Történetek

Ajánlom ezt az írást Hochspannung-nak, remélve, hogy jobban fog tetszeni neki, mint az előző történeteim, valamint Riának, és Tóth Alexandrának a gyönyörű szerelmes verseikért, továbbá mindenkinek, aki hozzám hasonlóan szereti szabadjára engedni a fantáziáját.
A helyszínek és helységek valódiak, ám a történet minden szereplője kitalált személy. A szereplők és valós személyek közötti mindennemű hasonlóság csakis a véletlen műve.

Jenifer csak rohant és rohant. Hallotta a félelmetes ragadozó súlyos lépteit a háta mögött. Hallotta a vérfagyasztó visítást és a fák recsegését a súlyos test alatt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Hosszú fekete haja belegabalyodott a kesze-kusza ágakba, de ő csak futott. Lába már tiszta vér volt a bozót tüskéinek vágásaitól, de ő nem lassított. Ekkor mintha távolodott volna a félelmetes lény lépteinek a zaja...

Ez megtörtént, és mi részesei voltunk. Azóta is rengeteget gondolok rá, számtalanul eszembe jut az a sötét éjszaka, mikor a hatalmas ufó ott lebegett nem sokkal fölöttünk, és szemtől szemben álltunk Reactorfighterrel, aki valaha egyik osztálytársunk volt, és aki valamilyen úton-módon megtalálta a lehetőséget az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételre. Szövetségre lépett az idegenekkel...

Rájött, hogy akárki is felelős ezért, hálával tartozik neki, hisz megmentette. Pár perc múlva meglátta megmentőjét, amint előlép a sötétből. Magas lehetet, úgy két méteres, szőke haja fehérebbnek látszott a holdfényben. De az arca félelmet keltettek a lányban, aki nem gondolta volna, hogy van ilyen. Hisz a szemei vörösek voltak, mint a vér és ajkai közül két hegyes szemfog villant ki...

Lehet, hogy nem is szeret? De akkor miért akar közel lenni hozzám? Én miért nem akarok? Félek a találkozástól… félek, hogy előkerülnek, a mélyen, a kis dobozba elásott érzéseim. Az érzéseim, amiket nem mutathatok, amiket palástolnom kell. Rejtegetnem kell, mert más embernek kell látszanom, mint aki vagyok. Nem is az vagyok, mint aki vagyok. Én sem tudom, hogy ki vagyok...

„Ez lesz az utolsó. Csak most az egyszer még, hogy erőt gyűjtsek. Aztán vége.” – Komolyan is gondolta, hogy szakít a heroinnal, úgy hitte, ereje is lesz hozzá.
Bebotorkált a szobába, előkereste a kis zacskóba csomagolt port és előkészítette. Időbe telt, amíg talált magán egy használható eret, amelybe mohó vággyal döfte a tűt...

Edina vidáman felkacagott. A „változzak kolbásszá” monológ semmit nem vesztett mulatságosságából azalatt a másfél év alatt, mióta együtt vannak. A csapatból ő volt a legkevésbé izgatott, és már alig várta, hogy este ágyba bújhasson az ő rendőrével.
Több szó nem volt...

- Üdvözöllek a tűzben – mondta lassan, vontatottan Reactorfighter, anélkül, hogy egy pillanatra is Alízra nézett volna. Arcvonásai komolynak, és nemesnek tűntek.
- Mi ez? – kérdezte félénken Alíz. Nem merte felemelni a hangját, de biztos volt benne, hogy Reactorfighter hallja őt.
Reactorfighter egy ideig nem szólalt meg. Majd az előbbi beszédmódban válaszolt.
- Ez az én helyem.
- Melegem van – mondta Alíz, és a reaktorra pillantott. Valóban melege volt, minden...

- Olyan karikás a szemed. Már megint egy rém álom?
- Nem is tudom, olyan valóságosnak tűnt. Képzeld, … - de ekkor elhallgatott. A barátja mögött megjelent az álom harmadik szereplője.
- Biztos már megint Lilláról álmodott. Most mi történt vele? Még élt? Vagy épp most halt meg?...

Egyre hevesebben kívántam! Azt akartam, hogy csókjaival elborítsa mindenemet, és hogy csókjaimmal én is ellepjem testét! Megint hevesen csókolózni kezdtünk, egymás ajkait, nyelvét szívogattuk. Aztán ő kicsit eltávolodva tőlem ismét a nyakamat kezdte elborítani forró csókjaival...