Történetek

Huszonnégy év telt el a World Trade Center összeomlása óta. Huszonnégy év. Huszonnégy hosszú, fáradtságos év. Bár a terror merényletet, a több ezer amerikai halálát „megbosszulták” az egész java még csak most kezdődött.
Koradélután volt Izraelben. A közel-keleti ország földjén már több száz éve nem képesek megegyezni az arabok és a zsidók. Ám ez a nap megváltoztatott mindent...

Tündérek, gondolta Mónus, de a gondolata nagyon távoli volt, összefüggéstelen és szétoszló, akár az őket körülvevő ködfal. Jézusom, ezek csak tündérek lehetnek! Annyira… csodásak!
Mirczik egészen mást gondolt: boszorkányok!
A lányok közelebb jöttek egy lépéssel, és egymás mellé ék alakzatban felsorakoztak. Arcuk, bár szép volt, a harag vonásait tükrözte. Semmi gyengédség, semmi megbocsátás nem volt ezeken az arcokon...

- Mi történt? – kérdezte ijedten Alíz.
- Nem tudom – válaszolt tétován Attila. – Beszart a motor, nem indul. A francba! Pedig most vittem szervizbe egy hete!
- Hm – mondta Richárd, kiszállt a kocsiból, és az utcára mutatott. – Nem vagyunk egyedül.
És ahogy mondta, az utcai lámpák mindegyike kialudt. A mögöttük lévő házsor egyik házában sem égett a villany. Szirmabesenyőnek ez a része teljes sötétségbe borult.
- Valami történni fog – mondta Alíz, és a retiküljébe...

Másnap, mikor pakolták a fegyvereket a nehéz, zöld faládákba, Reactorfighter volt legbelül a kicsiny fegyverszobába, ő adogatta ki a fegyvereket a társainak. Az ajtón lévő nyilvántartásból kinézte, hogy melyik Tóth fegyvere. Mikor az került sorra, Reactorfighter „véletlenül” leejtette a földre a gépkarabélyt, és mikor felemelte, egyik ujja pontosan odakerült, ahol a biztosítószeg volt. Nem volt nehéz megjegyeznie a pontos helyét, épp elégszer szerelte szét a gépkarabélyt az alapkiképzésen....

Csodálatos érzés kerített hatalmába. Amikor megláttam, nem tudtam szabadulni a gondolattól. Attól a gondolattól, mely körém fonódott és szép lassan befészkelte magát a tudatomba: a megszerzési vágy...

A mocsárban holtan találtak egy idős embert. Széles vágás volt a torkán, ami felszakította a nyaki ütőerét. Az igazságügyi orvos szakértő szerint mintha egy farkas tépte volna fel a karmával. Vajon tényleg a vérfarkas gyilkolt? Úgy gondoltam a kérdésre csak a helyszínen tudok választ találni, ezért másnap reggel el is indultam Kilkennybe, hogy felderítsem az ügyet...

Meghúzódott a füstös kocsma egyik sarkában egy nagy korsó rumot rendelt.
Lassan szinte szertartásszerűen emelte fel az ónkancsót és nem bánta, hogy pár csepp ital végigfolyik izmos nyakán. Amikor megitta az italt, megtörölte száját és magához intette a kocsmárost, aki nem ismert rá. Kifaggatta a helyi hírekről és óvatosan a feleségéről is érdeklődött. A kocsmáros nevetett és annyit mondott, hogy nem sokat tud, de nincs az a lány, aki öt évet várna bárkire is anélkül, hogy ne vigasztalná...

A következő haragosan zúgó hullám a másik oldalra borította a hánykolódó jachtot. Ákos csak azt érezte, hogy a lábai kiszaladnak alóla. Már nem tudott mibe megkapaszkodni, megcsúszott, beütötte a fejét a kajüt sarkába, és ájultan zuhant hajó kormánya mellé. Ebben a percben a thai parti őrség őrnaszádja tűnt fel, és a tengerészek pár perc múlva vontatókötélre fogták a kormányos nélkül hánykolódó jachtot...

Szemben ül velem, mint mindig...
Kérdez, mosolyog, mint mindig...
De most mégsem olyan, mint mindig...
Valami megváltozott...

Bejártam a földrészeket Afrikától Ázsiáig. Volt, aki érezte a vég fanyar illatának leheletét és büszkén porladt el, volt, aki nevetett, amikor a csomagocskát meglengettem előtte. Csak egy volt, akit megkedveltem.
Ő most itt él nálam, a pincében, erős rácsok és riasztók védelmében. Nem különb ő sokkal a többinél, ő is vért eszik és képes mindenre, hogy ezt megkapja...