Improvizáció (3. rész)

Csörgött az óra. Reggel volt. A fiú feküdt az ágyán. Az agya tompa volt és ő maga kábult.
– Mi volt ez? – kérdezte önmagától. Jobbra pillantott barátja ágyára nézve. Az nem mutatta semmi nyomát annak, hogy éjjel használva lett volna.
- Gyere kész a reggeli! – szólt egy ismerős hang, a konyha irányából. Az ajtóban megjelent a fiú barátja.
- Olyan karikás a szemed. Már megint egy rém álom?
- Nem is tudom, olyan valóságosnak tűnt. Képzeld, … - de ekkor elhallgatott. A barátja mögött megjelent az álom harmadik szereplője.
- Biztos már megint Lilláról álmodott. Most mi történt vele? Még élt? Vagy épp most halt meg?
- Nem, már meg volt halva. Kristóf! Hoznál egy pohár jó, meleg kakaót?
- Aha, mindgyá’ viszem!

Így a barát megfordult s kiment a konyhába. A másik fiút Tamásnak hívták.
- Tomi. Te hogy vagy most Lillával? Van közös órátok, nem? … Hú, tényleg! Nekem előadásra kéne bemennem! Mennyi az idő???
- Fél 10! Nyugi. Szombat van, ilyenkor nincs előadás. Valami baj van?
- Nem, … csak egy újabb álom. De borzasztó volt. Nem akarok beszélni róla. Hagyjuk inkább … jó?
- Tőlem! – szólt Tamás, de érezte, hogy ez az álom, most más volt, mint a többi, nem szólt róla, de figyelte a fiút, hátha elkap egy pillantást vagy valami kis utalást. De nem sikerült. Ők hárman: Kristóf, Tamás és a fiú egyetemre jártak, s együtt vettek ki egy fővárosi albérletet. Kristóf eredetileg a budai oldalon nevelkedett, pontosabban Miskolcon, egy egyházi kollégium és gimnázium területén. Mindhárman utálták Miskolcot, de sokszor beszéltek az ott átélt „élményekről”, eseményekről melyek összehozták őket. És a legfontosabb: a Lány. Általában sok történet szól arról, hogy a lánynak kell választania a fiúk közül. Nos, ez nem arról fog, mindenki megnyugodhat. (Huhh…) Ez a történet a három fiú mindennapjait akarja tárgyalni. A három fiúét, akik mindhárman mást gondoltak a lányról, akik mindhárman máshogy éreznek a lány iránt a már megtörtént dolgok következményeként.

- Mikor beszéltél utoljára vele? – kérdezte a fiú.
- Kire gondolsz? Lillára? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Tamás.
- Szerinted? Ugyan kire is tudnék egy ilyen éjjel után gondolni? Persze, hogy rá!
- Hát, mittudom én?! Tegnap, tegnapelőtt? Nem tom’. – szólt szórakozottan Tamás.
- És nem hiányzik?
- Nekem? Naponta többször is találkozok vele, ha „akarom” együtt ebédelünk, akár moziba is elhívhatom. Úgyse érti félre!
- Jó neked, te vele lehetsz. Engem még mindig utál. Nem?
- Megkérdezem tőle, ha akarod.
- Hát nem is tudom. Szerinted mit szólna hozzá ha megint előjönnék, illetve előjönnél az én ügyemmel? Mégis mit gondolna így … rólad?
- Nem nagyon változna a véleménye – szerintem. Tudja, hogy együtt lakunk te, Krí’ meg én.
- De rég hallottam így Kristóf nevét…

- Ja, most reggel vettem elő egy régi német füzetet, kellett valami az egyetemre. S képzeld, megtaláltam egy fogalmazást Kristófról. Na abban találtam meg ezt a „régi nevét”.
- Aha … Még mit szoktatok csinálni együtt? Ne értsd félre, csak érdekel. Tudod, … hiányzik.
- Hát miért nem mész vele beszélni? Nem teheted ezt, folyton csak az egyetem, az albérlet, semmi szórakozás, semmi élet. Csak mert mással nem törődsz, egyedül vele és nem figyelsz az életedre, csupán rá, amióta …
- Nem hagynád abba?! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hordasz le mindenféle aberrált hülyének. Megtettem, most (még mindig) bűnhődnöm kell! Ha nem akar megbocsátani, úgysem fog!
- De mér így állsz hozzá? Lehet, hogy ő is kíváncsi rád. Csak … - de ekkor csöngettek és a két fiú beszélgetése megszakadt.

(folyt. köv.)