itt, a fülke meghitt, intim világában?!… Nem, azt nem engedi… tombol… karmol, rúg, üt, vág mindenfelé… A fülkétől nem lehet elválasztani. Az lehetetlen… A vezetőséghez viszik… kirúgják… ez csak egy álom… igen, csak egy álom… a drága metrótól nem lehet elszakítani, nem, nem, az képtelenség... Az utca porában ébred fel… Vissza kell jutni, igen, az alagutat nem szabad elhagyni, megbüntet, nem szabad, nem szabad! Egy lépcső kell csak, lefelé… megvan! Drága lépcső, ó!

Állomás… Itt van, lépésekre az alagúttól… vonzza őt… Betekint… Nem érdekli a bemondó, érdekli őt a biztonsági sáv? Á, az csak a gügyéknek van. Metró érkezik… Már érzi a szelét… Lenéz… Vonzza a mélység, leereszkedik… S ekkor kitisztul a tudata. Észreveszi a feléje száguldó szerelvényt, belerohan az alagútba, semmivel sem törődik, a puszta életösztön hajtja.

Megérkezik az örök sötétség világába, ahol most először, félni kezd. Elveszíti tájékozódóképességét. Hol lehet a metró, ami elől megmenekült? Sehol se látja, megnyugszik, ám mellkasába dudaszó hasít… Hátranéz, látja a vezetőt, látja az üveges tekintetét, s nevetve néz farkasszemet – önmagával.