A vérfarkas gyémántja

Az ablakon fény szűrődött be. Odakint nyár volt, vakító és forró, mint mindig. Egy légy az ablaküvegre tévedt, és hozzálátott önmaga odaverdeséséhez. Zúgás és dongás hallatszott. Meg pisztolylövés.
Pisztolylövés? Már megint elbóbiskoltam. Hiába, mindig akciójelenetekbe képzelem magam, pedig már három hete nem volt egy normális ügyem. Habár, ha belegondolok, magánnyomozói ténykedésem óta nem volt egy normális ügyem sem. Elveszett kutyák, levelek, szégyentelen feleségek, féltékeny férjek, reménykedő örökösök. Csupa említésre sem méltó megbízás. Mikor jönnek már a rablások, gyilkosságok, a füstölgő puskacsövek?

Megcsörrent a telefon. Talán egy kétségbeesett multimilliomos, akinek ellopták a dollármilliókat érő festményét, vagy megölték a sofőrjét és a rendőrség őt gyanúsítja, gondoltam. Rosszul. Téves hívás volt. Kevéssel ezután megint megcsörrent a telefon sürgetően és erőszakosan. Kissé zúgott a vonal, majd mély, barátságos férfihang szólt a kagylóba. Mark Gregory volt az. Az akadémián együtt tanultuk a bűnüldözés fortélyait. Ő most az ír rendőrség nyomozója. Kellemes társalgásnak indult a telefonbeszélgetés, de észbe sem kaptam, Mark már mocsári hullákról, vérfarkasokról és farkas-karmokról beszélt. Az eset nem volt mindennapinak nevezhető.

A mocsárban holtan találtak egy idős embert. Széles vágás volt a torkán, ami felszakította a nyaki ütőerét. Az igazságügyi orvos szakértő szerint mintha egy farkas tépte volna fel a karmával. Vajon tényleg a vérfarkas gyilkolt? Úgy gondoltam a kérdésre csak a helyszínen tudok választ találni, ezért másnap reggel el is indultam Kilkennybe, hogy felderítsem az ügyet. Az utazás nem volt kellemes. Az időjárás pocsék volt Írország felett. Jó hét órát vártam a repülőtéren, mire végre elrepülhettem Dublinba. Ott felszálltam egy távolsági buszra Kilkenny irányába. Késő estébe hajlott az idő, amikor megérkeztem a kellemes kis vidéki városkába. Markkal a buszmegállóban kellett volna találkoznom, de hiába vártam rá. Az Atlanti-óceán felől egyre sötétebb felhők burkolták be a szigetet, s mire háromig számoltam, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Arra gondoltam, hogy beveszem magam egy kellemesen meleg pubba.

Úgyis imádom az ír pubok hangulatát, a kellemes söröket, a lepusztult asztalokat és székeket. A pincér, aki kihozta az italomat, beszédes kedvében volt. Megkérdezte, honnan jöttem, látja rajtam, hogy idegen vagyok. Mondtam, hogy egy barátomhoz jöttem, aki valószínűleg késni fog egy kicsit, ezért addig itt várok rá. Nem sokkal később már Markkal söröztem. Szerencsére ismerte az észjárásomat, így könnyedén rám talált. Hosszú ideje nem találkoztunk már, így volt mit megbeszélnünk. Éjfél felé járt az idő mire nyugalomra hajtottam a fejem. A következő nap kis fejfájással ébredtem, valószínűleg a hosszú út miatt. Mark megmutatta a helyet ahol az öreget megtalálták, sajnos mi sem találtunk semmi használható nyomot. A láp mellett egy keskeny kanyargós utat pillantottam meg, ami Hillsbrook kastélyába vezetett. Markkal oda is ellátogattunk, mivel az oda vezető út elég közel esett a gyilkosság helyszínéhez, reméltük, hogy esetleg láttak valamit a bűnténnyel kapcsolatban. Ahogy kibontakoztak előttünk a kastély körvonalai, az maga volt a csoda. Mintha éles késsel vágták volna ki a ködből. Mögötte narancssárga lángok villóztak, halványan megvilágítva a bástyafokokat. Mintha egy készülő film díszletét láttam volna.

Átdöcögtünk a kastélyt körülvevő vizesárok feletti fahídon, majd egy enyhén megvilágított, bolthajtásos kapu alatt. Sajnos elég rossz időpontot választottunk a kérdezősködésre, mert a kastély urának Sir Amadeus Finnagennek épp vendégei voltak. Ahogy a komornyiktól megtudtuk körülbelül hatvan embert hívott meg legkülönlegesebb gyémántjainak bemutatójára és minket is meginvitált a kiállításra. Szó, ami szó: nem voltunk az alkalomhoz öltözve. A szobában elegáns hölgyek és urak sétafikáltak, kezükben poharakkal, halkan beszélgetve. Sir Amadeus úgy toppant közénk, hogy szinte észre sem vettük. Mosolygott, és fellépett az emeletre vezető lépcsősor harmadik fokára. Rövid előadást tartott a gyémántok keletkezéséről, fajtáiról, csiszolásáról és elmesélte hogyan került közelebbi kapcsolatba ezekkel a drágakövekkel. Sir Finnagen egy hatalmas oroszlánokkal díszített ajtó elé vezetett minket. A komornyik szertartásos mozdulattal tárta ki előttünk az ajtószárnyakat.

Elragadtatott sikkantások jelezték, a szoba varázslatos hatását. Falait üveg borította, a mennyezetről pedig hatalmas csillárok lógtak le és szórták ránk a fényüket. A tizenöt tárlóban különböző nagyságú és árnyalatú gyémántok voltak. Csupa csillogás-villogás volt az egész terem. Sir Amadeus sorban bemutatta kincseit, de a legértékesebb drágakövét, a Csillagfényt a sor végére hagyta. Ez volt a legértékesebb gyémánt talán egész Európában. Az emberek nyugodtan bóklásztak a tárlók között, beszélgettek, pezsgőztek, amikor olyasmi történt, amire senki sem számított. Az egyik tárló mögül, egy farkas-fej emelkedett ki. Egy lógó, piros nyelvű farkas-fej szájában hatalmas farkasfogakkal a mancsában pedig a Csillagfénnyel. Mindenki rémülten szaladt az ajtó irányába, szerencsére nem sodortak magukkal.

A farkas amilyen gyorsan előbukkant, olyan gyorsan el is tűnt. Szerencsére Mark látta amint a farkas kiugrik az ablakon, így gyorsan utána eredtünk, természetesen mi a lépcsőt használtuk. A farkas a vár melletti temetőbe futott. Markkal utána eredtünk. A ködgomolyagok körülfontak minket. Behúzódtam az egyik kereszt mögé és vártam, hátha felbukkan a vérfarkas. A hűvös szél ellenére verejtékben fürödtem. Markot szólongattam, hátha még a közelben van. Helyette furcsa csikorgást hallottam, mint mikor valaki végighúzza fém evőeszközét a tányéron. Rögtön tudtam, hogy nem Mark az. A vérfarkas élesítette a karmát egy sírkövön. Egyre közelebbről hallottam a hangot. Tudtam, hogy el kellene indulnom, de a lábam nem akart engedelmeskedni parancsaimnak.

Kinyújtottam a nyakam a sírkő mögül, amikor morgást hallottam a hátam mögött. Villámgyorsan megfordultam, de egyetlen szempillantással elkéstem. A farkas karmával felém vágott és eltalálta a nyakam. Szerencsére csak súrolt a vágás, és maradt annyi erőm, hogy a mocsár felé fussak. Biztosan tudtam, hogy üldöz. Látni nem láttam senkit a fák sötét takarásában. Az ütés is váratlanul ért. Térdre rogytam, majd az arcom a nyirkos avarhoz ért… ettől kicsit magamhoz tértem. A farkas felordított és a mellemre ült. Voltam már kellemesebb helyzetben is életemben. Itt fordult meg fejemben a gondolat, hogy talán nem kellett volna Kilkennybe jönnöm. A farkas karmai a nyakam előtt suhantak el. Ha nem húzom hátra időben a fejem biztos, hogy felszakította volna nyaki ütőerem. Megpróbáltam legurítani magamról, de a farkas nehéz volt. Egyre kevésbé bírtam erővel.

Tudtam a következő karmolást már nem tudom kivédeni. Már a miatyánk kezdő sorát mormoltam, amikor pisztolylövést dörrent és a farkas élettelenül fordult le rólam. A ködből Mark bukkant ki. Mindig jól tudott időzíteni. Fél perc és már alulról szagoltam volna az ibolyát. Mindketten a farkas felé fordultunk. Már nem lélegzett, így hát közelebb mentünk hozzá. Világossá vált számunkra, hogy nem túlvilági lénnyel volt dolgunk, mivel a farkasbunda alatt emberi bőr fehérlett. Remegő kézzel nyúltam a maszkjához, és elvettem az arca elől. Az álarc Ben Karpentert rejtette. Sir Finnagen komornyikját.

Még egy hétig maradtam Kilkennyben. Ez után a szörnyű ügy után jót tett a pihenés. A napok gyorsan teltek. Csomagolás előtt még gondoltam teszek egy sétát a környéken. A fű zöld volt, a madarak csiripeltek, a fák a gyenge szélben hajladoztak, a távolból farkasüvöltés hallatszott. Farkasüvöltés?